A Vinales völgyében járunk. Kuba egyik legvonzóbb tartományában, Pinar del Rioban terem a híres kubai szivar alapanyaga is. A vidék híres panorámáját az UNESCO védi, a New York Times pedig 1952-ben a világ legszebb látképének választotta.
Kora esti meditációmhoz kerestem egy eldugott zugot második kubai utamon a már jól ismert Vinales völgyében. Egy olyan békés kis elmélkedőhelyet szerettem volna, ahonnan rálátok a világ egyik legszebbjének tartott kubai nemzeti park szikláira, fennsíkjaira és nem zavar meg senki az elmélyülésben. A vörös agyagföldön letértem az útról és egy kis ösvényen indultam el a szokatlan formájú sziklaképződmények felé a trópusi erdőben. Amikor azt hittem, hogy a senki földjén járok, egy vidáman éneklő parasztemberbe és egy szekérderéknyi frissen szüretelt mangószállítmányba botlottam. A Sancho Panzára emlékeztető férfi megkérdezte, mi járatban vagyok. Régóta tudom, ha az ember utazik, őszintének kell lennie minden helyzetben. Ha megkínálják és éhes, vegyen az ételből, ha meghívják és kíváncsi, akkor kerüljön beljebb. Egy nyugodt helyet keresek, ahonnan a legszebb a kilátás - mondtam, és már meg is kaptam a meghívást arra a birtoktúrára, ahol kiválaszthattam a nekem legjobban tetsző perspektívájú hintaszéket. „Ha egy hideg sört kíván a fiatalember, ott jobbra le és van egy kis bár” - segítette rögtön a szomszéd üzletét a mangóültetvényes. „Ha kipihente magát és feltöltődött, várjuk a családommal egy mangótúrára.”
Úgy éreztem magam, mint egy mesében, ahol az erdőben nem a jó tündérrel, hanem egy mangófarmerrel találkozom, de a kívánságaim ugyanúgy szép sorban teljesültek. A két konvertibilis pesóért (530 forintért) vásárolt sörrel a kezemben leültem a leginkább esőbeállóra emlékeztető építményben és miután alaposan elmerültem a Vinales völgyének látványában, visszasétáltam a mangófarmra. Lett egy új családom Kubában. Elégedett, boldog embereknek tűntek, akik valószínűleg ugyanúgy napi pár dollárból éltek mint az ország nagy része, mégis életörömmel és annyi pozitív energiával hámozták a mangót, hogy szívem szerint beszálltam volna a családi üzletbe. Pulpot, vagyis gyümölcsvelőt állítottak elő, mint megtudtam, azért van okuk az örömre, mert állandó megrendelőik vannak. A velőből szörp és sütemény készül, igazából nincs okuk panaszra, úgy élnek, ahogyan szeretnének. A Fuego de Maria, a Mária tüze, vagyis a felfőzés, aztán dunsztolás után kerültek rekeszekbe majd a szállítóhoz a családi üzemből a mangóval töltött üvegek.
A hátizsákomban Kubában mindig volt néhány apró ajándék, amivel a helyeiknek kedveskedtem, a vendégszeretetért, a fotózási lehetőségért vagy csak a nyitottságért cserébe. Egy menő cipőmárka kulcstartója és egy szappan került elő, amivel a család legfiatalabb, tizenéves lányát tettem nagyon boldoggá. Mindig meghat, hogy egy apró semmiségnek olyan őszinte lelkesedéssel örülnek az emberek, mintha legalább egy zsák aranyat akasztana az ember a fogasra.
Mint megtudtam, a mangófarmra minden évben ellátogat egy magyar fotós, akinek a nevét ugyan nem tudják kimondani, én legalábbis nem tudtam egy magyar nevet kihámozni a spanyolból, de pár éve mindig jön és nagyon kedves. A közös múlt állandó beszédtéma, ha kiderül, hogy az ember Magyarországról érkezik, a legtöbb kérdés a rendszerváltással/változással kapcsolatban vetődik fel. Nem is tudom, milyen alapon, talán az eddigi tapasztalataim miatt megnyugtatom a családfőt, a parasztok, földművesek élete talán nem változik, nem is annyira a rendszertől, mint inkább az időjárástól függ. Mit üzennek Magyarországnak? „Viva Cuba!” - kiáltják egyszerre.
A következő állomás a kávé és dohányfarm. Óránként három konvertibilis pesóért bérelek lovat, amihez kísérő is jár. nem akarok a turistákkal együtt lovagolni. Egy félliteres műanyag palackban kávészemeket és mézet kínálnak reggel hétkor, tíz konvertibilis pesóért. A dohányfarmon ajándékba kapom a szivart, ott már 30 konvertibilis peso a „biodohány”. A termesztők részletesen elmesélik, hogyan készül, a fermentálástól a szivarcsücsök mézes rummal való bekenésig. Mint megtudom, a termelt szivarmennyiség 90-95 százalékát kell beszolgáltatni az államnak. Cserébe a fennmaradó öt százalékkal azt csinálnak, amit csak akarnak: eladhatják vagy elszívhatják.
Egy kubai átlagfizetés 10 és 25 eurónak megfelelő összeg között mozog, egy dohánygyári munkás jól keres, 30-50 eurónak megfelelő összeget is hazavihet, plusz annyit szivarozhat, amennyi jólesik neki munkaidőben. A farmon más a helyzet, „itt a föld ad életet, meg innivalót, és ez nem változik meg soha.” Szinte minden házban van kiadó szoba, képzeljük el azt, hogy egy pár száz vagy pár ezer lakosú kis falucskában szinte bármelyik házba beköltözhetünk egy családhoz. 5 pezóért ebédet, hat pezóért vacsorát főznek. Barack Obama látogatása után az Airbnb (szálláshelyek online kiadása és foglalása) is legálissá vált Kubában, de a helyiek bankszámla nélkül nem tudnak a bevételhez jutni. Olaszok és franciák viszont egyre több és értékesebb exkluzív utat szerveznek a Vinales völgyébe.
A helyiekkel együtt én is csak azt remélem, hogy történjék bármi, hurrikán vagy rendszerváltozás, a Vinales völgyében lesz, ami nem változik soha, bár ez, ahogy a helyiek mondják Istentől és nem embertől függ.
.png)
Kommentáld!