Két hete láttam a Hét év Tibetben című filmet, amelynek alapját valós események adták, benne hivatásos hegymászókkal a II. világháború idején. A filmben a főhős megsérült az első "kanyarban", és sérülését elhallgatva kockára tette saját és a vele kötelékben mászó életét. Egészen véletlenül pár nap múlva kaptam egy felkérést egy különleges alpinista fotókiállítás indító előadásáról szóló tudósítás megírásra.

Szendrő Szabolcs különös és különleges fotós-hegymászó, vagy inkább hegymászó-fotós?! November utolsó hetében – immáron többedszer – nyílt kiállítása az OORI Galériában. Ez alkalomból tartott diavetítést és élménybeszámolót az intézet kápolnájában.

Hogy mitől is különös és különleges? 16 évesen egy szerencsétlen vonatbaleset után a bal lábát térd alatt amputálták, mégis 50 évesen beválasztották őt az első Himalája expedícióba.

Hatalmas hátizsákkal érkezett Szendrő Szabolcs, előkerült belőle a diavetítő, melynek biztos támasza – a hely szellemének megfelelően – egy Biblia volt. Diák betárazva, néhány apró fénykép a résztvevőknek, ajándékképpen a végére.

Szendrő Szabolcsot az OORI egyik munkatársa, Hrivnák Gergely mutatta be, aki maga is – ahogy mondta – 15 éve „kezdő" hegymászó. Együtt is másztak már többször. Majd Dr. Klauber András főorvos úr ragadta magához a szót és a vidámság kedvéért elmesélte, hogyan szerezte meg emlékbe Szendrő Szabolcs majd' 20 évig viselt ütött-kopott protézisét, amit még ő rendelt neki anno.

Ezután megkezdődött az önironikus történetekkel tarkított vetítés Szendrő Szabolcs és a hegyek kapcsolatáról. A nem igazán kudarcmentes önálló próbálkozásoktól, majd' a világ tetejéig; a magyarországi Csobánkától egészen, a tibeti Cho Oyu 8201 méter magas csúcsáig (itt 1990-ben ő volt a magassági rekorder); eljutott Alaszkától Indiáig és Dél-Amerikától Kirgíziáig is. Olyan hegyormokon, -falakon, -csúcsokon, mint az Elbrusz, a Korcsonyevszkaja, az Usba, a McKinley, a Kedar Dome, a Garhwal, a Cho Oyu, az Aconcagua, a Csomolungma 7880 méterig, s a közelebbi Tátra, Alpok és a Fogarasi-havasok, gyönyörű felhőket, havas tájakat és hangyának látszó hegymászókat fotózott.

Gyerekkorában a súlyemeléssel kezdődött a sport. Az egyik edzésre menet, egy végzetes mozgó vonatra való felugrás után, a vonat kerekei a sarkát lecsípték, aminek következtében térd alatti lábrészt csonkolni kellett.

A hegymászás ötlete előtt – a sakkozást, a mozgáshiányossága miatt elvetve –, évekig kajakozott a BKV Előrében. (Egy amputált lábú parasportoló-hölgy, Szalai Margit volt a példaképe ekkor. ) A kajakozásban az első osztályú szintig jutott.

Majd a Tátra nyugalma érintette meg. Ha hegymászó nem is, de talán magashegyi turista lehet – gondolta. Később jött az Alpok. Az első „beülő" csomózását Fekete István egyik könyve ihlette. 1980 óta mászik rendszeresen, de – ahogy meséli – mindig kilógott a sorból, mert ő volt az egyedüli féllábú hegymászó, az az ember, aki soha nem tehette meg, hogy nem megy fel a csúcsra, vagy egy végzetes balesetben ott hal meg, mert még a gondolatát se tudta elviselni annak, hogy valaki a lábai miatt leértékelje.

Kezdetben egyedül mászott, majd tanfolyamok következtek és rájött, hogy a hegymászás sem igazán magányos sport. Minimum ketten kellenek hozzá, s a mászás során nemcsak magáért felelős, hanem a társáért is.

„Nem mászhatok annyira felelőtlenül, mint amennyire esetleg megtenném egyedül."

Akár az élete függhet azon, kivel köti össze magát.

A kihívás az lett számára, hogy a hegycsúcsra feljutás nem egyenlő a csúcsra érkezéssel. A visszaút legalább annyira fontos, főként, ha csak egy jó és egy protézises lába van. Számára a „csúcsérzés" mindig a visszatérés után, lent a völgyben következett be.

A hideg és az oxigénhiányos állapot sokszor megviselte a szervezetét, például a Cho Oyura tetjére érve, elveszítette a látását. Előbb az egyik, majd a másik szeme mondta fel a szolgálatot, mert az agya a rendkívüli kimerültség állapotában nem volt képes rendes képet alkotni. Menni még tudott, de csak úgy látott, mintha pauszpapíron keresztül nézte volna a világot. Minden fehér volt, s nem is tudta, hova lépjen. Az volt a szerencse, hogy egyik társa előtte ment, és az ő körvonalait homályosan érzékelve tudta követni a helyes irányt.

Egy-egy expedícióba úgy kerülhetett be, hogy a résztvevők mind megbíztak benne, noha – ahogy mondta is – utcahosszal ő volt a legrosszabb technikai felkészültségű közöttük. Volt fájdalmas ínhüvelygyulladás is, ami végzetes is lehetett volna. Egyébként pedig, amikor a falon mászik, egy időre meggyógyul, már semmit sem érez, mert a feladatra kell figyelnie. Ez a legjobb fájdalomcsillapító.

A fotózás pedig a hab volt Szendrő Szabolcs tortáján, jobban mondva hegyén.

Humorizált rajta, hogy a hegymászók úgy tudták, hogy ő jó fotós, a fotósok pedig jó hegymászónak gondolták.

Nehéz hagyományos fényképezőgépekkel és filmekkel indult/indul útnak, melyek miatt néha a konzervekből, ruházatból kevesebb jutott a zsákba. Ma sem szereti a digitális fotózást. Amikor filmre fotóz, akkor minden kockát alaposan megtervez. Azután amíg hazaér és előhívatja, sóvárogva várja az eredményt.
Türelmes emberként nem tudja értelmezni a rohanást.

Ma a 69. életévében, még elkérné az ellenőr a bérletét, ha lenne...