1790. augusztus 8-án, Sződemeteren született a magyar reformkor egyik legjelentősebb költője és politikusa, nemzeti Himnuszunk megalkotója, Kölcsey Ferenc.

A földbirtokos családból származó Kölcsey már hatéves korában elvesztette édesapját, az özvegy anya, Bölöni Ágnes pedig még ebben az esztendőben a Debreceni Református Kollégiumba küldte fiát. Öt évvel később aztán az édesanya is elhunyt, ezért az árvaságra jutott költő taníttatásáról később – a törvény által mellé rendelt – Gulácsy Antal birtokos, valamint a kollégium főgondnoka, Péchy Imre gondoskodott. Kölcsey Ferenc gyenge alkatú, sokat betegeskedő gyermek volt, aki a himlő következtében fél szeme világát is elvesztette – minden bizonnyal ezek a testi hibák is hozzájárultak ahhoz, hogy iskolaéveit a költő nagyrészt magányosan, a könyvek között töltötte.

Kölcseynek kevés barátja volt, miután a közös játék helyett inkább az antik görög és római történelem, valamint a magyar irodalom remekműveivel múlatta idejét. A fiatalember 1805-ben, Csokonai Vitéz Mihály temetésén találkozott a híres nyelvújítóval, Kazinczy Ferenccel, aki diákévei alatt mentora volt, felnőtt korában pedig legközelebbi barátai közé fogadta. Kazinczy 1808-tól rendszeresen levelezett a fiatal Kölcseyvel, és tanácsaival segített kibontakoztatni a költő tehetségét. A nagy nyelvújító érdeme volt, hogy tanítványa figyelmét az antik görög és római költészet felé fordította, de bírálataival minden bizonnyal annak stílusán is sokat csiszolt.

Kölcseyt tanulmányai ugyan a jogi pályára irányították, de ő már az 1810-es évek elején elhatározta, hogy az irodalomnak szenteli életét; pesti tanulóévei is elsősorban azért bizonyultak hasznosnak, mert megismerkedhetett Szemere Pállal, Horvát Istvánnal és Vitkovics Mihállyal. Kölcsey hamarosan a Bihar megyei Álmosdra, majd Szatmárcsekére költözött, ahol a gazdálkodás mellett – az általa annyira vágyott magányban – verseivel és az irodalom tudományával foglalatoskodott. A tudományos életben 1815-ben ismertette meg nevét, amikor a – Szemerével közösen írt – Mondolatra adott Felelet című művel Kazinczy pártjára állt, a nyelvújítás kérdésében.

Kölcsey a következő években komoly kritikával illette Csokonai és Berzsenyi művészetét is, miközben ő maga elsősorban az Aurora-kör tagjaival – például Vörösmarty Mihállyal és Bajza Józseffel – kötött barátságot. Kölcseyt első művei és 1823-as költeménye, a Hymnus a' Magyar nép zivataros századairól című vers a kibontakozó reformkor legfontosabb előfutárai közé emelték. 1823. január 22-én tisztázott műve később nemzeti Himnuszunk lett, a nevezetes napot pedig – 1989 óta – mint a magyar irodalom ünnepét tartjuk számon.

A reformkor során Kölcsey először mint alkotó és kultúraszervező teremtett jelentőset, miután Szemerével társulva 1826-ban létrehozta az Élet és Literatura című folyóiratot. Három évvel később aztán megkezdődött politikusi pályafutása is: miután a költő hazatért csekei birtokára, Szatmár vármegye főispánja hamarosan aljegyzői feladatokkal bízta meg. Kölcsey a vármegye politikai életében a szabadelvű reformok egyik legjelentősebb támogatója lett, szónoki tehetsége miatt pedig nemsokára főjegyzőnek, majd 1832 decemberében országgyűlési képviselőnek is megválasztották.

A költő a négyéves diéta egyik meghatározó alakja lett, miután hallatlan munkabírásról tett tanúbizonyságot: az alsóházban a feliratok és üzenetek javarészt az ő tollából származtak, mesteri szónoklatai pedig a klasszikus Rómát idézték vissza a pozsonyi üléseken. Kölcsey leghíresebb beszédét a magyar nyelv védelmében tartotta, de hároméves követsége során kiállt az erdélyi unió, a Partium visszacsatolása és a jobbágyfelszabadítás ügye mellett is. 1834-ben aztán Szatmárban a maradiak felülkerekedtek a szabadelvűeken, és követutasítások révén arra kötelezték küldötteiket, hogy az örökváltság ellenében szavazzanak. Kölcsey erre nem volt hajlandó, ezért 1835 februárjában inkább lemondott tisztségéről, és hazatért birtokára.

A pozsonyi országgyűlésen elmondott búcsúbeszéde – Búcsú az országos rendektől – valószínűleg a reformkor egyik leghíresebb szónoklata volt; ebben megfogalmazta azokat a célokat, melyek a hazáért tenni akaró szabadelvűeket egy pártban tömörítették. A költő-politikus elismertségét mutatja, hogy távozása után a diéta ülései egy napig szüneteltek, Kossuth Országgyűlési Tudósításai pedig gyászkerettel jelentek meg. Bár Kölcsey elhagyta a reformkor szellemi központját, továbbra is a pesti események aktív részese maradt: egyike volt a Kisfaludy Társaság hét alapító tagjának, miközben védőbeszédet írt hűtlenség vádjával perbe fogott barátja, Wesselényi Miklós számára. A rengeteg munka annyira legyengítette a költő szervezetét, hogy 1836 végén májgyulladást kapott, de ebből a betegségből még szerencsésen felépült.

Kölcseyt két évvel ezután, 1838 augusztusában érte utol a halál: miután egyik szatmári utazása során egy záporban megázott, tüdőgyulladást kapott, és néhány napon belül – mindössze 48 évesen – elhunyt. A nagy költő testét Szatmárcsekén helyezték végső nyugalomra, tiszteletére az Akadémia emlékülésén Eötvös József báró tartott gyászbeszédet. A reformkor magányos tudósát a későbbi generációk is különleges tisztelettel illették, és – az Erkel Ferenc által megzenésített Himnusz révén – ma is egyedi helyet foglal el a magyar irodalom csillagai között. Bár Kölcsey pályáján költőként indult, a haza és a tudomány szeretete nyomán nem csak a kultúrában, de a politikában is ott hagyta keze nyomát, miközben művei – például beszédei, Huszt című verse, vagy az unokaöccsének, Kölcsey Kálmánnak írt Parainesis – generációkat tanítottak magyarul érezni és gondolkodni.

Szerző: Tarján M. Tamás