A SPÁRTAI HADSEREG

"Nincs szebb dolog, mint bátor embernek az első sorokban elhullani, miközben hazájáért folyik a küzdelem.
Lelkesen harcoljunk e földért, lelkesen haljunk meg gyermekeink javáért, ne kíméljük életünket!
Gyertek ifjú harcosok, legyen erős szívetekben a buzgalom, ne szeressétek oly nagyon az életet, ha harcosnak születtetek. "

/ Tercius (Tyrtaios) - spártai katona, és költő /

Tercius a kor jellegzetes hadseregében harcolt, melyet a hopliták alkottak. Nehéz fegyverzetű, lándzsával és kerek pajzzsal felszerelt gyalogosok. Az i.e. VII. sz. végére szinte minden városállam rendelkezett ilyen hoplita hadsereggel. Ők nem főállású katonák voltak, hanem földművesek, akik ha kellett otthagyták az ekét és közösségüket fegyverrel védték meg. A szomszédaikkal együtt fegyvert fogó férfiak nemcsak bátorságukról tettek bizonyságot, hanem polgári jogaikról is.

A hoplita harcosok felszerelésének legfontosabb eleme a kerek pajzs, a nevüket is erről kapták; a görög hoplon szóból, ami pajzsot jelent. A pajzs kb. 1 méter átmérőjű volt, a bal kezet kellett a közepén lévő kartartón átbújtatni, majd átnyúlni a másik szélén lévő fogantyúig, és azt megmarkolni.

A pajzs felületét vagy festéssel, vagy művészi domborművekkel díszítették. A spártaiak egy egyszerű "lambda" jellel, ami a hazájuk nevének kezdőbetűje volt: Lakedónia, más népek főként mitikus alakokkal, és ezek közül is igen sokszor az emberevő Gorgó fejével, ami még rémisztően is hatott harc közben.

A fegyverzet gyakran látványos és igen sokféle változatban előforduló eleme a sisak. Nemcsak a fejet védte, hanem az arcot és sok esetben külön az orrot is. Néha csak egészen szűk nyílást hagytak a szemnek. A fémsisakot belülről vászonnal vagy bőrrel bélelték. A dekoratív sisakforgó legtöbbször lószőrből készült, változatos színekben.

A mellvért hosszabb fejlődésen ment keresztül. Eleinte a harang alakú vért még teljes egészében fémből készült. Később a pajzs ezt feleslegessé tette, s egyébként is túl nehéznek bizonyult. Ezért elterjedtek a különféle bőr- vagy vászonvértek, amelyeket fémrátétekkel vagy láncokkal erősítettek meg. A harcos combját részben védte a pajzs, de szüksége volt lábszárvédőre is. Ez rendszerint megint csak fémből készült, s a térd fölött végződött.

A hoplita harcmodor lényege, hogy sűrű alakzatba, úgynevezett falanxba (phalanx) tömörültek. Kb. 50 hoplita állt egymás mellett, egymás mögött 7-8 sorban, de előfordult, hogy akár 16 soros falanxok is felálltak. Minden katona bal karjára pajzs van felfűzve, amellyel félig saját testét, félig a mellette álló jobbját védi. A falanx jobb szélén álló gyalogos ebben a felállásban védtelen maradt, ezért erre a helyre mindig a legbátrabbakat állították. A jobb oldalon harcolni mindig dicsőségnek számított!
Támadásnál a hopliták első sora előre nyújtotta lándzsáját, míg a hátrébb állók az előttük harcolók vállaira támasztva tartották előre fegyvereiket. Ily módon a falanx egy mozgó lándzsaerdőre emlékeztetett. Fontos volt a begyakorolt együtt mozgás, és a fegyelem, de a legfontosabb a bizalom volt. Ha a mellettünk álló megijedt és elfutott, a jobb oldalunk védtelen maradt az ellenség dárdáival szemben. A spártaiak sok időt töltöttek az ún. harci zene gyakorlásával. E ritmikus ütemek segítségével a zene révén irányváltást, és sebességet lehetett közvetíteni a falanx számára.

Ha felállt a pajzsok falanxa, már nem volt szükség kifinomult taktikára. A csatamező szinte eltűnt a porfelhőben, ahol egymásnak feszült a bronz és az izmok. A hátsó sorok dolga volt, hogy előrenyomják a többieket. Az első 3 sorban, - amely lándzsanyújtásnyira volt az ellenségtől - könnyű volt meghalni.
Spárta ezt a harcmodort minden más görög városállamnál nagyobb tökélyre fejlesztette.

Válasz