Az új erdőtörvény kapcsán többször is felvetődött, hogy az idegenhonos fafajok termesztése elől el kell hárítani számos akadályt. Kérdés, hogy jó-e ez az országnak?

Cikksorozatunkat az új erdőtörvény előkészítésének apropóján indítottuk útnak. Az első írás a természetes eredetű „valódi” erdeinkről szólt, azokról a tölgyesekről, bükkösökről, amelyek az erdőterületnek alig felét teszik ki. Kiemeltük, hogy az itt zajló hagyományos, nagyrészt ún. vágásos erdőgazdálkodási gyakorlat reformokra szorul, de szerencsére a jelenlegi erdőtörvényben a kedvező irányú változásokhoz megvannak az előírások. Az erdőtörvény védi a „valódi erdőket” az idegenhonos fafajoktól is, ami ugyancsak olyan szemléletbeli vívmány, amely európai szinten is példaértékű. Második cikkünkben ezekről az idegenhonos fafajokról ejtünk szót.

Előrebocsájtjuk, hogy az írásnak nem célja markáns álláspontot megfogalmazni a faültetvényekkel és kultúrerdőkkel kapcsolatban, és nem kívánjuk az idegenhonos fafajok – különösen a fehér akác – termesztéséből élő emberek érdekeit sérteni. Ugyanakkor látni kell az idegenhonos fafajok gazdálkodásba vonásának kockázatait is, amelyek jelentős részét nem elsősorban a gazdálkodó, hanem az egész társadalom viseli.

Más kontinensek jövevényei

A szakemberek véleménye szerint Földünk növény- és állatvilágának nagy része kipusztulna, ha lehetővé tennénk, hogy a kontinensek között teljes legyen a fajok cseréje. Ennek az az oka, hogy az egymástól tengerekkel, hegyekkel vagy sivatagokkal elválasztott földrészeken egymástól nagyon különböző fajközösségek jöttek létre. Ha egy kíméletlen versenyben létrejött, agresszív tulajdonságokkal rendelkező fajt áttelepítünk egy másik kontinensre, ahol csak gyengébb „ellenfelekkel” találkozik, könnyen hódító útra indul.

Az idegenből származó faj „berobbanása” azzal jár, hogy az őshonos fajok egy része áldozatául esik – megritkul, visszaszorul, vagy szélsőséges esetben kipusztul. A hajósok által könnyelműen betelepített, vagy behurcolt kutyák, macskák, zergék, nyulak, sünök, kígyók, rovarok, csigák stb. így tizedelték meg a déli félteke számos szigetének élővilágát.
Ha növényekről van szó, azok képesek elözönleni egész tájakat úgy, hogy az eredeti vegetációnak hírmondója is alig akad. Ezeket az agresszíven terjedő, idegenhonos fajokat inváziós, vagy özönfajoknak is nevezzük.

A kudzu nevű ázsiai kúszónövény ellen reménytelen küzdelmet folytatnak az Egyesült Államok délkeleti részén, de bambuszfajok, fűfélék, szederfélék vagy különféle vízinövények ugyancsak óriási pusztításra képesek a világ különböző pontjain. Nem véletlen, hogy az idegenhonos özönfajok megjelenését és terjedését a biológiai sokféleséget fenyegető öt nagy veszély között tartják számon a természetvédelmi szakemberek, amelynek jelentősége a globális kapcsolatok szélesedésével egyre inkább fokozódik. Az idegenhonos fajok károkozása nem csak a természetben jelentkezik, hanem a gazdaságban is. A probléma nagyságrendje és jellege nemzetközi összefogást kíván; ezért fogadtak el egy uniós jogszabályt is a közelmúltban – amely a várakozások szerint évente sok milliárd (!) eurós nagyságrendű kártól védheti meg az európai országokat.

A Kárpát-medence betolakodói

Hazánkban igazán látványos pusztítást véghez vivő idegenhonos állatfaj szerencsére kevés akad, növény annál inkább. Az elmúlt évszázadok során átalakított tájaink a behurcolt növények valóságos paradicsoma. Az őrségi tájakon sárgálló aranyvessző, az alföldön terjedő selyemkóró, a patakok mentéről mindent kiszorító japánkeserűfű csak néhány példa a lágyszárúak közül. (Az igazi „rém” – az érintéssel égési sérülést és rákot okozó kaukázusi medvetalp még csak néhány helyen bukkant fel.)

selyemkóró irtás a Kiskunsági Nemzeti Parkban

Fás szárúak közül érdemes megemlíteni a téglafalak repedéseiből is kinövő bálványfát, a homoki területeken „lépegető” ezüstfát, kései meggyet, turkesztáni szilt vagy ostorfát. Az ártéri erdeink egy része – bármilyen döbbenetesen hangzik – sok helyen már amerikai fajokból áll. Zöld juhar és amerikai kőris cseréli le az eredetileg fehér fűzből és fehér nyárból álló ligeterdőket, ahol a cserjeszintet a gyalogakác alkotja. (A szintén észak-amerikai gyalogakác a Tisza völgyét már szinte teljesen meghódította – itt-ott áthatolhatatlan bozótot képezve.) Hogy az így létrejövő „új ökoszisztémák” milyen mértékben adnak otthont az ártér növény és állatfajainak, arra kevés vizsgálat van, de sejthető, hogy jóval mostohább feltételeket biztosítanak, mint az eredeti, természetes ligeterdők.

Egy ilyen másodlagos növényzet nem csak hogy szegényes élővilágnak tud otthont adni, de az ökoszisztémától elvárt szolgáltatásokat (pl. faanyag, klímavédelem, talajvédelem stb.) is kevésbé képes biztosítani.
Az eddig felsorolt fásszárúak egyértelműen az agresszív idegenhonos fajok körébe tartoznak, amelyek telepítése ma már nem cél – még ha korábban voltak is velük tervek az erdőgazdálkodási ágazatban. Jelenleg a visszaszorításuk zajlik, ami igen költséges tevékenység.

Védett természeti területen a természetvédelmi törvény írja elő, hogy idegenhonos fafajokkal nem lehet a területet felújítani, az erdőtörvény pedig megtiltja, hogy a gazdálkodás hibájából e fajok olyan mértékben elterjedjenek, hogy amiatt az erdőterület rosszabb természetességi kategóriába kerüljön.

A mechanikus és kémiai eszközök kombinált bevetésével elvégezhető az idegenhonos fajok visszaszorítása, amelyet az Európai Unió Erdő Környezetvédelmi programjának forrásai is támogatnak. Támogatható az idegenhonos állományok teljes cseréje is, hazai, őshonos fajú erdők rehabilitációjával. Ezt a tevékenységet az erdészeti szaknyelv „fafajcserés szerkezetátalakításnak” nevezi.

A semmitmondó kifejezés ellenére rendkívül fontosak az ilyen projektek. Életre kelnek ugyanis az adott táj sokszor évszázadokkal korábban elpusztított erdei, és ezzel a hozzájuk kötődő élővilág fajai is esélyt kapnak a visszatelepülésre, ami közjóléti és gazdálkodási szempontból is komoly előnyöket nyújthat. (Itt jegyeznénk meg – mielőtt bárki „idegengyűlölettel” vádolná azt, aki a fentebb sorolt, agresszív tulajdonságú fajok ügyében szót emel – hogy nem minden idegenhonos növény képes agresszív terjedésre. Például a paradicsom, a kukorica, vagy a kerti virágok túlnyomó része nem tud fennmaradni az ember folyamatos gondoskodása nélkül – ezek általában semmilyen káros hatással nincsenek a természeti környezetünkre.)

A gazdaságilag fontos idegenek

Nem mindig lép fel szívesen egy ország az agresszív idegenhonos fajokkal szemben. Például akkor, amikor az adott növény- vagy állatfaj gazdasági haszna jóval meghaladja az okozott károkat. Szimbolikus példája e csoportnak Magyarországon a fehér akác, amelyet hazánkban mintegy háromszáz éve ültetnek. Az ugyancsak észak-amerikai eredetű, agresszíven terjedő fehér akác valóban „kétarcú” fafaj. 
Kiváló minőségű fája és a virágiból készülő akácméz igen jelentős gazdasági hasznot hoz.

A folyószabályozással, erdőirtással, túllegeltetéssel megváltoztatott alföldi tájainkon a megélhetés fontos alapja. Ezt a szerepét húzza alá a „magyar akác” tavalyi Hungarikummá nyilvánítása is. Másfelől ott, ahol természetes erdők is lehetnének, az akác térfoglalása nem kívánatos. Változatos tölgyerdők helyén sivár kultúrerdőket fenntartani sem gazdasági, sem közjóléti sem természetvédelmi szempontból nem előnyös.

Az akác, mint invazív fafaj magától terjed, és ahová bejut, ott a talaj kémiai összetételét úgy változtatja meg, hogy ott az őshonos növény- és állatfajok hamarosan kiszorulnak. Az MTA Ökológiai Kutatóközpontja szerint a fafaj jelenleg kétszázezer hektár természeti területet fenyeget a terjedésével. Szerencsére a jogszabályok igyekeznek kezelni az akác kettős megítéléséből fakadó célkitűzéseket. A szabályozásokhoz hasonlóan a támogatások is differenciálnak. Védett területen a visszaszorítására, nem védett területen a telepítésére állnak rendelkezésre források. Mivel nagy az igény az akác telepítésére, ezért a nem védett területeken folyamatosan növekszik az állománya. Jelenleg Magyarországon ez a legelterjedtebb fafaj – nagyobb területen fordul elő, mint bármelyik tölgyfajunk. Akácosból több van nálunk, mint Európa többi részén összesen.

Glattfelder Béla fideszes európai parlamenti képviselő szervezte tavaly az akáckoalíciót amely a magyar akác és a magyar akácméz hungarikummá nyilvánítását kezdeményezte.

A „meghonosodott” idegenek

Bizonyos területeken természetvédelmi, közjóléti sőt gazdasági szempontból is indokolt az akác termesztésének korlátozása. Fontos, hogy a védett természeti tájainkat ne hagyjuk az áldozatául esni, ahol többek között a turisztikai érdekeket is sérti a terjedése. Egyes gazdálkodói körök azonban úgy vélik, hogy ideje a fehér akácot egyfajta „kivételként” kezelni, amelyre lehetőség szerint semmiféle korlátozás nem vonatkozik.

Felmerült, hogy a jogszabályok különböztessék meg az idegenhonos fafajokon belül azokat, amelyek a Kárpát-medencében már „elég régóta” jelen vannak, és ezáltal „meghonosodottnak” tekinthetők. Nem nehéz a mögöttes szándékot felfedezni – ezzel tulajdonképpen az őshonos fafajok mellett egyfajta „tiszteletbeli státuszt” kaphatnának a gazdaságilag jelentős idegenek – jelesül a fehér akác. Természetesen attól, hogy másképpen nevezzük, egy faj biológiai tulajdonságai nem változnak. A „meghonosodottság” – biológiai értelemben az a képesség, hogy egy behurcolt faj képes a szabad természetben önállóan fennmaradni és szaporodni – éppen arról tesz tanúságot, hogy agresszív terjedésre képes. Meghonosodott nálunk tehát a fehér akác, a bálványfa, vagy éppen a parlagfű…

A WWF Magyarország semmiképp nem javasolja, hogy az új erdőtörvényben új kategóriát vezessünk be. Az őshonos fajokat védenünk kell, az idegenhonosokkal pedig felelős módon szükséges gazdálkodni. A nemzetgazdasági érdekekkel összhangban a betelepített faj termesztése támogatható, ugyanakkor figyelembe kell venni azokat a költségeket is, amelyeket a védett területekről való eltávolítása okoz. Ezeket a költségeket ugyanis a társadalom viseli. Ahogyan azokat is, amelyek kellő elemzések híján kevéssé „forintosíthatók”. Pl. egy tölgyerdőhöz képest mennyire tisztítja a levegőt egy ritkás, egyszintű akácos? Mennyiben segíti a turizmus kiépülését, ha a környéken csak kultúrerdők vannak, amiben senki nem kirándul, piknikezik szívesen? Mennyi haszontól esik el az, aki vadgyümölcsöt szedhetne itt, vagy olyan gombát, amely nem él meg akácosban?

Erdeink a közjót kell szolgálják elsősorban. Úgy kell őket fenntartani, hogy hosszú távon a lehető legtöbb szolgáltatást nyújthassák az egész társadalomnak. Erre pedig leginkább az őshonos fafajokból álló, „valódi” erdők képesek. Az ültetvényeknek, kultúrerdőknek is megvan a helyük a nemzetgazdaságban, ám a termesztésük területi korlátozásának feloldása óriási károkat eredményezne.

Sorozatunk következő részében visszatérünk az igazi erdőkhöz, és megvizsgáljuk, miképpen tehetők ellenállóbbá őket a klímaváltozás hatásaival szemben.

Gálhidy László, WWF Magyarország