Magas hegyekről itt szó nincs, de nagy dunnaszerűekről igen. De ráadásul ezeket is a spájzban tartják Jósvafő mögött a határ felé.

Vízirigó (Cinclus cinclus)

Hosszú álmosító mezőkön keresztül jutunk el hozzájuk, hogy végre felmászhassunk rájuk. De ha egyszer felmegyünk, gyönyörű körpanorámát kapunk kárpótlásul. Szelíd lankákat, kis falvakat, pici pontokként legelő hucul ménest. Olyan távoli vidék ez, ahol az élet maga szerveződik saját, lassan hömpölygő ritmusa szerint, régtől fogva. A középkorban a Görgő-forrás melletti királyi udvarházat Udvarnok falu látta el kenyérrel, gyümölccsel Almás és Körtvélyes lakói, mézzel Méhész, a fuvarozást pedig nem fogják elhinni, Szekeres község végezte.

 
Tornai vértő (Onosma tornense)

Emellett persze várak is álltak itt, többek között Szádvár és a Tornai-vár. Ez utóbbi a tornai vértő locus classicusa azaz a növény klasszikus első megtalálási helye. A vértőnek e faja az egész világon csak itt és az Alsó-hegyen található, no jó, meg a Szent János kövön, bár a botanikusok szerint ott semmi keresnivalója nem volna, egyszerűen odatelepítették. Mindenesetre jó hogy ott van, az ember nem köpi ki a tüdejét, ha vértövet akar látni. De egyéb növényi ritkaságokból is jól el van látva a hegység. Egyik nemzeti parkos ismerősöm beszélgetés közben megkérdezte, hogy nem akarok-e véletlenül papucskosbort látni, tette ezen kijelentését olyan rezzenéstelen arccal, mintha egy tő lósóskát ajánlgatott volna. Másikuk pedig vonakodva ismerte el, hogy igen, ő találta meg a haller-decevirágot egy isten háta mögötti töbörben (kör alakú, zárt szintvonalú mélyedés). Maga a növényke ugyan nem egy csuda jószág, de mindösszesen abban az egy kis foltban található meg Magyarországon.

Korai szegfű, más néven német szegfű (Dianthus plumarius subsp. praecox)

Meg kell említeni továbbá a szemben lévő Esztramos nevű hegyet is, amelyen érdekes módon majdnem ugyanazokat a ritka növényeket lehet fellelni, mint a bükki Bélkőn. Korai szegfűt, selymes zanótot, sziklai borkórót és buglyos kőtörőfüvet is találni itt, de van még nyúlfarkfű is, erdélyi, nem magyar, az embert pedig gyakran zavarják le a hegyről természetvédelmi őrök, egyebek iránt pedig barlangtúrákat is vezetnek rajta illetve benne. Felső részét meg éppúgy lebányászták, mint bükki testvérét. Érdekes módon a bányászat oda szeret települni, ahol a legtöbb kárt tudja okozni, így volt ez a Szársomlyón is, ahonnan majdnem letermelték az összes magyar kikericset.

Ha tovább megyünk a Bódva patak mellett, elhagyva az Esztramost, aránylag érintetlen mocsárréteket láthatunk, áprilisban kockás liliommal ékeskedőn. A kockásliliom mellett ugyancsak nem mindennapi látvány Bódvalenke házfalaira festett képek. Cigány festőművészek pingálták ki az egész falut, a művészetükre jellemző meghökkentő szín és gondolatvilággal. A Teremtő ugyan kicsit úgy néz ki, mint egy kiöregedett prímás, de hát a Fülöp-szigeteken meg a Télapó ferde szemű, kinek-kinek az antropomorf hitvilága szerint.

Feltétlenül szólni kell még az erre kanyargó gótikus útról is, Magyarország legszebb kis gótikus templomaival, meg a Jósvafői Szüreti Napokról, ahol ugyan húsz ember jut egy tőke szőlőre, a hangulat viszont zseniális, bár ez inkább a környék som, vadkörte és egyéb pálinkáinak köszönhető, mintsem az ijesztgetésre szolgáló helyi bornak. Ugyanitt falunapok is vannak. Életemben először éreztem úgy, hogy a táncház meg a népzene nem kitelepített városi huncutság, hanem életünk része is lehet itt a patakparton, a csűrben és a temetődomb alatt. Közben elfelejtettem mondani, hogy errefelé van még kövirigó és hiúz, ja, meg cseppkövek is, de hát ezt mindenki tudja. Azt viszont nem, hogy a hegységnek van egy hátországa is, a Cserehát, amiről nehéz megrendülés nélkül beszélni. Szinte minden falu zsákfalu errefelé, zsáksorsokkal, zsákéletekkel. Pamlény, Szászfa, Kány, Perecse, Büttös. De ha a másik irányba indulunk el, az Aggteleki-kavicsháton, akkor sem jobb a helyzet. Az itteniek közül Gömörszőlőst ökofalunak neveztetik, egyes kiskerteket csalánkivonattal locsolgatnak, és tartósítószer-mentes lekvárokat főznek nyílt tűzön. Kicsit emlékeztet az indián skanzenekre, vagy még inkább a városlakók romantikus elképzeléseire a kis erdők alján kuksoló falvakról.  Sokan csak pár órát töltenek itt, aztán integetnek a turistabusz ablakából.

Kövirigó (Monticola saxatilis)

Az ottmaradottak pedig folytatják hétköznapi életüket a dombok között, ahol tiszta vizű patakok szivárognak elő és öntenek el üde réteket, amelyeken elképzelhetetlen fajtabőséggel nőnek különféle sások, palkák, csetkákák, szittyók és perjeszittyók, amelyek a mezőgazdász pragmatizmusa alapján savanyúfüvek gyűjtőnéven futnak. Szóval itt szedi magát össze a Rakaca-patak valami hihetetlen módon, zsebkendőnyi vizes foltokból, ahol zergeboglár és szürke sás is nődögél a kibuggyanó vizeken. Akár az Őrség keleti párja is lehetne a vidék szépsége, dimbesdombossága és érintetlensége okán. Erről valahogy egy ismeretlen madarász szavai jutnak eszembe, akivel összefutottam nemrég jégmadárleskelés közepette Miskolctapolcán a Békás-tónál. Ő mondta az itt rohangáló, igen sok mókusról, hogy tulajdonképpen a mókus is ugyanolyan besurranó bűnöző, mint a patkány, csak szebben van öltözve és jobb a marketingje. Ugyanúgy vannak ezek a falvak is. Akár szépek is lehetnének itt az isten háta mögött, de csak akkor jelennek meg a tévében, ha a mélyszegénységet akarják illusztrálni. Érdekes, de a karszt szlovák oldalán végigautózva eltűnik ez a tündéri bűbáj és átveszi helyét a szlovák ipari hasznosítás és valahogy a hegyek is olyanok, mint a görbült hátú dühös macskák, a szelídség legkisebb jele nélkül. Persze a Szádelői-völgy azért nem akármi a tátogó kökörcsinnel, a vízirigóval, meg a nappal repkedő nagyon korai denevérekkel az örvénylő patakvíz fölött. A völgy bejárata szűk ugyan, de feltehetően útépítő mérnökök pont belőtték azt az ötven métert ahonnan jó szögből látni a szomszéd cementgyárat.

Aztán a patak a továbbiakban is rejtélyes módon erőre kap és feltölti a Rakacai-tavat, ami egy borzasztóan komoly víztározó. Ifjú horgásztáboros koromban ott fogtunk egy 15 kilós bőröndszerű pontyot, azzal a kis szépséghibával, hogy a ponty az általunk suttyomban vízbe dobált borzalmas és ragadós krumplistésztára jött ki a sekélybe és velünk szemben ő úgy bezabált belőle, hogy megfeneklett a homokon, mint egy tengerjáró hajó.

Azt is el kell még végül mesélnem, hogy a hegység általam ráaggatott jelzője, jelen esetben a barátságos, nem véletlen. Szeretek itt lenni. Ha ide utazom, már Szendrő után vigyorogni kezdek az első mocsárréteknél, egészen addig, amíg a menetrendszerűen Szalonna előtt állomásozó rendőrjárőr meg nem kérdezi, hogy miért nem csatoltam be a biztonsági övemet. Aztán utoljára figyelmeztetnek ismét, én meg megígérem újólagosan, hogy többé ilyen soha meg nem történik. Ami igaz is lehetne akár, ha az út mellett nem lenne mindenféle növény, beleértve a halálkanyar rézsűjét is, hogy a színes lepkékről, meg a szitakötőkről már ne is beszéljek.

Írta: Molnár Péter 
Fényképezte: Ifj. Vasuta Gábor