325. május 20-án nyitotta meg I. Constantinus (ur. 306-337) bizánci császár a niceai zsinatot, a keresztény egyház első általános gyűlését.

Miután az új vallás rohamosan tért hódított a Római Birodalomban, a 4. század során a császári hatalom kénytelen volt feladni a Diocletianus korában tetőző keresztényüldözést. 313-ban Constantinus és Licinius türelmi rendeletet adtak ki Mediolanumban (Milánóban), amiben engedélyezték a keresztény vallás gyakorlását, kiengedték a börtönökből a hitük miatt fogva tartottakat és visszaadták elkobzott javaikat is.

A keresztények egyenjogúsítása gyorsan felszínre hozta az eltérő irányzatok konfliktusait, az indulatokat pedig az államhatalom megszilárdítására törekvő Constantinus az első egyetemes zsinat összehívásával próbálta lecsillapítani. A kis-ázsiai Niceában 325 májusában kezdődött meg az a két hónapos gyűlés, melyen becslések szerint több, mint 300 birodalmi püspök, diakónusokkal és papokkal kiegészítve mintegy 1800 fő vett részt, köztük olyan híres egyházatyák, mint az alexandriai Alexandrosz pátriárka és diakónusa, Athanasius vagy a caesareai Eusebius.

A niceai zsinaton tárgyaló egyházi vezetők egyik legfontosabb feladata a húsvét idejének pontos meghatározása volt, melyet végül a tavaszi napfordulót követő első holdtölte utáni vasárnapra tettek, egységesítve ezzel az ünnepi gyakorlatot az egész birodalomban. A másik, számos vitát generáló kérdés Jézus személye volt, vele kapcsolatban az egyházatyák kétféle álláspontra helyezkedtek: Arius és követői úgy vélték, ő a legtökéletesebb teremtmény, de emberi lény, tehát nem lehet egyenrangú az őt teremtő isteni hatalommal.

Az ariánusokkal szemben állt Athanasius és Alexandrosz pátriárka, akik elutasították Jézus emberi természetét és az Atyához hasonlóan örök életűnek, az isteni főséggel egylényegűnek tartották őt. A tettlegességig fajuló hitviták során hiába próbáltak közvetíteni a Jézus „hasonló lényegűségét” (homoiusziosz) hirdető középutas püspökök, a vita szakadással, de az utóbbi párt győzelmével zárult. E döntés értelmében szövegezték meg a 325 júniusában kihirdetett niceai hitvallást, amit – 381-es, konstantinápolyi kiegészítésével együtt – mind a mai napi valamennyi keresztény felekezet elfogad (ez az ún. „Hiszekegy”).

A zsinat ezenfelül még 20 egyházi törvényt, ún. kánont alkotott meg az egyházi személyek életének szabályozására, és döntött a kereszténységből eredő szakadár egyházak megítéléséről. 325. július 25-én, uralkodásának huszadik évfordulóján Constantinus beszédet mondott, melyben hitet tett az egységes hit és a birodalom békéje mellett, majd feloszlatta az első egyetemes zsinatot.

A niceai gyűlés jelentősége abban rejlett, hogy a keresztény hívők közössége első alkalommal tett kísérletet az egységes egyházszervezet kialakítására, nem csupán szervezeti és gyakorlati, hanem elméleti szempontokat is figyelembe véve. A zsinaton több évszázada vitatott hittételeket tettek egyértelművé, miközben a kánonokkal lerakták az egyházjog alapjait is. Ezen eredményekkel együtt azonban a zsinattal kapcsolatban számos tévhit is él, melyek elsősorban a későbbi fejlődés következményeként torzítják el a valós történéseket.

Az egyik ilyen tévhit a Szentírás kanonizációja, amit sokan a niceai egyházatyákhoz kötnek, miközben ezek kiválasztása már a 2-3. század során megtörtént. Ugyanez a tévhit terjedt el a Szentháromság tanával kapcsolatban, Niceában a hitvitázók csak Jézus isteni természetének kérdésével foglalkoztak. A múltba visszavetítve született meg egy másik legenda, mely a római püspök, a pápa állítólagos vezető szerepéről szól. A niceai zsinaton elsősorban a nagy lélekszámú keleti városok (Antiochia, Jeruzsálem, Alexandria) lelki életét irányító pátriárkák vitték a szót, az ariánusokkal folytatott vitában például a legfőbb szereplők – maga Arius is – Alexandriából származtak.

Az oktatásban is megjelenő legsúlyosabb tévhit pedig éppen az arianizmussal függ össze: bár úgy tartják számon, Niceában ez az irányzat vereséget szenvedett és kiszorult a birodalomból, a valóság nem mutat ilyen egyértelmű fejlődést. Constantinus valóban a hit egységét akarta megteremteni, de nem állt a Jézus isteni létét hirdetők oldalára, olyannyira, hogy az érdemeiért szentté avatott uralkodót élete végén éppen az ariánus Nikomédiai Eusebius keresztelte meg.

A niceai zsinat valóban a szervezett egyház alapkövét jelentette, de nem eredményezte a tanok oly mértékű kiforrottságát és azt a szervezetbeli tökéletességet, amit retrospektív módon tulajdonítanak neki, hasonlóan Róma sem vált rögtön keresztény világbirodalommá. Erre legékesebb bizonyíték, hogy Nagy Constantinust a hatalomban két ariánus császár követte (II. Constantinus, illetve Valens), ráadásul a 4. század során rövid ideig, Arbogast és Julianus személyében pogány uralkodók is megszerezhették a hatalmat.

Szerző: Tarján M. Tamás