A temetés lezárása egy életnek, ugyanakkor kezdete egy folyamatnak, melyet a pszichológusok gyászmunkának hívnak.

Gönye László

Voltunk, mint ti, lesztek, mint mi – a sírfelirat nem csupán a halál elkerülhetetlenségére figyelmezteti a gyászolót, de azt is sugallja: amikor a halottaidra emlékezel mint valaha élőkre, egyben magadat is gyászolod mint elmúlásra ítéltet. 

A hétköznapokban a halál távoli és megfoghatatlan, felfoghatatlan jelenség, ha csak lehet, nem is gondolunk rá. Ám amikor egy hozzánk közel álló társat, barátot vesztünk el, elháríthatatlanul szembesülünk jelenlétével, és a szerettünk halálát követő gyászfolyamatban magunkat is megsiratjuk. A halál nem volt mindig ilyen idegen, több kultúrában, történelmi korban sokkal hétköznapibb és elfogadottabb volt az elmúlás, és intenzívebb a halottakkal való kapcsolat. A gyászhoz hosszú, kötött szertartások kapcsolódtak, és számtalan formát öltött az emlékezés – az élők számára így kevésbé volt riasztó és félelmetes a saját halál gondolata is. 

Az életkultusz korát éljük, s amennyire lehet, eltartjuk magunktól az elmúlás gondolatát. A társadalmi berendezkedés is ezt szolgálja: egy közeli hozzátartozó elvesztése után nincs is idő a feldolgozásra, menni kell vissza dolgozni, ezernyi tennivalót intézni, pénzt keresni, ügyeket rendezni, és a halálesetet követően néhány héttel már „össze kell szedned magad”. „Az élet megy tovább”, „talpra kell állnod”, mondják – kétségtelenül jó szándékkal – a barátok, mi pedig tesszük a dolgunkat, miközben nem veszünk tudomást róla, hogy a gyász olyan természetes és szükséges folyamat, melynek elmaradása vagy végig nem élése súlyos nyomokat hagyhat bennünk.

A gyászmunka

A veszteséget mindenki másként éli meg, életkortól, habitustól, az érzelmi köteléktől függően, sőt még az is megfigyelhető, hogy a nők és férfiak másként viszonyulnak a közeli hozzátartozók elvesztéséhez. A gyász folyamatában különböző stádiumok különíthetők el, ami persze nem jelenti azt, hogy ezek mindenkinél egyformán jelentkeznek. 

A megfigyelések szerint a halálesetet követő első reakció az elutasítás, amely sok esetben érzéketlenségként is feltűnhet: az érintett egyszerűen nem hiszi el, ami megtörtént. Ez egy-két órától akár hetekig is eltarthat, amikor a veszteség aztán teljes súlyával nehezedik a gyászolóra, amit a felszakadó érzelmek stádiumának is nevezhetünk. Az érzelmi kitörés legtöbbször nem látványos, jelentkezhet szorongásként, mélyen megélt bánatként, de akár zaklatottság és dühkitörés is jellemezheti. A harag gyakran irányul az orvosok, a rokonság, általában a környezetben élők ellen, természetesen a halál körülményeitől függően. Nagyon ritkán, de a gyászoló az elhunytra is dühös lehet. A felszakadó érzelmek megélését aztán a lezárás követi, ami nem az emlékezés lezárását jelenti, sokkal inkább a veszteség elfogadását, illetve egy újfajta viszony kialakulását. 

Természetesen nem létezik általános érvényű folyamat, a halálhoz, illetve az elvesztett hozzátartozóhoz, baráthoz való viszony teljesen egyedi módon alakulhat. Előfordul, hogy a gyászoló „elakad” a folyamat valamelyik állomásán, esetleg összeomlik, de – bármennyire furcsa is – a gyászfolyamat az ember számára üdvözítő hatással is járhat: átértékeli az életét, választ talál magában korábban függőben hagyott kérdésekre, és megerősödve kerül ki a gyászból.

Elakadás

Ha valaki hamar túljut ezen a folyamaton, esetleg erősnek akar mutatkozni, és nem adja át magát a gyásznak, elfojtja a vele járó érzéseket, legtöbbször komoly pszichés, pszichoszomatikus tünetekkel szembesül. Lehangoltság, esetleg depresszió vagy éppen konkrétabb fizikai tünetek is jelezhetik az elhanyagolt, elfojtott gyászból fakadó problémákat. 

Sokszor előfordul, hogy a feldolgozás hiányából fakadó tünetek a haláleset után évekkel jelentkeznek, és már nem is köthetők az esethez. A páciens nincs tudatában a szorongás okának, és esetleg csak egy terápia során derül fény a probléma forrására. Ezzel kapcsolatos a terhességmegszakítások nyomán jelentkező depressziós tünetek jelentkezése is, sokszor évekkel később. A gyásszal foglalkozó szakirodalomban nem ismeretlen helyzet az, amikor egy álom világít rá a nem megélt gyászra.

Egyik legszemléletesebb ilyen álomtörténet Verena Kast A gyász című könyvében olvasható. Egy asszony, aki elvesztette a férjét, számolt be a következő álomról: „Egy koporsóban fekvő holttestet küldözgettek ide-oda az egész világon át, senki sem tudja, kié. Senki sem akar vele törődni. Meglátja a koporsót, és felötlik benne, hogy az nagyon hasonlít elhunyt férje koporsójára. Utasítást ad, hogy temessék el.” Az álmok persze nem kopogtatnak menetrendszerűen, hogy figyelmeztessenek a problémára. A veszteség viszont megköveteli a gyászt, a gyász pedig nem tűr külső vagy belső korlátokat, sem a társadalmi elvárásoknak, sem a magunkról kialakított „erős személyiség” képének nem engedelmeskedik.