Jérôme Lamy

Az emberi lények mindig is felemás kapcsolatokat tartottak fenn az állatokkal, amint azt a középkori disznók elleni perek vagy a hol istenített, hol babonásan félt macskák tanúsítják. Évszázadokon keresztül általánosan elfogadott volt az emberek más élőlények feletti felsőbbrendűsége, amit ma már megkérdőjeleznek.

A 2018-as francia érettségi egyik kérdése szerint a vizsgázóknak ki kellett fejteniük az Állati Jogok Nyilatkozatának érveit. Így tehát, miután meghódította a jogi egyetemeket és a bíróságokat, az állatok ügye bekerült az iskolák padsorai közé is.

A bonobómajmok meglepő képességeinek felfedezése – párzással oldják fel a konfliktusokat –, illetve az intenzív állattenyésztés okozta szenvedés következményeként az utóbbi években megváltozott az állatokról kialakult felfogásunk. Az állatkérdés nem várt súlyt kapott. Pedig a gyakran élesen megfogalmazott vitát nem lenne szabad leegyszerűsíteni karikatúraváltozatára: a gonosz húsevők szemtelenkednek a kedves és az állatok helyzetét megértő vegetáriánusokkal, vagy épp fordítva, a hétköznapi élet követelményeit elfogadó húsevők szemben állnak a fanatikus sárgarépa-ropogtatókkal. Igazából a felvetett kérdések tényleg fontosak: Mennyi az emberben az állati rész? Hogyan lehetne a lehető legjobban együtt élni? Felelősek vagyunk-e más élőlényekért? És végül, jó lenne látni, hogy az érzelmeinket erőteljesen megérintő másság be- és elfogadása vajon hozzájárul-e a társadalom fejlődéséhez?

A „homo sapiens” elveszti monopóliumát: Jogot az állatoknak!

A limoges-i, a bázeli és a barcelonai egyetemeken ma már diplomázni lehet az állatok jogaiból. A tantárgy gyors fejlődése az állatok ügyének, főleg a gazdag országokban tapasztalt, növekvő intézményesüléséről tanúskodik.

Kinél marad válás után a kutya? Hogyan lehet felmérni egy elkóborolt tehén által okozott károkat? Mit lehet tenni a védett fajok elleni vétség esetén? Mindezek a kérdések, számos hasonlóval együtt, Franciaországban hét különböző törvényi szerkezeten belül vannak szabályozva (polgári, büntetőjogi, mezőgazdasági, környezetvédelmi stb.), és ezek összessége rendezi az állatok jogait. A szétszóródott szövegekből lassacskán kezd alakulni egy „állatok jogairól” szóló koherens jogi keret. Nem csupán gyakorlatias célból és nem csupán az állatok védelmének megerősítése okán, hanem mert fokozatosan formálódik az állatok természetéről való másfajta gondolkodás.

A felvilágosodás óta foglalkoznak elméleti alapon az embernek az állatokkal kapcsolatos feladataival. Annak igazolására, hogy a kérdés öröktől való, szoktak idézni Arisztotelész tanítványa, Theophratosz filozófus töredékesen fennmaradt művéből, a Kutatásokból (Historiae) Ez az időszámításunk előtti IV. században arról értekezik, hogy van egyfajta „lelki” közösség az ember és más fajok között, amely az ész, az agresszivitás és a vágy keverékében áll. A bikaviadal ellenzői gyakran idézik V. Piusz pápa 1567. november 1-jei De Salute Gregis címet viselő bulláját: ez kiközösítéssel fenyegeti azokat, „akik olyan látványosságokon vesznek részt, amelyek során bikákat vagy vadállatokat kínoznak az arénákban, mert ezek az emberek vétenek a keresztényi hit és irgalom ellen”. A pápa isten és teremtményei szeretetének szellemében első alkalommal korlátozta az állatok nyilvános kínzását. A felvilágosodás filozófusai az állatoknak az emberéhez viszonyított státuszáról értekeznek.

Így Rousseau az emberek és az állatok közötti egyenlőtlenségről [1755] szóló munkája előszavában arról beszél, hogy „az emberi természethez rokonítható érzékenységük miatt az állatoknak a természetes jog részeseinek kell lenniük, és az embernek valamiféle kötelezettségük van velük szemben”. „Természetes jog” alatt a lények természetéből fakadó jogokat érti, amelyek különböznek az állam által megfogalmazott pozitív jogtól. Néhány évvel később [1789] Jeremy Bentham angol filozófus a „jogokhoz való jog” kritériumaként az állatok szenvedésre való képességére alapozva viszi tovább ezt a gondolatot (Introduction aux principes de la morale et de la législation). 

2015 februárja óta a francia polgári törvénykönyv az állatokat „érzékenységgel bíró lényeknek” ismeri el

A XIX. század elejéig kellett várni az első olyan törvényekre, amelyek elítélik az állatokkal való kegyetlenkedést. 1822-ben, két évvel az angliai Society for prevention of cruelty of animals, SPCA (Az állatokkal szembeni kegyetlenkedés megelőzésére alakult társaság) megalakulása előtt a Martins Act megtiltotta Britanniában az állatokkal való rossz bánásmódot. A francia állatvédelmi szervezet (SPA) csak 1846-ban alakult meg, még a Grammont-törvény (1850) előtt, amelynek egyetlen cikkelye „öttől tizenöt frank bírsággal és egytől öt napig terjedő börtönbüntetéssel sújtja azokat, akik nyilvánosan és visszaélésszerűen kegyetlenkednek háziállatokkal.” Azért lássunk világosan: az 1848-as felkelések után született polgári indíttatású törvény elsősorban az erőszakosságra hajlamos és ezért félelmetes népség viselkedését volt hivatott szabályozni.

Azonban a XIX. században az elit körében megnyilvánuló érzékenység (Viktória királynő is tagja lett a brit SPCA-nek) nem haladja meg a kegyetlenkedés tilalmát – a bikaviadal jelenti azt a határt, amelyet nem lehet átlépni, a büntető törvénykönyv kegyetlenkedésről szóló cikkelye nem alkalmazandó a bikaviadalokra, amennyiben élő helyi tradíciókon alapulnak. Az élveboncolást szörnyülködés övezi, de a törvény nem bünteti.

A XX. század második felében a lakosság körében egyre nagyobb érdeklődéssel együtt egyre erősödik a törvényi szabályozás, és alakul az állatok jogainak törvényi kerete. A UNESCO Párizsban, 1978-ban hirdette ki Az állatok egyetemes jogáról szóló deklaráció, amely közvetlenül az 1948-ban elfogadott Az Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozatára támaszkodik, számos elvi álláspontot hirdet meg: „Minden állati életnek joga van a tiszteletre”; „Ha szükséges az állat megölése, akkor azonnalinak, fájdalom- és aggodalom-mentesnek kell lennie”; „Az embertől függő állatnak joga van figyelmes tartásra és gondozásra”... Minthogy azonban ennek a szövegnek nincs jogi kényszerítő ereje, jelentősége elsősorban jelképes.

Más a helyzet a 2007-ben aláírt és 2009-ben érvénybe lépett, az Európai Unió működéséről szóló Lisszaboni Szerződés kitételeinek esetében. A 13. bekezdés szerint „az Unió agrárpolitikájának kialakítása és alkalmazása során a mezőgazdaságban, a halászatban, az EU-n belüli szállítmányozásban, a kutatás és a technológiai fejlesztés területén és az űrkutatásban az EU és tagállamai teljes figyelemmel vannak az érző lényeknek tekintett állatok jóllétére”. A tagállamoknak tehát hozzá kell igazítaniuk saját jogrendjüket ehhez a követelményhez.

Franciaországban a büntetőjoggal és a vidékfejlesztéssel foglalkozó szövegek eseti módosításai után a 2015. februári környezetvédelmi törvényig kellett várni, míg kifejeződik, hogy az állatok „érzékenységgel bíró ingó vagyontárgyak”, de a francia törvény kétarcúságára jellemző módon ez a vadállatokra nem vonatkozott. A 426-6 cikkely lehetővé tette az ártalmas és ezért elpusztítható állatok listájának összeállítását. Más országok sokkal védelmezőbb magatartást tanúsítanak. Például Németországban, ahol 1993 óta létezik az Állatok Pártja, 2002 óta az alaptörvény állami célkitűzésként rendelkezik az állatok védelméről. Ausztriához, Dániához, Izraelhez, Olaszországhoz és Nagy-Britanniához hasonlóan Németország tiltja az állatok tömését. Tiltja továbbá a vadállatok cirkuszi használatát, mint ahogy Ausztria, Görögország vagy Dánia is. Több európai ország – köztük Ausztria, Dánia, Nagy-Britannia – tiltja az állati eredetű szőrme termelését és forgalmazását, máshol (Norvégiában, Hollandiában, Svédországban, az Egyesült Államokban) speciális rendőrségi erők kényszerítik ki az állatok jogainak védelmét. Talán Svájc példája a legmeglepőbb. Új svájci állategészségügyi törvények intézkednek az állatok jóllétének javításáról: tilos élő homárt forró vízbe vetni [a ford: francia recept], szabályozzák az eutanázia körülményeit, sporteseményekről ki kell vonni azokat az állatokat, amelyeket túlságosan stresszel a verseny...

Ha eltekintünk India esetétől, a szabályozás elsősorban a nyugati világra jellemző. Nyilvánvaló, hogy a gazdag országokban valóságos társadalmi figyelmet vívott ki az állatok szenvedésének kérdése. Egyre erősebben intézményesülnek az állatok jogai. Az Egyesült Államokban, a Seton Hall Universityn 1977-ben tartották az első állatjogi kurzust, egy hallgató kezdeményezésére. Azóta számos amerikai egyetemen elterjedt a tantárgy. Franciaországban a barcelonai független egyetem mintájára a Strasbourgi Egyetem 2015 óta kínál állatjogi és állatetikai specializációt egy Etika és Társadalom elnevezésű mesterképzés keretében. A következő évben a limoges-i egyetem indított állatjogi diplomát adó képzést harmadéveseknek és „motivált személyeknek”. Ezeknek a képzéseknek a hallgatói és a „30 millió barátunk alapítvány” (Fondation 30 millions d’amis) kezdeményezésére a LexisNexis kiadó múlt év márciusában kiadta az első „Code de l’animal”-t (Az állatok törvénykönyve). A több mint ezer oldalas kiadvány a tárgyban született összes jogi és törvényi szöveget tartalmazza. 

Egy kaliforniai bíróság szerint a makimajomnak nem járnak a szerzői jogok

Az egyetemi rendszerben megjelenő képzésekkel párhuzamosan számos szakosodott egyetemi periodika jelent meg: Az Egyesült Államokban a Michigani Állami Egyetem kiadványaként 1994-től jelenik meg a Journal of Animal Law, majd a Stanford Journal of Animal Law. Az állatok jogait elemző kiadványok bizonyítják a téma sikerét egyetemi berkekben. Franciaországban 2009-től jelenik meg a Revue semestrielle de droit animalier, amely megpróbálja összefogni „a jogászok és minden akadémiai szakember, így a filozófusok és a tudományos kutatók” álláspontját, hogy bemutassa a téma jelentőségét és kihatását.

A folyóiratok hasábjain gyakran jelenik meg Peter Singer ausztráliai filozófus neve: Animal Liberation (1975 című művében Jeremy Benthammel egyetértve hangsúlyozta, hogy a jog és etika szempontjából a döntő kritérium az állatok szenvedésre való képessége. Az embernek kötelezettségei vannak az állattal szemben, de a jog szókincsének használata szerinte csak egy közpolitikai egyszerűsítés. Az állatok védelmét nem egyszerűen jogaik érvényesítésére alapozza.

Gary L. Francione amerikai jogász viszont egyenesen azt követeli, hogy az állatokat személyeknek tekintsék, ilyenformán legyen személyes jogi státuszuk. Egy kaliforniai bíróságot nem sikerült erről meggyőznie. Az utóbbinak egy állatvédő egyesület megkeresésére különleges ügyben kellett döntenie: 2011-ben egy Naruto nevű makimajom David Slater gépével szelfit készített magáról – a bíróságnak feltett kérdés azt tudakolta, hogy követelhet-e a majom ezzel az önarcképpel kapcsolatban szerzői jogokat. Több évig tartó eljárás után a bíróság tavaly áprilisban nemleges választ adott a kérdésre.

Szélesebb értelemben felmerül a földön együtt élő minden faj (emberek és állatok) együttes jogképességének kérdése: minthogy az állatokkal „vegyes közösséget” alkotunk, hogyan kell megszervezni az emberi és nem emberi kapcsolatokat, hogy „ne csupán az ember előnyére szolgáljanak”. Corin Peluchon filozófus szerint olyan politikaelméletet kellene kidolgozni, amelyben érvényre jutnak az állatok jogai egy mindenki számára igazságosabb társadalom perspektívájában. Ezt a gondolatot konkretizálja két kanadai filozófus – Will Kimlicka és Sue Donaldson – abban a meggyőződésben, hogy az állatok joga jelenleg zsákutcába került, hiszen az ipari méretű állattartásban nem lehet vele elkerülni az állatok szenvedését, és nem tükrözi az ember és az állatok közötti kapcsolatok lényegét sem. Azt javasolják tehát, hogy terjesszék ki a háziállatokra is az állampolgárság (citoyenneté) fogalmát.

2015-ben egy argentin bíróság a 29 éves Sandra nevű nőstény orangutánt „nem emberi személynek” nyilvánított egy habeas corpusértelmében (amely tiltja az ítélet nélküli bebörtönzést), ezért elhagyhatta a Buenos Aires-beli állatkertet, miután egész életét fogságban töltötte. 

A szerző, Jérôme Lamy az Országos Tudományos Kutatóközpont (CNRS – Centre National de Recherche Scientifique) kutatója.

A magyardiplo cikkét Völgyes Gyöngyvér fordította.