publicisztika  2012.08.19. | 20:59 Ergo sum – Mementó

Anyókámmal a learatott bú­zaföldön bóklásztunk. Az a kéthektárnyi családi föld, aminek termését évente be­gyűjtöttük, azon a nyáron ke­nyérrevalót termett ne­künk. Azért tértünk vissza az ita­tóspapírnyi mezőre, hogy még egyszer meg­bi­zo­nyo­sod­junk afelől, szántás előtt egyet­len búzakalász sem ma­rad felszedetlenül.

Lassú léptekkel haladtunk előre. Erősen figyeltem az éles, szőke tüskék közötti ré­seket. Két ölnyi kalászt is össze­szedtünk, mire fejünk fe­lett megcsillant a fel­hők­ből magát kihámozó Nap.

– Ebből is kenyér lesz? – kér­deztem Anyót, aki zsá­kocs­kába gyömöszölte a ka­lász­fürtöket.
– Nem, fiam. A tyú­kocs­kák­nak visszük. Tojásukból a levestésztába is jut.
– Meg a tarhonyába – tet­tem hozzá fontoskodón, mert többször megfigyeltem, mi­ből gyúrják a tésztáját.

Kora délután érkeztünk ki­csiny, vályogból vert há­zunk­ba.

Büszkén vettem le vál­lamról a zsákocskát, mely­ben a pusztulástól meg­men­tett kalászok zizegtek. Olyan öröm­mel mutattam Nagy­a­pá­nak, mit gyűj­töt­tünk Anyó­kával, mintha nem várt kinc­sre tettem vol­na szert.

Az öreg kurta bajsza alatt hun­cut mosoly bujkált. A di­cséret jelét olvastam ki belőle.

– Tudom, hogy nem lesz be­lőlük kenyérke – mu­tat­tam a zsákocskára.
– De ünnepi aratókoszorú még lehet – pillantott rám je­lentőségteljesen.
– Anyókával a tyúkocs­kák­nak szántuk – szisszen­tem fel.
– Azoknak is jut – intett csend­re.

Másnap a tisztaszobában, a mestergerenda közepén fény­lettek a reménybe font ka­lászok.

Eleinte naponta be­ku­kucs­káltam, hogy meg­cso­dál­jam a szőke ragyogást, mely­ben fáradozásom ju­tal­mát láttam megtestesülni.

Aztán eljött a kenyér ün­nepe. Aznap cipócskával aján­dékozott meg Anyóka.
– Neked sütöttük, az új lisztb­ől – morzsolgatta a sza­vakat. – Még meleg. De meg ne edd, mert megüli a gyom­rodat – figyelmeztetett.
Az utolsó szót már nem is hal­lottam, iramodtam a paj­tá­ba. Suttogva mutattam be aján­dékom kukorica­háncs­ból készült babáimnak.
– Nézzétek, mit hoztam nek­tek. A nemzet kenyerét. Még nem szabad ennünk be­lőle, mert meleg. Megüli a gyom­runkat – osztottam a kapott tanácsot.

Csak később vettem észre Nagy­apát, aki a jászol mel­lől he­lyeslően bólintott, és szelíd te­kintetét küldte fe­lém.

Böszörményi Zoltán
nyugatijelen.com