A Magas-Tátrát – területe alapján – a világ legkisebb magashegységének is szokás nevezni. Ennek a hegységnek, és egyúttal a Kárpátoknak is legmagasabb csúcsa a Gerlachfalvi-csúcs (Gerlachovský štít), amely a főgerinctől déli irányban kihajolva 2655 m magasságot ér el. A csúcs tulajdonképpen egy észk-déli irányban húzódó, kb. 700 m hosszú hegygerinc, amelyen több csúcs – pl. a Hátsó-Gerlachfalvi-csúcs (Zadný Gerlachovský štít), a Kis-Gerlachfalvi-csúcs (Kotlový štít, 2601 m), és középen maga a főcsúcs – is van. A Kis-Gerlachfalvi-csúcsból kettényílik a gerinc, és kialakítja a déli irányból nézve már messziről látható, jellegzetes Gerlachfalvi-katlant (Gerlachovský kotol).
Egy kis történelem
A csúcs első megmászója 1834-ben sógorával, két ismeretlen zergevadász társával, valamint Spitzkopf (Urbán) Mártonnal együtt Still János alsóerdőfalvai tanító, a Tátra egyik legjobb ismerője és avatott vezetője volt. Később többen is maguknak vitatták a csúcs első megmászásának dicsőségét, de ezt egyikük sem tudta hitelt érdemlően bizonyítani.
Still János volt a vezetője a csúcsra irányuló első turistavállalkozásoknak is, amikor 1872 augusztusában egy Franz Holst nevű diák, majd 1874. augusztus 7-én Horvay Sámuel teherhordó (később szintén vezető) kíséretében Theodor Steinberg és Hugo Elsner gnadenfeldi turisták mászták meg a csúcsot. 1874. augusztus 31-én mászta meg a csúcsot a neves geográfus és földrajzi felfedező, dr. Déchy Mór, aki Döller Antal, Schwartz Pál, Jozef Schäferling társaságában, Still János vezetővel és Horvay Sámuel teherhordóval elsőként jutott fel a Gerlachfalvi-próba felől a csúcsra. A csúcson egy sziklarésben elrejtve egy palackot talált, benne Still, Steinberg és Holst névjegyével. Emellett talált egy másik palackot is, amelyet valószínűleg az 1868-ban a csúcson járt osztrák katonai térképészek hagytak hátra.
Sokáig nem ezt a csúcsot tartották a Magas-Tátra legmagasabb csúcsának, pontos magassága csak 1839-ben lett megállapítva, Greiner Lajos mérései által. Korábban a liptóiak a Krivánt, a szepességiek a Lomnici-csúcsot, míg a lengyelek a Jég-völgyi-csúcsot tartották a legmagasabbnak, és bizony még turista körökben is több évtizednek kellett eltelnie ahhoz, hogy egységesen elfogadják a Gerlachfalvi-csúcs elsőségét.
1894-ben, a millenniumi ünnepségekre való készülődés időszakában felmerült a csúcs átkeresztelésének kérdése, amikor az MTE egyik alapító tagja, dr. Mihálovics Béla a magyar királyság megteremtőjéről Szent István-hegy névre javasolta átkeresztelni. Ez a terv azonban nem talált támogatókra, így a csúcs neve 1897-ig nem változott, ekkor Ferenc József jóváhagyta az ország legmagasabb csúcsának Ferenc József-csúcsra való átkeresztelését. A lengyelek 1918 után egy ideig Lengyel-csúcs (Szczyt Polski) néven ismerték, míg a csehszlovák irodalomban 1918 után Legionáriusok-csúcsa (Štít Legionárov) néven szerepelt. 1949-től csehszlovák neve egy ideig Sztálin-csúcs (Stalinov štít) volt, de napjainkban a magyar, a szlovák és a lengyel nómenklatúrában is eredeti nevét viseli.
1896. július 18-án a csúcson millenniumi emléktáblát helyeztek el. A 80 x 60 x 8 cm nagyságú, 146 kg súlyú, fekete dioritból készült emléktáblát Egenhoffer Teréz terve alapján készítették el, és Galkó József hegyivezető irányításával egy 35 főből álló hegymászócsapat segítségével a csúcsra felszállítva ő maga avatta fel a csúcson. Az emléktábla felirata az alábbi volt:
A MAGYAR NEMZETHONALAPITÁSÁNAKEZREDIKÉVFORDULÓJA EMLÉKÉREELSŐ FERENCZ JÓZSEFBÖLCS URALKODÁSA 48 ÉVÉBEN1896IME A LEGMAGASABB OLTÁREZREDÉVES HAZÁNKBANÚJ EZERESZTENDŐT KÉR AZEGEKTŐL IMÁNK.
Magyarországi Kárpát egyesület.
Az 1919-ben előbb megrongált, majd 1920-ban, a csehek által valószínűleg gránáttal felrobbantott emléktábla egyik darabját évekig tartó kutatás végén Grósz Alfréd találta meg, míg második ismert darabjára 2003 nyarán barátom és ezúttal hegyi vezetőm, Bácskai Gusztáv lelt rá, tudatos keresés eredményeképpen.
A csúcs első téli megmászására 1905. január 15-én került sor, amikor Janusz Chmielowski és Jordán Károly három vezető (Klimek Bachleda, id. Franz János és id. Spitzkopf Pál) segítségével jutottak föl a csúcsra.
A csúcs megmászása
A Gerlachfalvi-csúcs magassága és panorámája hegymászók tömegeit vonzza. A csúcsra nem vezet jelzett turistaút, turisták csak hegyi vezető kíséretében mászhatnak fel rá, önállóan csak igazolvánnyal rendelkező hegymászók számára engedélyezett a csúcsra történő feljutás. A Tátra legmagasabb pontjára több irányból, több útvonalon is fel lehet jutni. Június végén mi a leggyakrabban használt, egyszersmind a legkönnyebbnek tartott útvonalat választottuk. A Felkai-völgy Virágoskertjéből indulva a Gerlachfalvi-próbán át indultunk a Katlan-rés, majd onnan tovább a csúcs irányába, aztán már a csúcs elérése után a Batizfalvi-főszakadékban, a Batizfalvi-próbán keresztül ereszkedtünk le a csúcsról. Guszti már jól ismerte ezt az útvonalat, több alkalommal is járt már ebből az irányból a csúcson, így teljes egészében rábíztam magam életem első Gerlach-túrája során.
A Sziléziai-ház felújítása miatt abban az évben nem voltak könnyű helyzetben a csúcsra indulók, sem a vezetős mászók, sem mi, akik önállóan vágtunk neki az útnak. Mi a szabadban történő éjszakázást választottuk, mégpedig a Felkai-tó, egyszersmind a beszállás közelében. A Tátrai Nemzeti Park területén tilos a bivakolás, de mivel a Sziléziai ház jó ideig nem fogadott vendégeket, ez a helyzet egy kis szabálytalanságra kényszerített minket. Nem voltunk azonban egyedül, mások a ház közvetlen közelében, sátorban várták a hajnalt, ami úgyszintén nem megengedett a Magas-Tátrában.
Kellemes hőmérsékletű éjszaka után a nap első sugarai már ébren találtak, fél 5-kor nekivágtunk a Felkai-völgynek, hogy az Örökös-eső sziklafala alatt kellően bemelegedjenek az izmaink. Gyorsan felértünk a Virágoskertbe, ahol már előző nap megkerestük a beszálláshoz vezető, jelzés nélküli ösvény elágazását. 6 órakor egy kisebb hófoltot keresztezve érkeztünk meg a beszálláshoz, a Katlan-rés felé vezető út kezdetéhez. A Gerlachfalvi-próba szikláiról pár évvel ezelőtt valakik (egyes hírek szerint a fizetős turistákat a csúcsra segítő hegyi vezetők…) leszerelték a láncokat, így csak a sziklákba ágyazott vashágcsók és a láncok egykori tartógyűrűi nyújtottak kapaszkodási lehetőséget. Ennek ellenére a sziklafal nem számít különösebben nehéz próbatételnek, a tetejéről viszont már napsütésben szemlélhettük az előttünk álló, Katlan-résig vezető utat. Hátranézve a Felkai-völgy felső része még árnyékban volt, a Kis-Viszoka és a Bibircs komoran tekintettek ránk.
Jó tempóban haladtunk felfelé, útközben egy zerge keresztezte utunkat, és az Ördög-hát szaggatott sziklaszirtjei percről percre közelebb kerültek hozzánk. Az egyre meredekebb úton a Katlan-rés már csak karnyújtásnyi távolságban lévőnek tűnt, mégis majdnem 8 óra lett, mire felérkeztünk. Itt aztán a várt, csodálatos panoráma fogadott minket. Visszatekintve a Virágoskertet már megvilágították a csúcsok fölött áttörő napsugarak, mellettünk a Katlan-torony szinte kézzelfoghatónak tűnt, míg nyugat felé a Gerlachfalvi-katlan fölé tornyosuló Dromedár-hát sziklafala már napfényben fürdött. A Katlan-résben megreggeliztünk, ezalatt két szlovák vezetős csapat is utolért minket, és innen szinte már együtt haladtunk velük a csúcsig.
Továbbindulva hamarosan megpillantottuk a Kis-Gerlachfalvi-csúcsot, majd ahogy haladtunk a csúcs irányába, egyre tágabb bepillantást nyertünk a Gerlachfalvi-katlan törmelékkel teleszórt, kietlen medrébe. Élénk rózsaszínű apró kankalinok (Primula minima) szegélyezték az utat, mind több csúcs vált kivehetővé, és persze lassacskán mind több csúcsnál magasabbra kerültünk. Utunk elhaladt a Karcsmar-csorba mellett, ahonnan be lehet látni a Tátra egyik nevezetes vályújába, a Karcsmar-folyosóba. Hamarosan láthatóvá vált a Koncsiszta gerince, egyszersmind a Batizfalvi-völgy keleti oldala, ugyanekkor dél felől fátyolfelhők gyülekeztek, amelyek azonban nem zavarták meg túránkat. Tisztán kivehetővé vált a Tátra-csúcs, a Tengerszem-csúcs, háttérben a Kriván, majd kb. 45 perc elteltével végre megpillantottuk magát a Gerlachfalvi-csúcsot is, ami azonban ekkor még több mint egy óra járásra volt tőlünk. Éles sziklalépcsőkön, széles bordákon, meredek táblákon vezetett az út egyre feljebb, és egyre közelebb a csúcshoz. Az utolsó szakasz aljában kereszteztünk egy hosszú, lefelé szélesedő, elég meredeknek tűnő hólejtőt, amiről ekkor még nem sejtettem, hogy ezen fog vezetni a visszautunk. A hómező után pár méter láncos út következett, majd ezt is magunk mögött hagyva, pontban 10 órakor megérkeztünk a Magas-Tátra legmagasabb csúcsára, a Gerlachfalvi-csúcsra. Mit mondjak, felejthetetlen érzés, csodálatos élmény volt… Csak a velünk együtt haladó, kevéssel előttünk felérkező vezetős csoportok tagjai voltak a csúcson, így azonnal előkerültek a fényképezőgépek, készültek a csúcsfotók, majd a panorámafotók. Panoráma pedig volt, nem is akármilyen. Aki állt már egy magashegység legmagasabb pontján, annak bizonyára nem kell ecsetelnem azt az érzést, ami akkor tölti el az embert, amikor az összes környező, részben már bejárt csúcsnál magasabban állunk, a csúcsot jelző kereszt mellett. Nem szégyellem, nekem, mint a Magas-Tátrát a végletekig szerető és tisztelő embernek gyomorszorító érzés volt. A következő egy-másfél óra a látvány fényképezőgép általi, valamint érzékszervi megörökítésével telt. Fotók sokaságát készítettük a káprázatosan tiszta időben, némely csúcsról többet is, még jó, hogy anno valaki feltalálta a digitális fényképezőgépet.
Sajnos azonban minden jónak vége szakad egyszer, így nekünk is össze kellett szedelőzködnünk, hiszen várt ránk a nem kevésbé nehéz visszaút. Beírtuk nevünket a csúcson található, állapotából ítélve nem túl régen elhelyezett csúcsdobozban található csúcskönyvbe, majd lefelé vettük az irányt. A rövid láncos szakaszon leereszkedve máris a Batizfalvi-főszakadékban voltunk, ahol a biztonság kedvéért kötéllel kötöttük össze magunkat, így ereszkedtünk le a meredek, de teljesen jól járható, kásás hómezőn. A hosszú hómező alját elérve eltettük a kötelet, és innen már sziklalépcsőkön, néhol törmeléken jutottunk egyre lejjebb. 1 óra elteltével értük el a Batizfalvi-próbát, amelyről szintén leszerelték a kapaszkodást segítő láncokat, de a vashágcsók megfelelő kapaszkodási lehetőséget biztosítottak. A próba alsó részét aztán már ki is hagytuk, ehelyett nyugat felé átvágtunk a főszakadék alján összegyűlt nagyobb hómezőn, és csakhamar a Batizfalvi-völgy felső katlanában voltunk. Innen már látszott a szép fekvésű Batizfalvi-tó víztükre, de ebből a magasságból a Kápolna csúcsa sem tűnt nagy feladatnak. Guszti kacérkodott is a gondolattal, bennem viszont mély nyomot hagyott a Gerlachfalvi-csúcs, én csakis a Tátra legmagasabb csúcsát tűztem célul magam elé erre a napra, így szívfájdalom nélkül mondtam le egy újabb csúcs megmászásának lehetőségéről. Így aztán Guszti sem indult el, de őt még hajtotta egy újabb, ismeretlen terület bejárásának vágya, így a Batizfalvi-tótól a Gerlachfalvi-katlan felé vette az irányt. Ez a katlan a csúcs délkeleti lejtőjén képződött mély völgyfenék, melynek legmélyebb pontja kb. 10 m-rel alacsonyabban van a katlan küszöbénél.
Valamivel 2 óra után értük el a Batizfalvi-tavat, ahol kihasználtuk a túra- és fotós szempontból is kedvező időjárást, minden irányból igyekeztünk megörökíteni a tavat, valamint a partján talált pettyes tárnicsokat (Gentiana punctata). Miközben én a csúcs megmászásának élményét fokozatosan feldolgozva a Magisztrálén bandukoltam visszafelé, Guszti a katlan peremét bejárva érkezett vissza a Sziléziai ház közelében hátrahagyott csomagjainkhoz. A katlan fölé ekkor már felhő ereszkedett, de a Nagyszalóki-csúcs irányába szemet gyönyörködtető kilátásban volt részem. Ezekkel a képekkel zárult életem egyik legszebb tátrai túrája, és az azóta eltelt időben egyre erősebb bennem az elhatározás, hogy alkalomadtán ismét nekivágjak ennek a hosszú, fáradságos, de mégis felejthetetlen élményeket nyújtó csúcsnak.
Lejegyezte: Nagy Árpád
Kommentáld!