A fecske és a kígyó
(Lett mese. Ford. Csatlós János)
A vízözön idején az ember egy nagy-nagy teknőbe menekült a háziállatokkal és a vadállatokkal. Hajókáztak, hajókáztak, de egyszer csak egy pici léket kapott a teknő. Törte ám ember-állat a fejét, hogy lehetne eltömni a léket. Egy sarokból egyszerre csak elősiklott a kígyó, és így beszélt:
- Én a tulajdon testemmel tapasztom be a léket, ha a vízözön után megkapom zsákmányul azt a húst, amelyiknek a vére a legédesebb.
Mindenki beleegyezett. A vízözön után a szúnyog indult útnak, hogy kiderítse, melyik élő állat vére a legédesebb. Reggeltől estig szimatolt, végül úgy találta, hogy az embervér a legédesebb. Már éppen visszafelé repült, amikor összetalálkozott a fecskével.
- Melyik vér ízlett a legjobban? Melyik a legédesebb? – kérdezte a fecske.
- Nincs édesebb az emberénél.
- Meg is mondod ezt mindenkinek?
- Meg én! – felelte a szúnyog, és repült volna tovább. De a fecske megsajnálta az embert, és lecsípte a szúnyog nyelvét, hogy ne tudja elmondani, kinek a vére a legédesebb.
Hiába erőlködött aztán a szúnyog; beszélt volna, de csak ennyit tudott kinyögni:
- Zzzz! Zzzz!
Csak bámulták, miféle beszéd ez. De hirtelen előkerült a fecske, és így szólt:
- Én értem, mit akar mondani.
- No, mit? – kíváncsiskodott a kígyó.
- Azt, hogy a kígyó vére a legédesebb!
Őrjöngött a kígyó dühében, amikor ezt hallotta; lecsapott a fecskére, de elvétette: csak a fecske farkának középső tollait tudta kitépni.
Azóta szereti az ember a fecskét, azóta látja szívesen az eresz alatt; a kígyóval pedig azóta él haragban.
Kommentáld!