Egy uralkodó magabiztosságát, egy zseniális festő munkakedvét, egy fantasztikus énekesnő tündöklését semmi sem veszélyezteti… vagy mégis?

Szerző:Kalapos Éva Veronika

A köszvény (amelyet a középkorban „podagrának” neveztek), minden kínja ellenére a jómódúak, a társadalom megbecsült tagjai betegségének számított: tudósok és híres emberek szenvedtek tőle. Azt tartották, általában a gazdag, piknikus alkatú, gyakran italozó, művelt személyek jutnak erre a sorsra, tehát mire a 19. század beköszöntött, a köszvény már státusszimbólumnak számított. A krónikus ízületi gyulladásra, a rheumatoid arthritisre azonban már nem voltak ilyen büszkék azok a szerencsétlen hírességek, akiket sújtott, lévén hogy ez a betegség, főként a korabeli kezdetleges módszereknek köszönhetően, egy idő után teljes mozgásképtelenséget okozott. 

De pontosan kiket sajnálhatunk utólag is ezen alattomos kórok miatt?

VIII. Henrik

A „szent szörnyeteg”, az anglikán egyház alapítója, a tragikus sorsú feleségeiről és hihetetlenül tehetséges politikájáról ismert Henrik köszvényrohamaiban valószínűleg sok minden szerepet játszott. A köszvényt a vérben felgyülemlő nagy mennyiségű húgysav idézi elő, amely egy idő után kicsapódik, és az ízületekben vagy a vesében rakódik le – ezt egyrészt a rossz anyagcsere, másrészt a sok hús, hüvelyes, kakaó, kávé és csokoládé fogyasztása okozza. Tehát Henrik számára, akinél egy étkezés három órán át tartott – képes volt egyedül megenni egy egész kappant, majd leöblíteni két kupa borral –, szinte borítékolható volt a kór kialakulása. A király sokszor őrjöngött a fájdalomtól; sajnos a körülötte ólálkodó haszonlesők a döntéseket is többnyire ilyenkor hozatták meg vele, állítólag ez vezetett Boleyn Anna és Howard Katalin kivégzésének gondolatához is. Élete vége felé a rohamok idején már a tudata is elhomályosult, ilyenkor harmadik személyben, „az Öreg”-ként beszélt önmagáról. Az orvosok nemigen tehettek egyebet, mint felvágták a sebeit, és kieresztették a felgyűlt váladékot, esetleg köpölyözéssel próbálkoztak (a kapillárisok kitágítása vákuum segítségével), de ezek a módszerek persze csak ideig-óráig segítettek. Henrik sok rosszat tett, de meg is bűnhődött értük: élete végéig szenvedett a rohamoktól, míg a szíve végül felmondta a szolgálatot.

Luther Márton

Az esilebeni bányász fia, akiből később meghatározó és ellentmondásos vallástudós lett, valószínűleg nem töltötte életét dorbézolással, a köszvény fájdalmai mégsem kerülték el. Azok a vélekedések, amelyek a köszvény kialakulásához súlyos lelki problémákat társítanak, talán jobban megmagyarázzák, miért kellett Luthernek – számos egyéb betegsége mellett – még ezekkel a rohamokkal is megküzdenie: az állandó üldözöttség, a rendezetlen anyagi és családi viszonyok, imádott Magdalena lányának halála 1542-ben, mind-mind hozzájárulhatott a kór kialakuláshoz. Luther sem erről, sem más betegségéről nem vett tudomást: a búcsúcédulákat óriási fájdalmai ellenére maga osztogatta a vásári tömegben. Ahogyan Henrikéi is, rohamai egy idő után olyan súlyossá váltak, hogy a tudatát is megzavarták, sokan ennek tulajdonítják az élete utolsó éveiben fellobbanó hisztérikus zsidógyűlöletet. A nagy reformátor utolsó előadásának zárómondatai is azt bizonyítják, hogy feladta a harcot a testével. Még csak 64 éves volt, ám tengernyi testi és szellemi kín állt mögötte, ezért zárhatta így a beszédét: „Gyenge vagyok, nem bírom tovább.”

Pierre-Auguste Renoir

„A föld az istenek paradicsoma: ezt akarom megfesteni” – ezt a mondatot akár Renoir ars poeticájának is tekinthetjük. És valóban: festményei életörömöt, derűt, kiegyensúlyozottságot tükröznek, pedig maga Renoir rengeteget éhezett, és majdnem húsz éven keresztül küszködött a reumás ízületi gyulladás fájdalmaival. Betegsége 1892-ben, egyik legaktívabb festői korszakában kezdődött, így a mester elhatározta: bármi történjék is, mindenképpen folytatja a munkát. Ízületeinek rugalmasságát úgy próbálta megőrizni, hogy kis labdákat gyúrogatott a tenyerében, később pedig egy kis kerek, sima fadarabkát hívott segítségül a teljes bénulás ellen: feldobta, elkapta, és közben ügyelt rá, hogy gyakran váltogassa a kezeit. Végül már csak bebugyolált kézzel, az ujjai közé erőltetett ecsettel tudott festeni, ám így is élettől kicsattanó asszonyok, buja, termékeny tájak népesítették be vásznait. Renoir élete második felének festészete nem más, mint az akarat és a tehetség diadala a romló test felett. 

Edith Piaf

Morfium, fájdalomcsillapítók, alkoholizmus, rák – a krónikus ízületi gyulladás látszólag eltörpül mindama szenvedés mellett, amelyen a franciák nemzeti ikonjának, „a kis verébnek” át kellett mennie kurta élete során. Pedig annak, hogy Piaf pillanatok alatt képes volt bármilyen fájdalomcsillapító tablettától függővé válni, részben a reumás lázak előidézte kínszenvedés volt az oka. Panaszai már a harmincas évei elején elkezdődtek, így róla is elmondhatjuk, hogy több mint tíz éven át élt naponta jelentkező, rettenetes fájdalmakkal, melyeket számtalan pirulával igyekezett enyhíteni (sokszor illegális szerekkel is, amit az orvosai sem tudtak). Jellegzetes görnyedt tartása is részben ezeknek a kínoknak volt köszönhető. Bár halálát végül áttételes rák okozta, a gyerekkorától kitaszítottként élő, őrült szerelmekbe menekülő, zseniális művész tragédiáinak legmélyéről még számos életrajzi könyv és film megjelenése után sem tudhatunk mindent.