1967. március 6-án hunyt el a a világszerte ismert zenei nevelési módszer kidolgozója, a zeneszerző, zenetudós, népzenekutató, zenepedagógus Kodály Zoltán. Halálának 50. és születésének 135. évfordulója alkalmából 2017-ben Kodály-emlékévet tartanak. Rá emlékezünk.

„Legyen a zene mindenkié!”

Kodály Zoltán 1882. december 16-án született Kecskeméten. A galántai népiskolában és a nagyszombati érseki főgimnáziumban tanult. Ezt követően Budapesten, a Pázmány Péter Tudományegyetem magyar–német szakán folytatta tanulmányait, és beiratkozott az Országos Magyar Királyi Zeneakadémia zeneszerző tanszakára is. Érdeklődésének középpontjában elsősorban a magyar népdal és népzene állt, doktori disszertációját a magyar népdal strófaszerkezetéről írta 1906-ban. Felismerte, hogy a magyar népzene igazi valója csak az eredeti forrásokból, a nép ajkáról ismerhető meg. Első népdalgyűjtő útjai gyermekkora helyszínére, az első öntudatlan, de mélyen ható népdalélményeket adó Galánta környékére vezettek.

„Minden népnek van egy sereg népdala, amely oktatásra kiváltképpen alkalmas. Ezeket jól kiválogatva, a népdal lesz a legmegfelelőbb tananyag, hogy rajta a gyermekeknek az egyes zenei elemeket bemutassuk és tudatosítsuk ezeket... Mielőtt más népeket akarunk megérteni, magunkat kell megértenünk. Semmi sem alkalmasabb erre, mint a népdal. És az idegen országok népdalainak megismerése a legjobb út az idegen népek megismeréséhez. Mindezen fáradozások végcélja abban áll, hogy a tanulókkal megismertessük és megszerettessük a múlt, a jelen és a jövő klasszikusait.”

(Forrás: A népdal szerepe a zenei nevelésben, 1966)

Kutatásai alkalmával ismerkedett meg Bartók Bélával, akivel életre szóló barátságot kötött. A gyűjtés során felismerték az összehasonlító munka jelentőségét a népzenekutatás terén: nagy hangsúlyt fektettek egyrészt a szomszéd népek vonatkozásában az eltérő sajátságok megállapítására; majd később a rokon népek népdalaival való közös vonások feltárására.

1906–1907-ben Kodály tanulmányutat tett Berlinben és Párizsban. A francia fővárosban érte életének egyik döntő zenei élménye: megismerkedett Debussy muzsikájával. 1907-től a Zeneakadémián tanított zeneelméletet, majd zeneszerzést. Ettől kezdve kórusműveivel, ének- és olvasógyakorlataival segítette elő az ifjúság zenei nevelését, írásaival, nyilatkozataival, reformjavaslataival felvette a harcot a zenei műveletlenség, „analfabetizmus” ellen, és új lendületet adott a magyar kórusmozgalomnak. Számos művet írt gyermekkarok és vegyeskarok számára egyaránt. Vokális alkotásaiban a magyar dalkultúra megteremtésére törekedett klasszikusaink – Balassi Bálint, Csokonai Vitéz Mihály, Kisfaludy Sándor, Berzsenyi Dániel, Kölcsey Ferenc, Arany János stb. – verseire írott műveivel. Dalainak köszönhetjük a magyar nyelvhez alkalmazkodó prozódia megszületését.

„Mit kellene tenni? Az iskolában úgy tanítani az éneket és zenét, hogy ne gyötrelem, hanem gyönyörűség legyen a tanulónak, s egész életére beleoltsa a nemesebb zene szomját... Sokszor egyetlen élmény egész életére megnyitja a fiatal lelket a zenének. Ezt az élményt nem lehet a véletlenre bízni: ezt megszerezni az iskola kötelessége.”

„…csakis művészi érték való a gyermeknek!”

(Forrás: Gyermekkarok, 1929)

Az első igazi hazai sikert a Pest, Buda és Óbuda egyesítésének 50. évfordulójára megrendelt Psalmus Hungaricus oratorikus mű jelentette számára 1923-ban. Ezt követte a Háry János című daljáték és a Székelyfonó. Utóbbi, mely szintén daljáték, tulajdonképpen egy hatalmas népdalfüzér. A harmincas években így valóra vált Kodály álma: a népdal megszólalt a hangversenypódiumokon és az Operaházban.

Zenekari művei közül legismertebbek: Marosszéki táncok, Galántai táncok, Fölszállott a páva (variációk egy magyar népdalra), Szimfónia. Két misét írt, a Csendes misét és a Missa brevist.

Bartók Bélával végzett közös kutatómunkájuk eredményeként született meg 1917-ben Kodály első összefoglaló tanulmánya Ötfokú hangsor a magyar népzenében címmel. Két évtizeddel később, 1937-ben népzenetörténeti összefoglalást írt A magyarság néprajza negyedik kötetébe A magyar népzene címmel.

Emellett számos ismeretterjesztő és tudományos értekezése jelent meg az Ethnographia és a Zenei Szemle folyóiratban. Ezek fő témája a népzene mellett a zenei nevelés volt. Zenepedagógusi munkássága világszerte elismert, kidolgozta a világhírű Kodály-módszert.

„Ha egy szóval akarnók jellemezni e nevelés lényegét, az a szó nem lehetne más, mint: ének... Mechanizálódó korunk olyan úton halad, melynek végén az ember géppé válik. Ettől csak az ének szelleme véd meg.”

(Forrás: Zenei nevelés Magyarországon, 1966)

„Az általános iskola célja: a teljes embert megalapozni. Zene nélkül nincs teljes ember… Jó mérnök, vegyész, stb. lehet valaki, ha tizenöt éves koráig rá sem gondol. De zeneértő nem lehet, ha hatéves korában (s játékosan még előbb) nem kezdik rendszeresen nyitogatni-gyakorolni a fülét... A zene ügye az általános iskolában nem is a zene ügye elsősorban.”

(Forrás: Közönségnevelés, 1958)

1943-ban a Magyar Tudományos Akadémia levelező, 1945-ben rendes tagjává választotta a zeneszerzőt. Az MTA általa irányított Népzenekutató Csoportja munkájának eredményeként 1951 és 1967 között megjelent a Magyar Népzene Tára első öt kötete. 

„A zene lelki táplálék és semmi mással nem pótolható. Aki nem él vele: lelki vérszegénységben él és hal. Teljes lelki élet zene nélkül nincs. Vannak a léleknek régiói, melyekbe csak a zene világít be.”

(Forrás: Mire való a zenei önképzőkör, 1944)

Weöres Sándor, akinek diákkori, 1929-ben írt Öregek című versét Kodály 1933-ban megzenésítette, verssel fejezte ki a „mester” iránti tiszteletét.

Kodály Zoltán 1967. március 6-án halt meg Budapesten, szívroham következtében.

Forrás

Magyar életrajzi lexikon

Kodály.hu

Zeneakadémia.hu

Magyar Kurír