Most nincs semmi bizonytalanság, hogy ilyen lesz az esztendő, vagy olyan: 2020 az az év lesz a világban, amikor eldől, hogy tud-e valamit kezdeni az emberiség a klímaváltozással; hajlandó-e változtatni, vagy sodródik tovább a saját maga eszkábálta lélekvesztőn az elkerülhetetlen vég felé. Már csak a rossz és a még rosszabb között választhatunk, de ez az utolsó alkalom, amikor még van választási lehetőség.

Ausztráliában már tudják, és nem csak azért, mert ott gyárilag előbb köszönt be az új év. A régi életüknek vége van, és az új nem egyszerűen másmilyen lesz, hanem nyilvánvalóan rosszabb. Az ausztrál történelem legforróbb nyara és legnagyobb tűzvésze tombol, és mire túl lesznek rajta – úgy két hónap múlva, mert ott ugyanúgy az elején jár még a nyár, mint nálunk a tél –, az már egy másik ország lesz, egy másik kontinens, kevesebb fával, kevesebb koalával és mindenféle erszényessel, sokkal sérülékenyebb élővilággal, felbolydult társadalomszervezettel, megrendült biztonságérzettel.

fenyőfa Sydney égett fa installáció James Dive

Az esélyt a puha átmenetre (legkésőbb) 2019-ben eljátszottuk.

A 2015-ös párizsi klímacsúcs vállalásaiból – amelyek ahhoz kellettek volna, hogy a globális átlaghőmérséklet emelkedése megálljon 1,5 vagy maximum 2 Celsius fok, azaz a visszafordíthatóság szintje előtt – semmit sem teljesítettünk. A klímaváltozás tehát visszafordíthatatlan lesz, és csak reménykedhetünk benne, hogy nem söpör el mindannyiunkat, vagyis hogy a változások szintje még lehetővé teszi annak az összetett ökoszisztémának a fennmaradását, amelytől az ember léte függ. Ez már egy másik játszma, más tétekkel: mostantól nem a zökkenőmentes landolásra, hanem a túlélésre játszunk. És ahhoz, hogy túlélhessük, más célokat kell kitűznünk, más tanításokban kell hinnünk, más vezetőket kell követnünk, mint eddig (mert annyira bolondok nem lehetünk, hogy mindent ugyanúgy csinálunk, de mégis más következményekben reménykedünk). Olyan alapvetőnek gondolt igazságokat kell megkérdőjeleznünk, olyan tabukat kell ledöntenünk, amelyek az emberi társadalom kezdetei óta szilárdan álltak.

Gazdasági növekedés
Nincs olyan növekedés, amely ne fokozná a klímakatasztrófa veszélyét. A világ gazdasági térségei közül egyedül az EU karbonlábnyoma csökkent az elmúlt években, de ezt a csökkenést is leginkább a nagy üvegházgáz-kibocsátású részfeladatok kiszervezésével értük el – vagyis azzal, hogy az autóink, telefonjaink, számítógépeink, ruháink stb. alapanyagai nagyrészt Ázsiában és Afrikában készülnek. Vagy elfogadjuk, hogy a gazdasági növekedés mostantól biztosan nem a közjót szolgálja, és hogy az átlagos (vagy még inkább az átlag alatti) életszínvonal növelésének forrása ezentúl csak a rendelkezésre álló javak igazságosabb elosztása lehet, vagy meghalunk.

Természeti erőforrások
A világ ma a természet kizsákmányolásából él: a profit végső forrása (a humán munkaerő mellett) az „ingyenesen” vagy diszkont áron – a meg nem újuló környezeti erőforrások tényleges értékének megfizetése nélkül – felhasznált víz, levegő, termőföld, növényzet, állatvilág, élőhely, ásványkincs, energiahordozó stb. Vagy felhagyunk azzal, hogy néhány száz mérhetetlen gazdagságú ember, néhány tucatnyi család további gazdagodása érdekében dollárra, rubelre, jüanra, euróra, forintra váltjuk a következő emberi generációk (konkrétan a gyerekeid és az unokáid) életfeltételeit, vagy meghalunk.

Népesség
Az elmúlt évek sorra kudarcot vallott klímaharcainak legfőbb tanulsága, hogy a társadalmi/gazdasági fejődés minden szintjéhez hozzárendelhető egy adott klíma-melegítő hatás: ahogy nő a GDP-ben kifejezett fejlettség és a népesség, úgy emelkedik a földi átlaghőmérséklet. Ezen a törvényszerűségen globális szinten nem tudtunk változtatni, pedig legkésőbb 1992 óta ismerjük a felmelegedés legfontosabb összefüggéseit. A klímaváltozás egyenletének a mai tudásunk – és még inkább a tapasztalataink – szerint csak kétféle megoldása van: kevesebb ember, vagy alacsonyabb életszínvonal. (És ezt a rideg valóságot csak minimális mértékben árnyalja, hogy a javak egyenlőbb elosztásával gazdasági növekedés nélkül is sokak életén lehetne javítani: az egyenlőbb elosztásra tett kísérletek többsége eddig szintén kudarcot vallott, és a legsikeresebb próbálkozás, a skandináv típusú jóléti állam sem áll nyerésre. Magyarország – ahol az elmúlt 10 évben a felső 10 százalék fénysebességgel gazdagodott, miközben az alsó harmad reménytelenül leszakadt – rohamtempóban halad az egyenlőtlenség növelésének útján, aminél fenntarthatatlanabb modellt a jelen körülmények fényében nem ismer a tudomány.)

Az összes világvallás, az összes ideológia, az összes politikai irányzat tanítását meg kell kérdőjeleznünk. Aki az állítja – hívják bár pápának, pópának, rabbinak vagy akár Orbán Viktornak – hogy a népesség és a társadalmi polarizáció növekedése mellett a jólét tovább növelhető az egész emberi társadalmat elpusztító klímakrízis előidézése nélkül, az a klímatudomány mai állása szerint nem mond igazat. (Nem ok nélkül kevertem ide Orbánt: az a politika, amit 2010 óta csinál, betűről betűre megfelel az előbbi állításnak.) Amit már csak azért is érdemes észben tartani, mert az 1992-es riói klímacsúcs óta mindenben a tudósoknak lett igazuk, kizárólag a változás tempójában tévedtek – mert azt rendre alábecsülték. És ha továbbra is azokat követjük, akik bizonyítottan hamis állításokkal próbálnak a saját tévútjaikon tartani minket, akkor 2020 egészen biztosan a katasztrófa első – és talán az életünk egyik utolsó – éve lesz.