Ha idő előtt ragadsz meg egy pillanatot, sajnálni fogod a tetted. Ám ha hagyod elszállni, amikor érett a cselekvésre, örökre bánni fogod a mulasztásodat. (Blake, William (1757-1827), angol színész és költő)

Jane Austen mára a szinte felderíthetetlen múlt részévé vált. Nem tudunk arról, hogy naplót vezetett volna. Nincs tőle hangfelvételünk, mint Virginia Woolftól, sem pedig fényképünk róla, mint George Eliotról, bár ő tagadta, hogy a fennmaradt kimondottan előnytelen kép róla készült volna.

Százkilencvenöt évvel ezelőtt hunyt el a XVIII. század egyik leghíresebb vidéki paplánya, a „házasságregények írója, aki soha nem ment férjhez, Jane Austen.

„A színlelt őszinteség elég gyakori, lépten-nyomon találkozunk vele. De őszintének lenni hivalkodás és minden mellékgondolat nélkül, meglátni a jót mindenki jellemében, és még jobbnak feltüntetni, elhallgatni a rosszat – ezt csak te tudod.” (Jane Austen: Büszkeség és balítélet)

Ki volt Austen valójában? Kinek szánta műveit? Hogyan jött létre a művészete? A világ legkedveltebb regényírójának könyvei újra s újra megjelennek, mindegyik legalább öt-hat folyatással bír már, sőt az kortárs szórakoztatásnak megfelelően a fantasy és sci-fi irodalom is feldolgozza a műveket, de megfilmesítik őket, dokumentálják és ízekre szedik minden mondatát.

Hat regény, kétkönyvnyi fiatalkori történet, gyakran befejezetlen írás, két regénykezdet, egykötetnyi (megrostált, megcsonkított) levél maradt utána, mikor negyvenegy évesen meghalt.

A „vidám és pajkos” Jane

A hampshire-i Steventonban született 1775. december 16-án Jane Austen. Édesapja, George Austen, a község lelkésze nem rendelkezett túl jó anyagi helyzettel, a gyerekek néhány hónaposan dajkaságba kerültek, a kor szokásainak megfelelően. Könnyen elképzelhető, hogy ez az időszak mély nyomot hagyott a kislány életében. Ellenben az apa nagy hangsúlyt fektetett nyolc gyermekének tanítására, művelésére, élénk szellemű és vidám természetű anyjuk rögtönzött versekkel és történetekkel szórakoztatta őket, gyakorta afféle házi színielőadásokat is rendeztek.

Austenről mindössze két vázlat maradt fenn, ezeket nővére, Cassandra Elizabeth készítette – egyik sem lehet túl hiteles, hiszen testvérei délcegek, már-már arisztokratikus vonásokkal rendelkeznek, ám a képek alapján Austen inkább volt egy örömtelen, megfáradt nő, mint „vidám és pajkos”, ahogyan testvérei jellemezték.

Az eleven családi légkör, a kiterjedt rokoni, ismerősi kör, az utazások Bathba és Londonba, a sokféle társadalmi réteggel való találkozás inspirálóan hatott Jane-re, aki már 12 éves korától írt, eleinte a korabeli szentimentális irodalmat kifigurázó műveket.

A sokgyermekes családban természetes volt, hogy a nagyobbak vigyáznak a kicsikre, Jane nővére, Cassandra úgy nőtt fel, hogy az ő feladata a kislány gondozása. Kapcsolatuk mélységét jellemzi, hogy Cassandra egy ízben így áradozott a húgáról: „Ő életem sugara, örömeim bearanyozója, minden bánatom enyhítője.” Az összezártság mindkettőjük életét befolyásolta, ugyanakkor hatást gyakorolt az ifjabbik testvér regényeire. Miután testvére vőlegénye, Thomas Fowle sárgalázban meghalt 1797-ben, az összetört nő teljes mértékben húga felé fordult. Austen százhatvan levele maradt fent (a többit Cassandra elégette halála után), de ezek mindegyikét húszéves kora után írta. Így a fiatal éveiről alig tudunk valamit. Ha önmagáról írt, iróniája lefegyverző volt, mások esetében kevésbé visszafogott, olykor szinte bántó. Gyorsan írt, bátyjának, Henrynek megjegyzésével ellentétben, helyesírási hibák is találhatók bőven a kézirataiban, szaggatottságának oka azonban nem gondatlanságból fakad. Sokkal inkább a közlésvágyból.

„Egy nő ne menjen férjhez csak azért, mert megkérik, vagy mert az illetőnek nagyon tetszik, és meg tud írni egy tűrhető levelet.” (Jane Austen: Emma)

Ugyanebben az időben ismerkedett meg Austen Thomas Lefroy-jal, öreg barátja és szomszédja, Anne Lefroy ír rokonával kacérkodott. Austen legelső fennmaradt levelének fő témája, Tom Lefroy, „az ír barátom”, akivel kacérkodott, szinte botrányosan viselkedett egy táncmulatságon és ezt nagyon élvezte. A joghallgató fiatalember épp annyi idős volt mint Jane, alig húszéves, amikor nyilvánvalóvá vált, hogy az érzelmeik komolyak, Lefroy-t gyorsan elküldték. Jane viccesen emlegette később leveleiben, de mégis fájt neki ez a kaland évek múlva is.

Tom Lefroy egy örökösnőt vett feleségül, és később ő lett Írország a legfelsőbb bíróság elnöke. Idős korában egyszer rákérdeztek, szerelmes volt-e Jane Austenbe, és ő beismerte.

A regényíró és karakterei

1795 körül kezdett első igazi regényébe, amely kezdetben az Elinor és Marianne címet viselte, s csak később lett belőle Értelem és érzelem. Alig fejezte be művét, 1796-97-ben First Impressions (Első benyomások) címen máris elkészült a Büszkeség és balítélet első változata. E korai regények utolsó darabja az 1798-99-ben keletkezett Susan, amelyet később A klastrom titka címmel ismerhetett meg a közönség.

Jane Austen történetei az elvágyódásról, önmagunk megtalálásáról, megfelelési kényszerről és az egyén otthonkereséséről szólnak. Az érzékeny Fanny Price A mansfieldi kastélyban az érzéketlen és iszákos szülők mellett érzi idegennek magát, és innen próbál kiutat találni. A (túl)érzékeny Elizabeth Bennet a Büszkeség és balítéletben, bár nem jelenti ki nyíltan, de szégyelli a szüleit, arra vágyik, hogy egy merőben új környezetben Darcyval teremtsen új otthont. Emma Woodhouse félárva, aki mindaddig képtelen felnőni, míg saját függetlenségének és otthonteremtésének lehetősége meg nem nyílik előtte. Elinor és Marianne Dashwood megözvegyült anyjuk tehetetlensége és gyengesége elől keresi a kiutat az Értelem és érzelemben, a naiv Catherine Morland pedig nem találja helyét testvérei között, és kalandot keresve próbál új jövőt teremteni magának A klastrom titkában. És az utolsó regény, a Meggyőző érvek hősnője, a már vénkisasszonynak számító Anne Elliot is kénytelen megküzdeni a konvenciókkal, a családi befolyással, hogy a brit főrendek és a lecsúszott kisnemesek erős bírálata mellett elfogadja jövőjét az ifjú kora óta szeretett férfi mellett.

1801-ben Austen lelkész feleségével és két lányával Bathba költözött, ahol a következő évben egy nála fiatalabb hampshire-i úriember Harris Bigg-Wither megkérte Jane kezét. A lány igent mondott, ám egy nappal később visszavonta elhatározását – a fura döntés hátterében valószínűleg egy másik fiatalember állhatott, akibe Jane szerelmes volt, de az illető korán meghalt. „Bármi jobb vagy könnyebben elviselhető, mint vonzalom nélküli házasságot kötni.” – emlékezett meg az esetről levelezésében. Austen merészen és szabadelvűen fogta fel a párválasztás kérdését, noha az igazság soha nem fog kiderülni, mert az írónő nővére, hagyatékának gondozója eltüntetett minden Austen magánéletére utaló nyomot. 1805 januárjában apjuk meghalt, ekkor Southamptonba költöztek, ahol négy évig éltek meglehetősen szűkösen. Nehéz anyagi helyzetükből Jane egyik bátyja segítette ki őket, aki egy nagyobb vidéki házat bocsátott anyja és húgai rendelkezésére.

„Egyedülálló nőknek vészes hajlama van a szegénységre” – figyelmeztette unokahúgát, Fannyt, amikor a fiatal lány éppen több udvarló közt is tétovázott. Az anyagi gondoktól való megszabadulás egy időre lehetővé tette Jane számára, hogy előkészítse az Értelem és érzelem, valamint a Büszkeség és balítélet kiadását.

1811-ben és 1813-ban mindkettő meg is jelent, a szerző nevének feltüntetése nélkül, s a Critical Review és a Quarterly Review című vezető folyóiratok lelkesen üdvözölték a szórakoztató, ugyanakkor tanulságos műveket. 1811-13-ban megírta a Mansfield park című regényt, majd rögtön hozzáfogott az Emma megírásához, amely 1815 decemberében jelent meg. Életének ez az időszaka sikeres és boldog volt, széles körben ismert és népszerű műveiről a kritika is kedvezően nyilatkozott.

A korabeli írók számára – így Austennek is – a regényírás elsősorban az ismert világban való kalandozást jelentette, semmint belső világának analízisét. Társadalmi vagy politikai kérdéseket Austen ritkán vetett fel, az Emmában utal a rabszolgaságra, és világosan le is írja álláspontját. Amikor Jane Fairfex a nevelőnőket közvetítő ügynökségeket úgy írja le, mint ahol „embereket adnak-vesznek”. Az írónő regényeiben megjelenített helyszínek valóságosak (Bath, London, Lyme Regis), bár a hősnők lakhelyeiül kitalált neveket használ, a szomszédban állomásozó katonaság ugyancsak jellemző a korra. Mint ahogyan a visszafogott romantika ábrázolása is: az elhangzó szerelmi vallomások szinte mindig kissé stilizáltak, a szexualitásra, vágyra még csak áttételesen sem esik célzás.

„Némelyeknek megadatott a gyors felfogás, a bonyolult részletek érzékelésének képessége és a természetes éleslátás a jellem megítélésében, röviden az, ami a hosszú tapasztalatnál is többet ér…” (Jane Austen: Meggyőző érvek)

1816-tól az írónő egyre többet betegeskedett, valószínűleg Addison-kórban szenvedett, ám a fizikai megpróbáltatások ellenére is sokat dolgozott. 1817 januárjában kezdett bele az üdülőhelyeket és a hosszas betegeskedést kifigurázó, öngúnnyal fűszerezett Sanditon című munkájába, amely végül befejezetlen maradt. Bár bízott a gyógyulásában, felkészült a legrosszabbra is, mindent elrendezett maga körül és végrendelkezett személyes dolgai és kézirata felett. 1817 májusában gyógykezelésre Winchesterbe szállították, ott is halt meg július 18-án.

Felmérések szerint az angol olvasók körében Jane Austen a mai napig az egyik legolvasottabb író, sőt az utóbbi évek remek filmfeldolgozásainak köszönhetően valóságos reneszánszáról beszélhetünk. Ennek egyik titka, hogy remekül ismeri az általa ábrázolt társadalmi közeg, a korabeli angol középosztály életét, az anyák különböző praktikáit, hogy lányaikat a lehető legelőnyösebben adják férjhez, s minden bizonnyal ismerte a szerelem csodáját is, annak minden árnyoldalával együtt. Kiváló megfigyelő volt, s tapasztalatait, élményeit élvezetes stílusban tudta előadni, szeretettel és nem kevés humorral ábrázolta ezt a ma már talán kisszerűnek tűnő világot.

cultura.hu