A földi poszméh a termesztett növényeink egyik legfontosabb megporzó rovara
Fotó: Bodor János
Beköszöntöttek a hűvös őszi napok, az év során szorgos munkával
gyarapított kolóniák összeomlanak; a megfáradt királynők, a dolgozók és a
rövid életű hímek odavesznek a táplálékhiánytól és a hidegtől. A
pusztulás azonban nem teljes: a nyár végén világra jött és
megtermékenyült fiatal nőstények – a leendő királynők – téli
rejtekhelyükön várják a következő tavaszt, a viaszvárosok újjáépítésnek
reményével.
Nézzünk be a földi poszméhek egyik városába, szeptemberben az ősz
kezdetén! Egy föld alatti, rég elhagyott kisemlősjáratot követünk addig,
amíg megtaláljuk a termet, ahol a királynő lerakta a város viaszból
készült „alapkövét”. Mostanra számtalan, rendetlenül elhelyezkedő, hordó
alakú viaszsejt borítja a fészek alját. A sejtek már többnyire üresek, a
város urainak eltűnése óta megjelentek a nagy viaszmolyok (Galleria
mellonella) és a penészbogarak (Cryptophagus setulosus), hogy tort
üljenek a „poszméh-civilizáció” maradványain. Korábban ez
elképzelhetetlen lett volna, hisz a házigazdák éberen őrizték fészküket.
Nemcsak a betolakodók, de még a más kolóniába tartozó, ám azonos fajú
poszméhek sem léphettek be, mert nem volt birtokukban a kolóniára
jellemző egyedi illatú feromonigazolvány.
A földi poszméh az első tavaszi rovarok egyike, dús bundája védelmet ad a hűvös, kora tavaszi napokra.
Fotó: Bodor János
Amikor még a poszméhdolgozók (csökevényes ivarszervű nőstény egyedek)
több százas csapata serénykedett itt, virágport és nektárt halmoztak
fel a raktározásra szánt viaszhordókba, és gondosan ellátták az
utódnevelésre szánt viaszsejtekben fejlődő lárvákat. A királynő, a
kolónia egyetlen peterakásra jogosult tagja, tavasz óta számos
dolgozógenerációnak adott itt életet, melyek hamar átvették tőle a
fészeképítés és -bővítés, illetve a táplálékgyűjtés, lárvagondozás
feladatait. Ahogy egyre több dolgozó tevékenykedett a városállam
szolgálatában, egyre gyorsabban növekedett a kolónia létszáma és a
raktározott táplálékmennyiség is.
Nyár közepére a kolónia úgy megerősödött, hogy belefoghatott
legfontosabb feladatába: a genetikai örökség átadásába, vagyis a jövő
poszméhkolóniáit megalapozó ivaros nemzedék felnevelésébe. A királynő
megtermékenyített petéiből kikelt lárvák egy részét a dolgozók különös
gonddal táplálták, ezért belőlük fejlett ivarszervű nőstények lettek, a
többiek normál táplálékot kaptak, belőlük fejletlen ivarszervű
nőstények, vagyis dolgozók lettek, a megtermékenyítetlen petékből pedig
hímek fejlődtek. Az ivarosok kiváltságos kasztja hamarosan el is hagyta a
fészket, majd a különböző kolóniák hercegnői és hercegei a környező
virágos réteken tartották meg szokásos évenkénti találkozójukat. A hímek
ezután rövidesen elpusztultak, a szépreményű királynőjelöltek pedig
nekiindultak a megfelelő téli búvóhely felkutatása.
Ezek a fiatal nőstények kora tavasszal bukkannak fel ismét, amikor
mindegyikük megfelelő helyet keres egy-egy újabb viaszváros
alapításához. Magányos szakasz ez a társas rovarok életében: az első
dolgozógeneráció felneveléséig a királynőnek személyesen kell részt
vennie a fészeképítésben, táplálékgyűjtésben és utódgondozásban.
Munkájukat siker koronázza: a következő tavasz és nyár virágai körül
zúgó hangon megint ott röpködnek majd a földi poszméhek. A
táplálékgyűjtés mellett elvégzik a beporzást, nélkülözhetetlen
segítséget nyújtva ezzel a helyhez kötött növények ivaros
szaporodásához.
„Kevéssé tudatosult a ma emberében, hogy a beporzást végző poszméhek
milyen hatalmas és közvetlen hatással vannak mindennapi életünkre,
társadalmi berendezkedésünk és életminőségünk fenntarthatóságára. Az
emberiség és a háziállatok élelmezésére termesztett növények jelentős
része rovarbeporzású; a kapcsolatot a növény és beporzó rovar közt sok
esetben oly szorosra csiszolták az evolúció lassú erői, hogy megfelelő
rovarok híján a növény képtelen lenne az ivaros szaporodásra” – mondta
Móczár László professzor, az idén decemberben 100. születésnapját
ünneplő rovarász szakember, akinek javaslatára – és akinek tiszteletére –
választotta a Magyar Rovartani Társaság vezetősége a földi poszméhet a
2014-es év rovarának.
Írta: Vas Zoltán és Merkl Ottó (Magyar Természettudományi Múzeum)
Kommentáld!