A nyári évad, a voltaképpeni „turné” Kavillón, a
főhadiszálláson eligazítással indul. „Elmondták, hogy mire kell majd
figyelni, - mondta Fekete Réka színművész, aki tavaly részt vett a
társulat munkájában. Harminc előadás egy nyáron nagyon sok! Legyünk
türelmesek, lesznek majd kellemetlen helyzetek, lesznek rossz
körülmények, s mindenkinél lesz egy holtpont.” A Tanyaszínház igazi
nomád módon utazik. A társulat egy része traktoron, míg mások a
„vasakon”, a traktor által vontatott két hatalmas utánfutó egyikén, a
színpad és díszletelemek között. A többiek biciklin követik a karavánt.
A Tanyaszínház bázisa Kavillón.
Amint megérkeznek egy helyszínre, máris a színpadépítéshez fognak –
ez is a színész dolga. Minden munkát maguk végeznek. Hagyományos
értelemben vett „műszak”, technikai személyzet nincsen a
Tanyaszínháznál. A konyhai feladatoktól a színpadépítésig minden a
játékosok dolga.
A társulat élete szigorú menetrend szerint zajlik. A szabályok az
állandó és vendég tagokra egyaránt vonatkoznak. „Az egyik szabály, hogy
bármennyire is rossz az idő délután, bármit jósolnak a meteorológusok,
nekünk az esti előadásra kell készülnünk. Ha az előadás kezdetekor zuhog
az eső, a társulatvezető dönthet úgy, hogy aznap nem játszunk. Egy
másik szabály szerint, amíg a színpad nincs teljesen elbontva, addig
senki sem kezdhet ünnepelni előadás után. Régen voltak ugyanis olyan
turnék, amikor néhányan még mindig pakoltak, a többiek meg valahol már
rég söröztek … Kell ez a fegyelem! A másik munkájának a tiszteletben
tartása.” – tudom meg Rékától.
Manapság már minden falu biztosít szállást a tanyaszínházasoknak
iskolában, művelődési házban vagy akár a helyi tűzoltóságon. De nem volt
ez mindig így! „Napfelkelte, napnyugta… A határtalan csendben a légy
zümmögő hangja. Valamikor még a 80-as években, előadás után éjszakai
továbbindulás. A csacsifogattal elindult a tanyacsapat felszerelése, mi
meg baktattunk az országút porában. Pár óra poroszkálás után tábort
vertünk egy learatott búzatáblán, tábortűz, forralt bor, gitár.
Reggel
tehéncsorda ébresztett bennünket, nem kis meglepetésünkre” - emlékszik
vissza Magyar Attila, Öcsi, a Tanyaszínház jelenlegi vezetője. „Én 15
évesen csöppentem bele ebbe a világba. Fantasztikus érzés két hónapig
egy ilyen kis közösségben élni, együtt kelni, együtt feküdni, közös,
nagycsaládos ebéd vagy vacsora, ami imával kezdődik: „Látod, Uram hányan
vagyunk, azt is tudod mit akarunk. Ámen!” A sokszor hajnalba nyúló
próbafolyamat után már a harmatos fűben térünk nyugovóra. Akkortájt még
sátrakban aludtunk, ma már ez ritka, de a „hálózsákos luxus” továbbra is
megmaradt.”
A Mérföldkő előadás közepén
járva: a család széthullik az apa visszatekint a gyökerek felé, a
elindul a modern technika irányába.
Az előadást - idén Gyarmati Kata: Mérföldkő című darabját -
megtekintve azonban el sem akarjuk hinni, hogy egy igazi
vándortársulatot látunk. A vitalitás és a szabadság adja ennek a
színháznak a szárnyait. Gondolja legalábbis a Magyarországról érkező
kritikus. „A rendező, Puskás Zoltán próbálta az előadást úgy megoldani -
árulta el Fekete Réka -, hogy megértsék az utolsó kicsi faluban is, még
az a paraszt bácsi is, aki egy évben talán kétszer, ha lát színházat,
de adjon valamit a szakmabelinek is. Rendkívül sokat cizelláltunk a
próbafolyamat alatt, hogy megtaláljuk ezt az egyensúlyt, és állítom,
hogy ez sikerült is.”
A zentai előadás közben várja a következő jelenetétVirág György, utolsó éves színművészeti akadémista.
„Kívülről bizonyára másképp látnak minket, mint mi magunkat. Egy
biztos, hogy előadásaink hangulatát, stílusát konkrét tényezők, a
résztvevők napi hangulata, a velük éppen történtek is befolyásolják.
Egy nagyon jó értelemben vett, tarka Vajdaságban élünk, akarva akaratlan
a bőrünk alá bújik a balkáni mentalitás. Számunkra mindig a nyaranta
születő előadás a legfontosabb. Nyaranta 15-16 ezer emberrel
találkozunk, akik nem simán színházba akarnak menni, akiknek nem csupán
egy színházi előadás vagyunk. E pici falvak lakóinak a Tanyaszínház
jelenléte ünnep. Előadásainkban, még ha sokszor szórakoztató jellegűnek
mondhatók is, mindig található egy-egy bújtatott mondanivaló, amin
visszatérve a mindennapok munkájába, újra és újra el lehet
gondolkodni....” - fogalmaz a társulat vezetője.
„Felemelő érzés egy
hónapon át vándorolni, nap mint nap máshol játszani. Előadás előtt
csalogatás a faluban lovasfogattal, kurjongatás, dalolászás, csalogatás a
faluban… Este kilenckor invitálás az előadásra. A téren, réten, bárhol
felállított színpadunkat körülüli a falu apraja nagyja... Elöl ülnek a
kölykök, mögöttük ki padon, ki sámlin, s hátul a férfiak, akik picit
nézik, picit beszélgetnek. Teljesen más a hangulat, mint egy
Kőszínházban. E pici falvakban azt mondják, három ünnep van az évben:
karácsony, húsvét, tanyaszínház.”
Pocik József, a Tanyaszínház hűséges technikusa tesz rendet az előadás után.
„Az első turnémról visszatérve a bázisra,
Kavillóba (ahol ma már saját házunk épül-szépül: a Tanya-művésztelep)
szomorúság fogott el. Elraktároztuk az előadás elemeit, a díszleteket
utolsó közös ima, s ebéd, majd nagy búcsúzkodás közepette, mindenki
kezdett hazaszállingózni. Utolsónak maradtam a táborban, tizenöt éves
suhanc, aki úgy érezte, vége a világnak. Magamra maradtam!
Lassan
nekivágtam a poros útnak, 19 kilométer kerékpározás választott el a
szülőfalumtól, talán a por, de talán más miatt, többször könnybe lábadt a
szemem. Három éjjel a cseresznyefánk alatt aludtam otthon az
udvarunkban, édesanyám türelmesen kivárta, míg újra visszamerészkedtem a
szobámba, s hajlandó voltam ágyban aludni. Ez régen volt, akkor még
Öcsinek hívtak, ma már lassan Öcsi bácsiznak, de akkor is és most is,
fiatal alkotni vágyók képezték e színház gerincét, s adják meg a
savát-borsát.
Ma már traktoros fogattal közlekedünk, de a tábortüzes
esték megmaradtak, ahol az újabb és újabb generációk megtanulják, hogyan
kell élni, együtt élni, dolgozni, alkotni a Tanyaszínházban” –
emlékszik vissza Magyar Attila a Tanyaszínház vezetője.
Írta: Kovács Ferenc Dávid
Fényképezte: Bach Máté
Kommentáld!