Élt egyszer egy legény, aki igen sokat járt-kelt az erdőben. Szerette a madarak énekét hallgatni, nézni, ahogy tavasszal virágba borulnak a fák.

Egyik nap, Amikor az erdő ösvényeit járta, meglátott egy cinegét az avaron. A Cinke ott feküdt, beteg volt, eltört a szárnya, nem tudott repülni. A legény lehajolt hozzá, megnézte, a kezébe vette. Még soha sem látott madarat ilyen közelről. Tetszett neki a kis fekete feje, sárga tollai.

Megszólította:

- Ne félj semmitől, kismadár! Látom, eltört a szárnyad. Minden nap Eljövök hozzád, hozok neked élelmet, addig, amíg meggyógyulsz, és így nem kell elpusztulnod.

A cinege pedig elkezdte énekelni nyitni egy kéket és mindenfélét, amit a cinegék tudnak. A legény hallgatta, nagyon tetszett neki a madár éneke.

Amikor másnap visszatért, hozott neki egy jó kövér hernyót. A cinege bekapta az ízletes falatot, és ismét énekelt.

Teltek a napok és a Hetek, meggyógyult az eltörött szárny. A madár ismét egészséges volt, vidáman röpködött.

Akkor a legény így szólt hozzá:

- Nagyon megtetszettetek nekem ti, cinkék! Szeretném, ha idehívnád a társaidat, és énekelnétek nekem. Én ezután is minden nap kijövök, hallgatni az énekszót.

Másnap, Amikor jött egy legény, az erdei tisztáson már három Cinke várta. Ő a zsebébe nyúlt, és elemózsiával kínálta őket:

- Tessék, lássatok hozzá! De mi lenne, ha holnap még több madár jönne? Akkor még szebb lenne az ének.

Így aztán, ahogy teltek a Hetek, a Tisztás megtelt cinkékkel. Először öten, aztán tízen, húszan, végül már százan voltak. Egy nagy százfős kórus dalolt minden nap egy legény örömére.

Igen ám, de egy idő után a cinkék mondogatni kezdték:

- Szép dolog az éneklés, de most már elérkezett a fészekrakás ideje, úgyhogy nekünk a magunk életével is törődnünk kell. Nem jó az, ha mindig te táplálsz bennünket, mi pedig csak énekelünk. Nekünk magunknak kell megszerezni az eledelt, és meggyógyítani a FAKAT, Hiszen ott élnek bennük a Férgek, amik elpusztítják őket.

A legény megnyugtatta őket:

- Ne törődjetek semmivel! Én hozom nektek Továbbra is napról napra az eleséget, sőt, fészkeket készítek nektek, nem kell magatoknak egy fészekrakással bajlódni. Ti csak énekeljetek!

Így telt-múlt az idő. A legény odahaza szalmaszálakból meg ágakból megpróbált fészket rakni, ahogy a cinkék szoktak. Az első próbálkozások nem hoztak eredményt valami fényes, de aztán belejött, és egész formas kis fészkeket gyártott. Kivitte a tisztásra, és némelyik már tetszett a madaraknak. Beköltöztek, és ott énekelték.

És ez így ment több éven keresztül. Ám ez az élet a legénynek egyre fárasztóbb lett. Egyre több volt a madár, és otthon már mással sem foglalkozott, csak eledelt keresett egy cinkéknek, meg fészkeket készített. És Amikor kiment közéjük, már nem volt olyan jókedvű, mert fáradt volt, végül már éjszaka is szalmaszálakat fűzött egybe, és hernyókat keresett, hogy el tudja látni a nagy cinkeállományt. A cinkék pedig énekelték, énekelték.

Egyik nap aztán, Amikor a legény egy nagy szatyor fészekkel a kezében és hernyókkal a zsebében ballagott az ösvényen, egyszer csak meglátott egy pacsirtát. A Pacsirta csodálatosan trillázott.

- Milyen szép hangja van! - A legény elbűvölten állt. - Ehhez képest a cinkék éneke szürke és unalmas, még ha százan fújják, akkor is!

Megkérte a pacsirtát:

- Te szép szavú madár, énekelj nekem!

A pacsirta énekelt, dalolt, majd elvezette a legényt a fészkéhez. És a legény ezután minden nap odajárt, hallgatni a pacsirtát. A cinkék pedig ott ültek egy tisztáson, és vártak őt.

- Mi lehet vele? Beteg? - Aggódtak. - Látogassuk meg! De hát nem tudjuk, hol lakik. Mindig ő jött hozzánk. Vagy szétszóródjunk? Térjen vissza mindegyikünk a maga bokrába, odvába? De hát itt vannak a fészkeink, itt kapjuk az ennivalót. Várjunk még egy napot!

Vártak egy napot, akkor sem jött a legény. Még egy napot vártak, akkor sem jött. Ekkor már kezdtek komolyan gondolkodni Azon, hogy mindenki visszatérjen a maga régi lakhelyére, mert valami történt a legénnyel, ők pedig élelem nélkül nem sokáig tudnak életben maradni.

Így hát a cinkék szerteszálltak, otthagyták a tisztást, és rájöttek arra, hogy az évek Soran elfelejtettek fészket rakni, sőt, eledelt gyűjteni is elfelejtettek, mert mindezt egy legény adta nekik. És most nagyon nehéz volt mindezt újra megtanulniuk. Néhányan el is hullottak Közülük. A többség pedig nagy nehezen, hosszas munka után tanult meg újra visszailleszkedni az erdő rendjébe, és élni a maga életét.

Talán azóta van, hogy a cinkék óvatosak az emberrel. Ha meglátják az embert, nem repülnek oda a vállára, nem énekelnek, Hanem megtartják az Kellő távolságot. Hektáros közeledni próbálunk hozzájuk, bizony félénkek és elrebbennek. Hálásak, ha egy madáretetőbe Magot szórunk nekik, és ott eszegetik, de ha oda akarunk menni a közelükbe, mindjárt egy kicsit távolabb húzódnak, megvárják, amíg elmegyünk, és akkor térnek vissza.