A mai Izrael északnyugati részén található Megiddó város Kr. e. 10. századi tűzpoklának gyorsaságát a kutatók egy érdekes eljárás segítségével, az utókorra maradt, kézzel készített vályogtéglákon végzett kísérletek segítségével határozták meg. Az elemzések során nem csupán a Közel-Kelet egyik legjelentősebb városa elhamvadásának részleteit fedték fel, hanem ablakot nyitottak a korabeli építkezési technikájú települések tűzeseteire is. Megiddó egyébként szerepel a Bibliában is: a Jelenések Könyve szerint valamikor itt sor fog kerülni a végső csatára, az Armageddonra, amikor a „fenevad” erői összecsapnak Isten hadaival. Érdekes, hogy az ókorban két ízben is egy jelentős csata helyszíne volt, a Kr. e. 15. században III. Thutmószisz egyiptomi fáraó semmisítette meg a kánaáni koalíció (Megiddó és Kádesh) csapatait, míg Kr. e. 609-ben egyiptomi és júdeai seregek csaptak össze.

„A vályogtéglák tanulmányozása azért is olyan fontos az ókort tekintve, mivel a korabeli épületek mintegy 90 százaléka ezen technika alapján készült” – magyarázta Robert Homsher, a jeruzsálemi W.F. Albright Régészeti Kutatóintézet munkatársa, aki egyébként nem vett részt ebben a kutatásban. A kutatás során a szakértők saját maguk készítettek vályogtéglákat, mégpedig úgy, ahogyan egykoron Megiddó lakosai. Ruth Shahack-Gross, a Haifai Egyetem geoarcheológusa a Live Science-nek adott interjújában „játék a sárral” elnevezéssel illette a szakemberek körében valóban nem túl gyakori, ám a beszámolók szerint annál élvezetesebb folyamatot.

Shahack-Gross és kollégája, Mathilde Forget a tégla előállításához a korabeli módszert alkalmazva a kövektől kiválogatott agyagos földet szalmával (pontosabban pelyvával) és vízzel keverték össze. Ezt követően öntőformákba tették, és kemencében kiégették. Ezt az ősi, és egyébként igencsak költséghatékony módszert még a mai napig alkalmazzák a Közel-Kelet egyes, főként vidéki területein. (Van, amikor a napon szárítják ki a téglaformájúra megszerkesztett agyagpacát.)

A kutatók nem közvetlenül a tűzbe tették a vályogtéglákat, hanem egy kemencébe, és mérték az időt, hogy a téglák belseje hány perc alatt melegszik fel a 600 °C-ra, arra a hőmérsékletre, amely a korábbi elemzések szerint Megiddó épületének vályogtéglái elértek a tűzvész során, magyarázta Shahack-Gross. Hozzátette: természetesen különböző méretű és – a pelyvát tekintve – összeállítású téglákat is teszteltek.

Mint az várható volt, a nagyobb méretű tégláknak több idő kellett, hogy felmelegedjenek az előbb említett hőmérsékletre, ám a pelyva aránya egyáltalán nem volt hatással az időre. A lakásokban található egyéb berendezések és tárgyak – gerendák, bútorok, szőnyegek, olajedények, ételek, ágyneműk – tökéletesen táplálták a lángokat. A tanulmány az „első alkalommal vizsgálta korabeli eszközök segítségével az ókori tűzesetek időtartamát” – írták a kutatók az Antiquity tudományos folyóirat októberi számában.

Más szakértők szerint a későbbiekben azt is pontosan elemezni kell, hogy a régebbi vályogtéglák, amelyek lyukacsos szerkezetűekké váltak az elrothadó szalmaszálak miatt, mennyivel lassabban égtek el, mint az újonnan készültek. Karl Harrison, az angliai Cranfieldi Egyetem régésze szerint az, hogy tudjuk a pontos maximum hőmérsékletet, még nem adhatja meg a pontos égési időtartamot. „Fontos, hogy a tűzvészekre úgy nézzünk, mint egy dinamikus energia-felszabadulás összetett folyamatára” – mondta.

Igaza van, ugyanis egy valódi tűzvész esetén például megesik, hogy az adott tégla csupán az egyik oldaláról kapja a hőt, nem úgy mint a kemencében, ahol egyenletesen minden irányból. Harrison szerint az így megkapott időtartam, vagyis a két-három óra a tűzvész minimum időtartamát adja meg, minden bizonnyal ennél több idő telt el, amíg az egész város odalett.