Mintegy tizenöt család lakik itt lécekből, furnérlemezekből, műanyag zacskókból és kartondobozokból összeeszkábált, ablaktalan kalyibákban. Egy-egy kilenc négyzetméteres bódéban akár öten-hatan is összezsúfolódnak.

Télen a fagyhalál és a tüdőgyulladás a legnagyobb ellenségük, nyáron a fertőzések.

Az éhíség és a nélkülözés állandó. Az ottlakók régen a szemétdomb kellős közepén éltek abból, amit – minden friss hulladékszállítmányra rávetve magukat – kibányásztak. Az újonnan megnyílt hulladéklerakóban azonban már nem engedték őket lakni.

Tehát helyben maradtak, s most dolgozni járnak a szeméttelepre: naponta válogatják az újrahasznosítható fém- és műanyaghulladékot. Az így összegyűjtött pillepalackokat például kilónként hatvan baniért értékesítik, a szemét közt talált élelmet pedig hazaviszik családjuknak.

A nyomortelep nem az utóbbi években jött létre. Ugyanott áll közel negyed évszázada, ahol most is, és talán ez a hosszú kontinuitás teszi a legtragikusabbá a szituációt. Létezik ugyanis egy teljes generáció, amely már ott született és ott nőtt fel a szemét között úgy, hogy közben minimális kapcsolata volt a külvilággal.

Az ottlakók helyzete, különösen a fiataloké, szinte teljességgel kilátástalan. A legtöbbjüknek nincsenek papírjaik. Személyigazolványt nem kapnak, mivel nincs lakcímük.

Ez ellehetetleníti, hogy normális munkát találjanak. Ugyanezen okból nem kapják az államtól a 350 lejes szociális nyugdíjat sem, tehát nincs semmilyen stabil jövedelmük, és tisztességes egészségügyi ellátásban sem részesülnek.

A gyerekeknek nincs születési bizonyítványuk, és mivel szüleiknek nincs lakcíme, nem tudják beiratni őket előkészítő osztályokba, így a tanulás lehetőségétől is elesnek, amely pedig az egyetlen kiutat jelenthetné jelenlegi léthelyzetükből.

Ők a társadalom kirekesztettjei, akiknek hátat fordított az önkormányzat, holott munkájukkal nemcsak hogy hozzájárulnak a városiak életvitelének fenntartásához, hanem valósággal a vállaikon hordozzák a fogyasztói társadalmat. Ugyanis az ő munkájuknak köszönhető, hogy a kidobott szemétnek több mint a fele újrahasznosításra kerül ilyen vagy olyan módon.

Egy virtuális dugót képeznek, amelyet ha eltávolítanának, a városiakat képletesen is és gyakorlatilag is elöntené a saját szemetük. Ennek ellenére nem kapnak minimális támogatást sem.

Illetve valamennyit azért mégis. Ugyanis annak ellenére, hogy a hivatalos szervek elhatárolódnak a nyomortelep lakóitól, néhány segélyszervezet lelkes önkéntesei, valamint a görögkatolikus és a római katolikus egyházak képviselői összefogtak az ottaniak megsegítésére.

A nagyváradi Don Orione Központ görögkatolikus papjai a Don Orione Líceum diákjaival karöltve már közel tizenöt éve visznek rendszeresen segélycsomagokat a telepre, a németországi Caritasverband Passau pedig a nagyváradi Caritas Catolica segítségével tavaly karácsony óta juttat oda tartósélelmiszer-csomagokat.

A tavalyi év folyamán – mint ahogy arról beszámoltunk – egy ízben a Szent László Római Katolikus Teológiai Líceum bentlakásának diákjai vitték ki a segélycsomagokat a biharpüspöki szegényeknek, s össze is barátkoztak az ottani gyermekekkel.

Többen közülük azóta is visszajárnak meglátogatni a telep lakóit.

A húsvéti ünnep alkalmából pedig kedden Böcskei László nagyváradi római katolikus megyéspüspök és Mihai Fechetă görögkatolikus pap vezetésével látogatott ki a Caritas önkéntes csapata a helyszínre, ahol élelmiszert és ruhákat osztottak szét, s szemrevételezték az ottani körülményeket.

A nyomortelep állandó létszáma 45 fő körül mozog, az ott lakók tényleges számát azonban nehéz megállapítani, mivel sokan állandó költözésben vannak. Az a szerencsés néhány, aki jelen volt a keddi segélyosztásnál, mannaként fogadta a cukrot, rizset, olajat, májpástétomot, kenyeret, ömlesztett sajtot és levesport tartalmazó csomagokat. Ezekből lesz a lakoma a legszegényebbek húsvétján.

A segélyosztók köré apróbb kísérőcsapat verbuválódott a misszió során. A teleplakók, élükön a lelkes gyerekekkel, kalyibáról kalyibára követték a püspököt és az önkénteseket, és szemrevételezték, hogy mindenki ugyanannyi élelmet kap-e.

A kísérők közt volt a kilencéves István is, aki Böcskei László kérdésére válaszolva, mellyel nemzetisége felől érdeklődött, elmondta, hogy tud ő magyarul is, románul is, meg cigányul is – lehet választani.

S bár kijelentését megmosolyogták a jelenlevők, sokakban szöget ütött a gondolat, hogy egy kilencévesen három nyelvet folyékonyan beszélő gyermek mennyire vihetné az életben, ha ugyanolyan körülmények közt élne és járhatna iskolába, mint szerencsésebb társai.

„A mi célunk a Don Orione-iskolában, hogy minél több diákot vonjunk be a segítségnyújtásba. Jótékonyságra neveljük a gyermekeket, és miután meglátták, hogy mások mennyivel rosszabb helyzetben élnek, mint ők, megtanulják, hogy legyenek hálásak mindazért, ami megadatott nekik. Mikor először a szemétdombra jönnek az iskolások, általában megdöbbennek az ott tapasztaltaktól, főleg mikor látják, hogy esőben, hóban mezítláb járnak a kisgyerekek, és nincs fürdőszobájuk, sem vécéjük.

Egy ilyen élmény után a városi gyerekek nem dobják többé el azokat a ruhákat, amiket meguntak, hanem összehajtogatják, elhozzák és segélycsomagba teszik.

Az ottaniaknak pedig mindig jól jön az új ruha, mert mosásra nincs lehetőségük” – mondta el a Reggeli Újságnak Mihai Fechetă atya. A görögkatolikus tisztelendő elmesélt egy esetet, amikor az egyik látogatásuk alkalmával egy négy-ötéves forma gyermeken kellett segítsenek.

A kicsit ugyanis megharapta egy patkány és a sebe elfertőződött. A gyermek szülei hiába vitték be a sürgősségire, ott csupán kitisztították és bekötötték a sebét. Kezelést nem kapott, mivel sem papírjai, sem biztosítása nem volt.

Néhány éve mintegy harminc teleplakót sikerült elvigyenek a rendőrségre, ahol nyilvántartásba vették őket és ideiglenes személyigazolványt kaptak – mesélte az atya, mint azonban hozzátette: a többség sohasem kap végleges iratokat, mivel nincs lakcíme és nincs is bejelentkezve sehova Nagyváradon.

„Egy társadalomban mindig is lesznek szegények. De az már kultúra kérdése, hogy a döntéshozók és az egyszerű állampolgárok is elismerjék, hogy mindenkinek van egy emberi méltósága. Ezeknek az embereknek mindössze egy fedél kéne a feje fölé és munkalehetőség. De sajnos Romániában a társadalom nem mozdul meg az ilyen ügyekben” – mondta szomorúan Fechetă atya.

Aztán hozzátette: „Nem kéne elforduljunk ezektől az emberektől, mert szívességet tesznek nekünk azzal, hogy összeszedik a szemetünket, és a társadalom felelőssége, illetve kicsit mindannyiunké, ha megengedjük, hogy egyesek ilyen körülmények közt éljenek.”

Fotók és szöveg: Szombati-Gille Tamás

reggeliujsag.ro