A honfoglalás 

A honfoglaló vezérek a Vereckei-hágónál. (A Feszty-körkép részlete.)

A magyarok 895–900 között foglalták el mai hazájukat. Egyes szakvélemények szerint a honfoglalást egy különösen pusztító besenyő támadás után döntötték el végleg. A magyar seregek egy katonai szövetség keretében hatoltak be a Kárpát-medencébe; 894-ben Bölcs Leó bizánci császár szövetségeseként a bolgárok ellen szálltak harcba.

Az előhadak szövetséget kötöttek Szvatopluk morva fejedelemmel a frankok ellen, akiket a mai Dunántúl területén le is győztek, majd a Felső-Tisza vidékére vonultak, hogy megvárják az Árpád vezette fősereget. Ekkor, kihasználva a főhadak távollétét, az Etelközben hátramaradt utóvédet és a népet a besenyők megtámadták, feldúlva szálláshelyeiket. Ez a pusztítás arra kényszerítette a törzseket, hogy Etelközt elhagyja és egyetlen nagy hullámban a biztonságosabbnak ítélt Kárpát-medencébe vonuljon.

Más vélemények szerint a honfoglalás csak egy hosszabb ideig tartó és jól megtervezett áttelepülés lehetett. (Az ökrös szekerek és a nyájak sebességét alapul véve ez napjainkban is komoly logisztikai próbatétel lenne.)

895-ben tehát az etelközi magyarság jó része (a becslések szerint 200-500 ezer ember) a Kárpát-medencébe költözött. A magyarság másik része a déli irányba vándorlást választotta, a Kuma folyótól délre, a nyári legelők kaukázusi vidékét.^[6] (Lásd: Kummagyaria)

A Kárpát-medencei magyar fejedelemség 

A helyi fejedelmekkel szövetségre léptek vagy harcban legyőzték őket, és elég gyorsan birtokba vették az egész területet. A következő néhány nemzedék alatt a honfoglalók és az őslakók összeolvadtak. Az előbbiekből lettek (a későbbi feudális államrend kialakulásával) a szabadok, a későbbi nemesség, az utóbbiakból pedig jellemzően a szolgák, a későbbi jobbágyság.

A honfoglalást követően a magyarok törzsszövetségben éltek, kettős irányítás alatt, főfejedelmük a kende vagy kündü, mellette a kormányzás legfőbb gondja, a hadak irányítása a másik fejedelemre, a gyulára hárult. A törzsek emlékét falvaink, településeink nevei is megőrizték. A honfoglalás kori népesség társadalmilag tagolt volt, a következő csoportok alkották: előkelők, középréteg, köznép, szolgák. A szolgák közé tartozhattak a honfoglalás során meghódított területek lakosai és a portyázások hadifoglyai. A törzsek a honfoglalás első szakaszában a Duna–Garam vonaláig nyomultak előre, ezt követte a Dunántúl birtokbavétele. Elsősorban a sík területeket keresték, választásaikat védelmi szempontok határozták meg.

A következő évtizedekben a magyarság életmódja kezdett megváltozni. A letelepedés kényszerének feszültségét zsákmányszerző hadjáratokon, az úgynevezett kalandozásokon keresztül próbálták levezetni.

A kalandozó hadjáratok

A magyarok keleti irányban a védekezésre figyeltek, ugyanakkor nyugati irányban ők maguk indítottak támadásokat. A magyar külpolitikát ezek a hadjáratok határozták meg. A kalandozó hadjáratok motivációja és célja ma is vita tárgyát képezi, a jelenleg legelfogadottabb elmélet szerint a zsákmányszerzés volt a fő cél. Olyan árukat kerestek, melyeket ők maguk nem tudtak előállítani.

A keleti frank király IV. (Gyermek) Lajos az első évtized kalandozásait megelégelve Kurszán társfejedelmet egy a Fischa mentén rendezett találkozó alkalmával kíséretével együtt megölette (904 nyarán), majd megelőző csapásként egy kb. 100 000 fős sereggel Pozsonyig nyomult. A pozsonyi csatában Árpád fejedelem és fiai megsemmisítő győzelmet arattak a német hadak felett. Évtizedekre szabaddá vált az út nyugatra a portyázók előtt.

Több mint nyolcvan ilyen hadjáratot vezettek Nyugat-Európa és Dél-Európa valamennyi országába. Itáliába, a német és francia fejedelemségekbe, de még a messzi Spanyolországba is eljutottak.

A hadjáratok sikerének több oka is volt: az európai országokat gyengítő feudális anarchia és belső háborúskodások, valamint a meglepetésszerű támadások, a Nyugat-Európában szokatlan nomád lovas harcmodor. Az akkori európai seregek fő erejét a nehézlovasság adta, akikkel szemben a magyar könnyűlovasok mozgékonyak voltak, így sikeresen harcolhattak ellenük.

Az erőviszonyok azonban a magyarok ellen dolgoztak, csak idő kérdése volt, mikor egyesülnek a nyugati országok ellenük. Az első vereséget Merseburgnál mérték rájuk, ami megtörte a legyőzhetetlenségükbe vetett hitet. A nyugati kalandozások lezárását végül 955-ben, az augsburgi csatában elszenvedett vereség okozta. A három napos harcban a magyarok három vezérét (Bulcsú, Lél, Súr) foglyul ejtették, majd felakasztották. A vereség nagy változást idézett elő, leváltották Fajsz vezért, helyébe Taksonyt emelték. Ő megváltoztatta a korábbi taktikát, nyugati irányban a védekezést választotta és keleti irányba vezetett támadásokat.

Az utolsó Bizánc elleni hadjáratra 970-ben került sor, az oroszokkal, a bolgárokkal és a besenyőkkel szövetségben. A szövetséges erők súlyos vereséget szenvedtek.

A súlyos augsburgi, majd bizánci vereség a korábbi stratégia átgondolására kényszerítette a magyar vezetőket. Taksony fia, Géza fejedelem ekkor ismerte fel, hogy véget kell vetni a kalandozásoknak, mert a magyarságot megsemmisítik a nála erősebb hatalmak. A fejedelemség a bizánci és a német császárság ütközőpontjába került, ugyanakkor belső problémák is voltak, emiatt sürgetővé vált az államszervezet felállítása.