1912. április 14-én, vasárnap 23:40-kor a hajó jéghegynek ütközött, és április 15-én, hétfőn 2:20-kor, az ütközés után alig több mint két és fél órával kettétörve elsüllyedt.

A Titanicot a konkurens Cunard Line hajózási társaság két óriáshajója, a Lusitania és Mauretania vetélytársának szánták. A Titanic és testvérhajói, az RMS Olympic és a Gigantic lettek volna a leghosszabb óceánjárók, amelyek egyben a legnagyobb luxussal is szolgálnak (a Gigantic nevét a Titanic katasztrófája után Britannicra változtatták).

Története Építése

A White Star Line hajótársaság megbízásából, 1907-ben három luxusgőzös tervezésébe fogtak. A Titanicot Írországban, Belfastban, a Harland és Wolff hajógyárban építették, együtt testvérhajójával, a némileg kisebb RMS Olympickal. Ehhez a 6000 dolgozó létszámát meg kellett duplázni.

Másik testvérhajója a HMHS Britannic (HMHS= Őfelsége kórházhajója) volt, (de ezt a nevet csak a Titanic tragédiája után kapta, mivel az eredetit, a Giganticot, újabb istenkísértésnek tartották.) A hajó legnagyobb szélessége a vízvonalnál 28 méter, hosszúsága 269 méter volt, annyi, mintha 8 budapesti 10 emeletes panelházat tennénk egymásra. Magassága a gerinctől a kémények tetejéig 53 m volt, ami körülbelül egy 18 emeletes háznak felel meg. Korában a világ legnagyobb hajója volt. A burkolatát alkotó acéllapokat 3 000 000 szegeccsel rögzítették.

Süllyedéskor elsősorban az a felirat károsodott, amit az orrára festettek. A hajón úszómedence, törökfürdő, tornaterem, squashpálya és lift is volt. Kommunikációját két darab, független, 1,5 kW teljesítményű Marconi rádió látta el. A hajó építésének tervében eredetileg 64 mentőcsónak lett volna, de – arra hivatkozva, hogy elsüllyeszthetetlen, illetve hogy a csónakok túl nagy teret vennének el az utasoktól a csónakfedélzeten – mindössze húszat helyeztek el. Az akkori előírások nem tették kötelezővé a teljes utaslétszámnak megfelelő hellyel ellátott mentőcsónakok felszerelését, mert nem az utaslétszám, hanem a vízkiszorítás számított. A tragédia következtében ez az elavult szabály megváltozott.

A katasztrófa előtti események

Titanic útvonala

Az 1911. május 1-én vízre bocsájtott hajó belső szerelési munkálati még tíz hónapig tartottak. Ez idő alatt került be a berendezés is, majd 1912. április 2-án indult el próbaútjára, aminek célállomása Southampton volt. Ide rendben megérkezett április 3-án. Egy héttel később (április 10-én) innen indult el Cheburgba, déli 12 órakor. A southamptoni kikötőben majdnem összeütközött a New York óceánjáróval. Cheburgba még aznap este 7-re érkezett meg. Utasok felvétele után este 9-kot továbbindult Queenstownba, ahova másnap fél 13-ra ért el. Innen indult tovább (újabb utasok felvétele után) New York felé, délután 2-kor.

A katasztrófa eseményei

A Titanic a katasztrófa előestéjén több jégjelentést is kapott, hasonló útvonalon haladó hajóktól. A távírászok túlterheltsége miatt azonban ezek egy része nem jutott fel a hídra az ütközés előtt. Mindazonáltal Smith kapitány és a tisztek is tudtak a veszélyzónáról, máig nem tisztázott, hogy miért nem csökkentették a szokásoknak megfelelően a sebességet. (A Titanic a közkeletű vélekedéssel szemben nem versenyzett a kék szalagért, mert nem rekordtörő hajónak építették - maximális sebessége is 3 csomóval elmaradt a Mauretania által már felállított rekord átlagsebességétől.)

Sir James Bisset, a Carpathia mentésben résztvevő második tisztje, a Cunard hajótársaság későbbi Commodore-ja (vezérkapitánya) emlékirataiban a következő okot jelöli meg a sietségre (összefoglalás): a Titanic a hírverés szerint a legnagyobb és a legelegánsabb új hajó volt a transzkontinentális útvonalon. Mivel azonban sebessége elmaradt a Mauretania-Lusitania párosétól, ezért ahhoz, hogy 1912. április 16-án kedden, délután 5 óráig megérkezzen New Yorkba (ez a sajtó és a fogadás szempontjából az utolsó megfelelő időpont - ekkor adhattak róla hírt még aznap), a lehető legrövidebb úton, és sebességveszteség nélkül kellett hajóznia, mert nem volt sebességtartaléka, amivel ledolgozhatta volna a lassítás miatti időveszteséget. Szintén emiatt nem kerülhette meg délről a jégveszélyes területet.

Ha viszont csak este, vagy netán szerdán érkezik meg, ami akkoriban már lassú átkelésnek számított, óhatatlanul kiváltotta volna a sajtó fanyalgását, ami marketing szempontból igen kínos lett volna a White Star-nak (különösen az első úton, a hatalmas beharangozó kampány után). Tehát Bisset szerint Smith kapitány nem lassíthatott (anélkül, hogy a munkaadóinak haragját magára vonta volna), kockáztatnia kellett, és ez vált a katasztrófa fő okává. (Bisset véleménye mértékadónak tekinthető, mivel ő a transzatlanti személyhajózás egyik legismertebb személyisége).

Szintén ismert volt, hogy a holdtalan éjszakán, hullámmentes tengeren nehéz lesz megfelelő távolságból észrevenni a jéghegyeket. Az újabb kutatások szerint ebben az időszakban szokatlanul nagy lehetett a dagály, ami jelentősen növelhette a jéghegyek gyakoriságát az érintett útvonalon^.

Április 14-én 23.40-kor Frederick Fleet az őrszem úszó jéghegyet vett észre, és meghúzta a vészharangot. A szolgálatos tiszt (William Murdoch első tiszt) utasítást adott a hajó balra fordítására, és a bal oldali hajócsavar hátramenetbe kapcsolásra. Mai hajózási szakértők szerint a két parancs külön-külön helyes volt, együtt azonban katasztrofális következménnyel jártak. A hatalmas Titanicnak hosszú időbe telt, míg megkezdte a lassú fordulást, így a jéghegy végigsúrolta a hajó jobb oldalát. Régebben a szakértők úgy vélték, hogy egyetlen óriási – 90 méteres hosszúságú – lék miatt süllyedt el a Titanic. A legújabb vizsgálatok szerint viszont hat kisebb nyílás – együttes felületük még az 1,2 négyzetmétert sem haladta meg – elég volt a hajó elsüllyedéséhez. A tisztek előtt nyilvánvalóvá vált, hogy a hajó el fog süllyedni. A fedélzeten lévők enyhe rázkódást éreztek.

A rádiószobából a kapitány utasítására

0 óra 15 perckor C. Q. D. jeleket kezdenek el küldeni. Öt perccel korábban kezdték meg az utasok mentőcsónakba helyezését, valamint a mentőmellények kiosztását.

A parancs értelmében először csak a nők és a gyermekek szállhattak be, később már a férfiak is, ha maradt még hely. Összesen kb. az utasok felének jutott volna hely (1178), ez akkoriban kivételesen jó aránynak számított. Ennek ellenére a csónakok nagy részét félig üresen engedték le.

0 óra 45 perckor leeresztették az első csónakot, a 7-es számút, 28 emberrel. Sokan még mindig a fedélzeten akartak maradni. Ugyanebben az időpontban vészjelző rakétákat is fellőttek, amit a közeli Californian gőzösnek észlelnie kellett volna. De mint később kiderült, a rádiósa aludt, az őrszemek pedig nem értették, hogy mi történik. A csónakokat sorra engedték le, miközben az utolsó óráit élő gigászi hajóról fellőtték a rakétákat. A bal oldali csónakoknál csak nőket és gyerekeket engedtek beszállni, a másik oldalon már férfiak is mehettek. A hatalmas hajót képtelenség volt elhagyni eleinte az utasoknak, ezért erőszakos módszerekkel „lökték” be a csónakba a nőket és a gyerekeket. A hajó fedélzeteit ütemes tempóban öntötte el a víz, végül már egyre gyorsabb ütemben süllyedt el a hajó. Akik féltek beugrani a csónakfedélzetről himbálózó csónakba, azokat az alsóbb sétányokról tessékelték be, mivel úgy biztonságosabbnak látszott, a fedélzetek meg úgyis közelebb kerültek a vízhez.

Az utolsó csónakot, a D jelzésűt 2 óra 05.-kor bocsátották le. Az utolsó fehér vészjelző rakéta 1.40-kor röppent fel.

2.18-kor a Titanic teste már negyvenöt fokos szögben meredt az ég felé. A kritikus állapot miatt az elektromos világítás kialudt az egész hajón. Ugyan még maradt két mentőcsónak, az összecsukható A és B, azonban aligha lehetett mit kezdeni velük. A tiszti kabinsor tetejére szerelték fel őket. A matrózok és a személyzet megpróbálták lecsatolni onnan, de addigra a víz már elérte a csónakfedélzetet, és a két csónakot a hullám lesodorta a hajóról. Az A jelű félholt emberekkel volt tele, a B pedig felborult. A 12-es mentőcsónak a segítségükre sietett, a hajótörötteket átemelték belőlük.

A Carpathia nevű gőzös fogta az S. O. S. jeleket, és teljes sebességgel a süllyedő Titanic felé indult, ám túl messze volt az azonnali segítségnyújtáshoz. A mentést Arthur Rostron kapitány vezényelte le. Az első túlélő, aki a Carpathia fedélzetére lépett, Margaret "Molly" Brown, (az "elsüllyeszthetetlen Molly Brown") első osztályú utas, az utolsó pedig Charles Lightoller másodtiszt (a legmagasabb rangú túlélő) volt.

Április 15-én 2.20-kor a Titanic elsüllyedt.

Harold Lowe ötödik tiszt, aki a 14-es csónakot irányította, még visszafordult 5 túlélőért, akiket kiemeltek a jéghideg vízből, de kettő közülük a csónakban meghalt. A mentőcsónakokban lévő embereket kb. 75 perc múlva felvette a Carpathia. Az első csónakot, a 2-est hajnali negyed ötkor vették fel, az utolsót, a 12-est négy órával később, reggel nyolc óra körül. A szárazföldön ekkor már rebesgettek a hajóval történt dolgokról, azonban a White Star Line tagadta, hogy bármilyen katasztrófa érte volna a hajót. Néhány óra múltán a hajótársaság elnöke beismerte, hogy valóban elsüllyedt a Titanic, és rengeteg áldozatot követelt. A hajóvállalat végül 800 000 dollár (kb. 148 millió forint) kártérítést fizetett a túlélőknek.

A mentőcsónakok

Éjfél után öt perccel, huszonöt perccel az ütközést követően Smith kapitány tudatára ébredt, hogy a Titanic helyrehozhatatlanul súlyos sérüléseket szenvedett. Parancsot adott, hogy szedjék le a mentőcsónakokat borító ponyvákat, és mindenki készüljön a hajó elhagyására.

A következő két órában teljes káosz uralkodott a fedélzeten a southhamptoni indulás óta még nem tartottak mentőgyakorlatot, és sem az utasok, sem a legénység nem tudta, hogy pontosan mi a teendő ilyen esetben. Sajnos egyetlen tiszt sem tudta, hogy a mentőcsónakokat teljes terheléssel is le lehet engedni a vízbe.

Ha ezt tudták volna, akkor 706 helyett 1178 embert lehetett volna megmenteni. Tehát 472 ember szabadulhatott volna még meg. (forrás: könyv, szemtanú: Titanic, Park könyvkiadó)

A Titanic húsz mentőcsónakkal rendelkezett (ebből négy összecsukható volt), és azon a végzetes éjszakán a luxushajón 2207 utas utazott. Ez azt jelenti, hogy a hajón utazók valamivel több mint a felének, 57 százalékának biztosítottak csónakot, tehát összesen 1178 hely volt a csónakokban. Egy mentőcsónak átlagosan hatvanöt hellyel rendelkezett. A parancs szerint először csak a nők és a gyermekek szállhattak be. A hajó jobb oldalán voltak a páratlan, a bal oldalán a páros számú csónakok.

A csónakok megtöltésével is bajok voltak, például az 1-es számút 12 emberrel (5 első osztályú utassal és 7 személyzettaggal) bocsátotta alá a daru, pedig a csónakban 40 hely volt. A törvénykönyv minden 10 000 BRT feletti hajóra 16 mentőcsónakot kötelez felszerelni. A Titanic kapacitása 46 328 GRT volt, ehhez képest csupán húszat szereltek fel.

Mentőcsónakok:

14 nagy csónak, 2 kisebb csónak és négy összecsukható mentőcsónak (összkapacitás: 1178 ember)

A hajótörzs kettétörése 

A kettétörést is bemutató animáció a süllyedésről

Sokáig úgy állították, hogy azalatt a közel két óra alatt, amíg elsüllyedt a Titanic, egyben merült el, ám későbbi bizonyítékok szerint már azt mondták, kettő, a tenger fenekén három részre szakadt. Egy túlélő, Lawrence Beesley például azt állította, hogy kettétört, a végső "stádiumában", az ő elbeszélésében osztozkodik Susan Webber, másik túlélő is: "Láttam, hogy a leviatán középen kettéválik…"

A kettétörés természetes folyamat egy ilyen hosszú hajó esetén. A hajótest első része hasadt fel, az orra kezdett süllyedni. Amikor a fél hajó kiállt a vízből, saját súlya alatt tört ketté. Az elülső rész azonban nem vált le azonnal, hanem addig húzta a hátsót, amíg az is függőlegesen nem állt. A végül mégis leszakadó orr rész nagy sebességgel süllyedt tovább, és a tengerfenéken további két nagyobb darabra szakadt.

Az utasok és a legénység

1912. április 11-én, délután 2 órakor hagyta el a hajó utolsó állomáspontját, Queenstownt. A fedélzetén ekkor 1316 utas és a 891 főből álló legénység tartózkodott, vagyis összesen 2207 személy. Még aznap, pár órával korábban az egyik fűtő dezertált.

Túlélők

Az egyik mentőcsónak a túlélő utasok egy részével

Az első osztályon utazók közül a nőknek 94%-a, a férfiaknak 31%-a menekült meg. A fedélzetközben utazó nőknek 47%-a, a férfiaknak 14%-a maradt életben, vagyis 210 személyzettag, 126 férfi, 317 nő és 52 gyermek menekült meg, összesen 705-en élték túl a katasztrófát, ez körülbelül a hajón utazóknak az egyharmada.

Híres megmenekültnek számít "Molly" Brown dáma, J. Bruce Ismay a hajótársaság elnöke, Washington Dodge politikus, Dorothy Gibson filmsztár, Lawrence Beesley másodosztályú utas és Edith Rosenbaum, divattervező valamint Madeleine Astor, John Jacob Astor második felesége is.

A híres túlélők közé tartozik Millvina Dean, aki a legfiatalabb túlélő volt (2 hónapos), és egyben a legtovább élő is. 2009. május 31-én hunyt el.

Áldozatok

Az áldozatok pontos száma vitatott. A különböző szakértői csoportok és vizsgálóbizottságok eltérő adatokat szolgáltattak. Az amerikai kongresszusi vizsgálóbizottság szerint például 1517. A britek vizsgálóbizottságánál ez a szám 1490. A Brit Kereskedelmi Kamaránál 1503 a végeredmény.

A legtöbb áldozat a legénységből került ki (688 fő). Köztük maga Edward John Smith kapitány,és az utána következő két legmagasabb rangú Henry T. Wilde legfőbb és William Murdoch első, valamint a legalacsonyabb rangú James Moody hatodik tiszt. A rádiósszoba első embere, Jack Philips sem élte túl a szerencsétlenséget, mint ahogy a két orvos dr. O'Loughlinés helyettese dr. John Edward Simpson sem.

A legkevesebb áldozatot az elsőosztályú utasok „adták” (121 fő). Itt a legillusztrisabbak közé tartozott Thomas Andrews, a hajó mérnöke,John Jacob Astor multimilliomos mágnás, Benjamin Guggenheim üzletember, Archibald Butt, az amerikai Taft elnök segédje, valamint George Widener üzletember, William T. Stead bibliakutató és a Straus házaspár is.

A másodosztályról 162ember veszett oda, köztük Thomas Byles tiszteletes.

Az utasok közül a harmadosztályon (fedélközi) lévőek közül haltak meg a legtöbben (533 fő). Sok fiatal korú is életét vesztette, a „nők és gyerekek elsőként” felszólítás ellenére is (például Sidney Goodwin, aki alig egy évesen veszett a tengerbe, nyolc tagú családjával). Az áldozatok között szerepel egy horvát kivándorló gazdálkodó is, Jovan Dimic

Utóhatások

A katasztrófát követően törvényben írták elő, hogy minden hajó köteles az utasai számára maradéktalanul elegendő mennyiségű mentőcsónakkal rendelkezni. Előírták azt is, hogy a rádió mellett 24 órás szolgálatnak kell lennie. Előírták továbbá, hogy nyílt vízfelületen nem szabad tűzijátékot fellőni, hajóról (csak partközelben), a jelzőrakétákkal való összetéveszthetősége miatt. Az SOS jelzést nem sokkal korábban határozták meg egy hírközlési konferencián, mint könnyen azonosítható, egyszerű segélykérő Morse-jelsorozatot.

A közhiedelemmel ellentétben a Titanic esete nem az első volt - mindenesetre a leghíresebb, ami a jelsorozat elterjedését nagyban elősegítette. A Titanic előtt már 1909-ben a Slavonia is az SOS leadásával kért segítséget. Korábban a CQD jelsorozat volt a segélykérő jelzés, a Titanic a megszokott CQD-t és az SOS-t is leadta.

Magyar vonatkozások

A Titanicnak magyar utasai is voltak. A tragédiát túlélte Reischl Mátyás, az egyik első osztályú étterem magyar pincére, a hajón utazó magyar kivándorlók azonban nem mindannyian maradtak életben. Megmenekült például a soproni Hoffer Lujza és a harmadosztályon utazó Kisik Antal és felesége, de a tengerbe fulladt Kisik Vince és a 18 éves Kisik Mária.

A Titanic segítségére siető hajó – a brit Carpathia – hajóorvosa magyar volt: dr. Lengyel Árpád, aki a megmenekült utasoktól hálából emlékérmet kapott. Az orvos sírja a budapesti Kerepesi Temetőben van.