Fazekas Anna

 

Öreg néne őzikéje

 

 

Mátraalján, falu szélén

lakik az én öreg néném,

melegszívű, dolgos, derék,

tőle tudom ezt a mesét.

 

Őzgidácska, sete-suta,

rátévedt az országútra,

megbotlott egy kidőlt fába,

eltörött a gida lába.

 

Panaszosan sír szegényke,

arra ballag öreg néne.

Ölbe veszi, megsajnálja,

hazaviszi kis házába.

 

Ápolgatja, dédelgeti,

friss szénával megeteti,

forrásvízzel megitatja,

mintha volna édesanyja.

 

Cili cica, Bodri kutya

mellé búvik a zugolyba,

tanultak ők emberséget,

nem bántják a kis vendéget.

 

Gyorsan gyógyul gida lába,

elmehetne az őzbálba,

vidám táncot ellejthetne,

de nincs hozzá való kedve.

 

Barna szeme bús-szomorún

csüng a távol hegykoszorún.

Reggel bíbor napsugarak

játszanak a felhők alatt.

 

Esti szellő ködöt kerget,

dombok, lankák üzengetnek:

"Vár a sarjú, gyenge hajtás,

gyere haza, gida pajtás!"

 

Könnybe lábad az őz szeme,

hej, nagyon is visszamenne,

csak az anyja úgy ne várná,

csak a nénét ne sajnálná!

 

Éjjel-nappal visszavágyik,

hol selyem fű, puha pázsit,

tarka mező száz virága

őztestvérkét hazavárja.

 

Ahol mókus ugrabugrál,

kopácsol a tarka harkály,

vígan szól a kakukk hangja,

bábot cipel szorgos hangya.

 

Várja patak, várja szellő,

kék ég alján futó felhő,

harmatgyöngyös harangvirág,

vadárvácskák, kékek, lilák.

 

Öreg néne megsiratja,

vissza - dehogy - mégse tartja,

ki-ki lakjék hazájában,

őz erdőben, ember házban.

 

Kapuig is elkíséri,

visszatipeg öreg néni,

és integet, amíg látja:

"Élj boldogul, őzgidácska!"

 

Lassan lépdel, csendben ballag,

kattan ajtó, zörren ablak,

onnan lesi öreg néne,

kisgidája visszanéz-e.

 

Haszontalan állatkája,

egyre jobban szaporázza,

s olyan gyorsan, mint a villám,

fenn terem a mohos sziklán.

 

De a tetőn, hegygerincen

megfordul, hogy búcsút intsen:

"Ég áldjon, rét, kicsi csalit" -

s mint a szél, eliramodik.

 

Nyár elröppen, levél sárgul,

lepereg a vén bükkfárul,

hó borul már házra, rétre,

egyedül él öreg néne.

 

Újra kihajt fű, fa, virág,

nem felejti a kisgidát,

fordul a föld egyszer-kétszer,

zörgetnek a kerítésen.

 

Kitekint az ablakrésen:

ki kopogtat vajon éjjel?

Hold ragyogja be a falut,

kitárja a kicsi kaput.

 

Ölelésre lendül karja:

kis gidácska meg az anyja

álldogál ott; beereszti,

szíve dobban, megismeri:

 

őzmama lett a kisgida,

az meg ott a gida fia.

Eltörött a mellső lába,

elhozta hát a kórházba,

 

hogy szemével kérve kérje:

gyógyítsa meg öreg néne,

puha gyolcsba bugyolálja,

ne szepegjen fiacskája.

 

S köd előtte, köd utána,

belevész az éjszakába.

Gida lábát két kezébe

veszi lágyan öreg néne.

 

Meg is gyógyul egykettőre,

felbiceg a dombtetőre,

s mire tölgyről lehull a makk,

a kicsi bak hazaballag.

 

Mátraalji falu széle,

kapuban ül öreg néne,

nincs egyedül, mért is volna?

Ha fú, ha fagy, sok a dolga.

 

Körülötte gidák, őzek,

látogatni el-eljőnek,

télen-nyáron, évről évre,

fejük hajtják az ölébe.

 

Falu népe is szereti,

kedves szóval becézgeti

öreg nénét, és azóta

így nevezik: Őzanyóka.

 

Piros pipacs, szegfű, zsálya

virít háza ablakába,

nagy köcsögben, kis csuporban

szivárványszín száz csokor van.

 

Egyiket Gál Péter hozta,

másikat meg Kovács Julcsa,

harmadikat Horváth Erzsi,

úttörő lesz valamennyi.

 

Vadvirágnak dal a párja,

énekszótól zeng a háza,

oly vidám a gyereknóta,

nevet, sír is Őzanyóka.

 

Mátraalján, falu szélén

lakik az én öreg néném,

melegszívű, dolgos, derék

mese őrzi aranyszívét.

 

Gidára vár sós kenyérke,

kalácscipó aprónépre;

egyszer te is légy vendége,

itt a vége, fuss el véle!

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Őzanyó

 

Aprócska házban, völgy ölén,

öreg anyóka éldegél.

Nyuszik, gidák, dalos rigók,

jól ismerik a házikót.

 

És ismerik a fák, hegyek,

a Mátrán úszó fellegek,

a lepke, pinty, kakukkmadár,

az őzcsalád, mely arra jár.

 

Szelíd, kezes kis őzikék

keresik meg a nénikét,

kit, kedveskedve, réges-rég

csak Őzanyónak hív a nép.

 

Anyót az első napsugár

serény munkában látja már:

csuporra, tálra pettyeket,

virágos ágat festeget.

 

Ecsetje fürgén föl-le jár,

csapongva, mint a vadmadár.

Csak akkor nyugszik, nem siet,

ha ráborul a szürkület.

 

Az út felől, a kert alatt

vidám gyerekcsapat szalad,

és réten termett nagy nyaláb

kakukkfű, zsálya, szarkaláb,

 

Törökszegfű meg kankalin

virít a lányok karjain.

Anyóé mind e sok virág.

Topognak pettyes őzgidák,

 

ugrál a Bodri és ugat,

Cili cicus velük mulat,

zsivajjal hegy-völgy megtelik,

és játszadoznak estelig.

 

De télen - hogy miképp esett? -

hiába várt vendégeket.

Elmúlt egy hét a más után,

és nem zörgettek ajtaján.

 

Hó ült a bokron, bérceken,

a lágyan lejtő réteken,

bükk ágbogán, tölgyágakon,

csikart a fagy, mint vaskarom.

 

Nyulacska rítt a fák mögött,

a félsz szívébe költözött,

s a kék patakban gyors halak

cikáztak jégpáncél alatt.

 

Odvába bújt a rőt evet,

süvöltő széltől rettegett.

Avarsubában gyík aludt,

ordas kerülte a falut.

 

Elnémult minden kis rigó,

csak hullott, hullott, hullt a hó,

s a cserjésben az őzikék

kutatták őszi fű ízét.

 

Riadtan, félve, éhesen

barangolnak a réteken,

szelíd szemükben bús panasz:

"Miért vagy messze, szép tavasz?"

 

Erdőirtásból éjszaka

favágók érkeztek haza,

s beszóltak néne ablakán:

"Anyó, segíts nyuszin, gidán!"

 

Most tégy csodát, jó Őzanyó!

Kötésig ér, s még hull a hó.

Se fű, se ág, se lomb, se mag,

csak jég, csak hó, csak néma fagy

 

borít mezőket, réteket.

Kis őzikéid éhesek.

A tél kegyetlen, és ha győz,

éhen veszik a nyúl, az őz.

 

A csöndes éj lassan telik,

anyóka virraszt reggelig.

Szemernyit sem vár, nem pihen,

tanácsházára úgy megyen.

 

"Az őzikék... jó emberek!

elpusztulnak... segítsetek!

Az ember gyenge, ámde sok

csodát tehet, ha összefog."

 

Anyó szemében könny ragyog,

bólintnak a tanácstagok,

és másnap, újév reggelén,

a hegyre indul lány, legény.

 

Fejszét, szöget, szerszámokat

cipel buzgón a kis csapat,

s mire az ég bealkonyul,

nem éhezik se őz, se nyúl.