A kék vércsék fő költőhelye az eurázsiai sztyeppék vidéke, így a faj elterjedését tekintve a Kárpát-medence egy kicsi, szinte szigetszerű fészkelő hely Európa közepén.

 

Egy 1,6 grammos geolokátor egy hím kék vércsén, 2009-ben.
Fotó: MME

A hosszú távú kutatások, és a 2006-ban indult kékvércse-védelmi LIFE program mintaterülete egyaránt a Kotymán László és csapata, 1995-ben megkezdett, gyakorlati fajvédelmi tevékenységek alapjaira épült. A kutatási terület a Körös-Maros Nemzeti Park Igazgatóság Kardoskúti Fehértó nevű Tájegységének területén, a Hódmezővásárhely környéki és csanádi-háti puszták Natura2000 terület északi részén van.

Az MME munkatársai 2006 óta közel 2000 madarat jelöltek meg ezen a helyen egyedi színes gyűrűkkel, így az itt végzett egyedi megfigyelésekkel rendszeresen követhető a visszatérő vércsék sorsa. 2006-2008 között 40, VHF rádióadóval megjelölt madár telemetriás vizsgálata szolgált újabb adatokkal a faj élőhely-használatáról, vadászati szokásairól.

Kék vércse műhold adóval
Fotó: MME

A vonuláskutatás technikai eszközeinek fejlődése lehetővé tette, hogy 2009-ben 11 madár induljon útnak innen geolokátorral a hátán. Egy életerős tojó pedig, az akkor még prototípusként bevetett első 5 grammos, műholdas PTT (Platform Transmitter Terminal) adók egyikével vágott neki vándorútjának, hogy valós idejű információt adjon 7 másik régióban megjelölt társával, a kék vércsék vonulási útvonalairól és telelőterületéről.

A klasszikus rádiótelemetriás vizsgálatoknál elterjedt az ultrarövid rádióhullámú, VHF /Very High Frequency/, azaz 30-300 MHz közötti tartományt alkalmazó módszer. A vizsgálatok során az adók a 148-150 MHz-es frekvencia sávban dolgoztak. Az apró adót a vércsék középső kormánytollaira ragasztották. A szakaszosan kisugárzott rádióhullámú jel irányát közvetlen földi követéssel, speciális antennás kézi vevő egységgel határozták meg a kutatók. Olyan közel navigáltak a vadászó vércsékhez, ahonnan már távcsővel látható volt az egyed viselkedése. A madárról az eszköz az adott tollak vedlésekor leesett, általában még a fészkelő területen.

Ezzel a módszerrel maximum néhány kilométer távolságból lehetséges megtalálni a jelölt madarat, és minimum egy szakember aktív mozgását, fizikai jelenlétét igényli a jel azonosítása. Az adók élettartama általában nem több 4-5 hónapnál. A hagyományos elven működő rádióadókkal azonban, például a telelőterületek és vonulási irányok nem vizsgálhatók. Az adó rövid élettartama és a fizikai korlátok miatt nem lehetséges a madár repülési tempóját követni, és az eltűnt madarat is akkora területen kellene keresni, ahol VHF jeles kereséssel nem találni rá.

Geolokátor
Fotó: MME

A geolokátorok típusai napjainkban is intenzíven fejlődő eszközök, a nappali világosságnak a Föld eltérő pontjain mérhető időbeli különbségeiből „számítják ki” a madár helyzetét. Ezek a pici berendezések fényintenzitás érzékelőt, beépített órát, hosszú élettartamú gombelemet, valamint az adatok tárolására alkalmas, kisméretű memóriát tartalmaznak. A geolokátor naponta rögzíti a világosság kezdetének és végének idejét, ennek alapján egy skálán megállapítható a madár Kelet-Nyugati pozíciója, a 0 fokos hosszúsági körtől számítva. A jelölő madárra kerülésének időpontja ismeretében, a napi világos időszak hossza alapján becsülhető az észak-déli pozíció, az egyenlítőtől számítva. A geolokátor pontatlanabb ugyan, mint egy GPS jeladó, de jóval olcsóbb, mint a konkurens műholdas jelölők. Egy ismeretlen vonulási útvonalú és telelő területű madárfaj esetén az így nyerhető 80-150 kilométer pontosságú adat is hasznos információ, hisz jól leírja a madár vonulási útvonalát. Hátránya, hogy ugyan tárolja a begyűjtött információt, de nem közvetíti, így a következő fészkelési időszakban meg kell találni a telelőterületről visszatért egyedet és újra kézre kell keríteni, hogy az adatokat letölthessék a műszerről. Ha a madár időközben elpusztul, vagy egyszerűen csak a kutatók számára nehezen hozzáférhető helyre költözik, az értékes adatok nagy eséllyel végleg elveszhetnek.

A PTT (Platform Terminal Transmitter) rendszerű műholdas jeladók közel folyamatos és pontos képet adnak a madarak mozgásáról. Működésük során a 850 kilométer magasságban keringő ARGOS (www.argos-system.org) műholdaknak meghatározott időközönként továbbítják rádiójeleiket, amit a műholdak a földi fogadó állomásokra küldenek. A madár helyzetét itt számítják ki, a műhold mozgása során mérhető frekvencia-különbségből a Doppler-effektus alapján (a hullámfrekvencia változik, ha a fény-, hang-, elektromágneses hullámokat kibocsátó test az észlelőhöz viszonyítva mozog). A kapott pozíciók minősége és megbízhatósága ennek megfelelően különböző lehet. Legjobb esetben a madárról érkező információ maximum 250 méter eltérést mutat, ami ilyen térskálán rendkívül pontosnak számít. Például a satellitetracking.eu weboldalon megjelenített legrosszabb minőségű kék vércsés jelek hibája maximum 1500 méter. Természetesen ennél pontatlanabb adatok is érkeznek, de azokat feldolgozáskor kiszűrik, így a honlapon nem szerepelnek.

A kutatók 2009-ben kiderítették milyen útvonalon, hova is költöznek a hazai kék vércsék, és pontosan merre járnak az ősz és a tél folyamán. Sajnos a legtöbb jeladó 2010 januárjában elhallgatott, azaz a vércsék további téli mozgása, és a tavaszi hazaútjára vonatkozó információk elvesztek. A telelőterületen történő mozgások és a tavaszi vonulási útvonal tehát továbbra is ismeretlen fejezetként, üresen állt a faj életének nagykönyvében.

2014-ben az MME munkatársai azzal a szándékkal jelöltek meg újabb 10 kék vércsét, hogy az időközben fejlesztett, megbízhatóbb PTT jeladók segítségével képet alkothassanak a Kazahsztántól egészen Olaszországig terjedő fészkelő terület kék vércséinek vonulásáról. Reméljük, hogy ez alkalommal a vércsék eddig még feltáratlan hazaútját is megismerhetjük.