1992 óta ünnepli az ország május 21-én (ami egyébként Szeged napja is) a Magyar Honvédség napját, Buda visszafoglalásának napján.

Alább a később Aradon kivégzett Nagysándor József vezérőrnagy, az I. hadtest parancsnokának jelentése Buda bevételéről 1849. május 28-án.

"E hó 20-án este 11 órakor a két, a rohamra rendelt Driquet- és Nyeregjártó-dandár parancs szerint az Attila úton gyülekezett, s kis osztagokat küldtek előre a kertekbe, hogy az ellenséget egész éjjel nyugtalanítsák, s ezáltal ne hagyjanak számára időt a pihenésre és a nyugalomra.

Ezen látszattámadások ideje alatt a létrák hordására részint kiválasztott, részint önként jelentkezett legénység kötelességének teljesítésére utasíttatott, a létrákat kiosztották köztük, a rohamoszlopokat megalakították és eligazították. - A réshez vezető átjárókat is közelebbről megvizsgálták, s ennek során az Attila utca 407. számú ház találtatott a legajánlatosabbnak, hogy ennek bejáratán és kertjein át torkolljunk ki, és az előtte lévő támfalak megmászásával jussunk a réshez.

Noha a szomszédos házak és kertek is jó megközelítési tárgyakat nyújtottak, azonban csupán egyes lövészek számára, amelyet azok használtak is - a létrák számára azonban nem, amelyeket csupán a legnagyobb fáradsággal s a kert kerítéseinek ledöntésével lehetett továbbvinni.

Az előkészületek ideje alatt a fent említett 2 dandár az Attila utcán pihent - a tartalékhoz rendelt 3 zászlóalj ellenben a Horváth-kert mögött, a Rácvárosban állt, azzal a rendeltetéssel, hogy a Fehérvári-kapu betörése után ott benyomuljon.

Amint eljött az általános támadás órája, amit e hó 21-én hajnali 3 órakor valamennyi, az erőd körül felállított löveg elsütése jelzett, az elsőként rohamra rendelt 47. honvédzászlóalj alulírottal az élén, Driquet őrnagy és bátor tisztjei vezetésével a legnagyobb csendben a 407. számú házon és annak kertjén keresztülhatolván, megmászta a még a sötétben odatámasztott létrákon az előfalakat, s többen gyorsan felhágtak a résre, köztük a rettenthetetlen zászlótartó, Püspöky Pongrác, aki a falakon azonnal kibontotta és meglobogtatta zászlaját, amit a csapatok viharos (már korábban megbeszélt) "Éljen a magyar" -ral köszöntöttek.

Ez olyannyira fellelkesítette a támogatásként kirendelt 28. és 44. zászlóalj legénységét, hogy az a legnagyobb halálmegvetéssel és egymást lelkesítve, futva másztak fel a létrákon, és dacára a Fehérvári-kapunál lévő nagy rondelláról történt leghevesebb kartács- és lőfegyver tűznek és a szakadatlan kézigránátvetésnek, rettenthetetlenül és fáradhatatlanul a résre törtek.

Mialatt most a Driquet-dandár megmászta a rést, a Nyeregjártó-dandár a hősies Máriássy alezredes vezetésével megkísérelte az innen jobbra lévő falakat, az egykori főhadparancsnok lakása mögött létrákkal megmászni.

Ezen feladat, a vezér és a csapatok bátorsága ellenére, nehéz volt, mivel itt, mielőtt a főfalhoz juthattak volna, több kertet és támfalat kellett megmászniuk, amelyek egymás felett három emelet magasságban fekszenek, és amelyeket jégesőhöz hasonlatos kartács- és lőfegyvertűzzel pásztáztak.

- Ez azonban nem akadályozta meg a rohamozókat végtelen "Éljen a magyar", "előre, előre"[113] kiáltások közepette folyamatosan előre mászni, amelynek során sokan áldozták hősi életüket - azonban meggyőződésem szerint egy innen történő gyors előretörés túl nehéz, fáradságos és túlzottan sok veszteséggel járó volt, ami arra indított, hogy ezen dandár 2 zászlóalját a réshez rendeljem, s ott nyomultassam be az erődbe.

Az ostromlottak, különösen a Fehérvári-kapuhoz közeli nagy rondellánál a legmakacsabbul védték magukat, s bátor rohamozóink közül sokan a szakadatlan[114] kartács- és lőfegyvertűzben, valamint a lehajított kézigránátok következtében lelték hősi halálukat. Hosszú ideig nem tudtunk e bástya urai lenni, amíg csak 3 századot nem küldtem a Fehérvári-kaputól balra lévő fal megmászására, hogy a védőket elűzzék a rondellából.

Ezáltal, valamint azon szerencsés körülmény révén, hogy a benyomuló csapatok a rondellát hátulról (az erődből) rohammal elfoglalták, s az ott található védőket részint levágták, részint foglyul ejtették, a rés egész szakasza szabaddá tétetett; és most ellenállhatatlanul özönlöttek a csapatok - ahová a diszpozíció szerint a Fehérvári-kapuhoz rendelve volt 3 tartalék zászlóaljat is vontam - Buda utcáira és falaira is, miáltal az erődben szilárdan megvethettem a lábam. - Ezzel egyidőben Aulich és Knezić tábornok mellettem rohamozó hadtestei értesíttettek az erődbe nyomulásomról, s szakadatlan rohamozásra szólíttattak fel, amelynek megkönnyítésére benyomuló csapataim a védőket hátba fogták, s a falakról elűzték.

Itt kell hálás elismeréssel jelentenem, hogy Aulich tábornok úr felszólításomnak, hogy 2 zászlóaljat támogatásként és a résen való benyomulásra rendeljen, a leggyorsabb készséggel eleget tőn.

A csapatok hősies halálmegvetéséről, bátorságáról és vetélkedéséről csak annyit mondhatok; hogy tetteik eléggé dicsérik őket s hogy minden egyes közülük a nap hőse volt; azonban itt név szerint kell említenem a két bátor törzstisztet, a hősies Máriássy alezredest és a hidegvérű, vitéz Driquet őrnagyot, akik körültekintő vezetésük és lelkesítő példájuk által, mivel mindenütt az elsők voltak - az erőd bevételéhez jelentékenyen hozzájárultak.

Elmulaszthatatlan kötelességemnek tartom e 2 törzstiszt urat a 2. osztályú érdemrenddel való kitüntetésre - és egy ranggal való előléptetésre előterjeszteni.

Az elesett Burdina őrnagy, a vitéz Stetina őrnagy s mindazok, akik neve a mellékelt, a magukat különösen kitüntetettekről készített beadványban előfordul, megérdemlik a különös elismerést és kitüntetést.

Dr. Garay őrnagy főorvost, aki a rohamozók között halált megvetve intézte a sebesültek elszállítását, bátorította és vigasztalta a csapatokat, a legkitüntetettebb dicsérettel kell említenem; javaslom a 3. osztályú érdem- renddel való kitüntetésre.

Hadtest segédemet, Antos őrnagyot, Benkő táborkari századost, Károlyi gróf őrnagyot, Szapáry gróf, lovassági századost, Stieberth hadnagyot, Fejér hadnagyot, Freint dzsidás őrmestert, akik mint kíséretem, parancsaim [eljuttatásáról] a leghevesebb tűzben halált megvetőleg, örömmel és pontosan gondoskodtak, s maguk is tettleg közreműködtek, valamint a két önkéntest, Irányi hadbírót és Seele tüzér főhadnagyot, akik a rohamozók élén voltak, szintén mint ezen szép győzelem eldöntésében való tevékeny közreműködőket elismeréssel kell említeni, s kitüntetésre terjesztem elő őket is.

Miután az érdemrendek kiosztása a hadtestparancsnokságra bízatott, az érdemrenddel kitüntetettek jegyzéke, amint ez megtörténik, a Hadsereg Főparancsnokságával közöltetni fog.

A veszteségkimutatás mellékletben a legalázatosabban közöltetik.[115]

Buda, 1849. május 28-án
Nagysándor tábornok"

A tavaszi hadjárat győztes csatáit követően a haditanács Klapka György javaslatára és Kossuth elképzeléseinek megfelelően nem a császári csapatok üldözése, hanem Buda ostroma mellett döntött. A magyar vezetés abban bízott, hogy az ország fővárosának visszafoglalása meghozza Magyarország számára a nemzetközi elismerést és a császári hadsereg sorozatos vereségei után ez a magyar haditett az osztrák udvart is békekötésre készteti.

Buda 4914 fős császári védőseregével – melynek tüzérsége 85 ágyút számlált – állt szemben az összesen 142 ágyúval rendelkező ostromlók serege, melynek létszáma 34 277 fő volt.

A magyar csapat parancsnoka Görgey Artúr, a magyar fősereg ideiglenes fővezére volt. A várat Heinrich Hentzi von Arthurm vezérőrnagy védte, akinek vezetésével a vár védelmét az év elejétől jelentősen megerősítették. Az ostrom május 4-én kezdődött meg. Hentzi von Arthurm vezérőrnagy talán egyik legismertebb és leghírhedtebb cselekedete, hogy ágyútűzzel lövette a szemközti Pestet, megsemmisítve a Duna-sor klasszicista palotáit, valamint az ostrom utolsó szakaszában sikertelen kísérletet tett a Lánchíd felrobbantására is.

Buda 1849-es visszafoglalásának jelentőségét növeli, hogy 1541 óta először foglalta vissza magyar hadsereg saját erejéből az ország fővárosát.

A 19. század legnagyobb magyar hadvezére, Görgey Artúr honvédtábornok hatvanhét évvel később ezen a napon, 1916. május 21-én hunyt el kilencvennyolc éves korában.

„A fehérvári rondellán a tűz – hála a mi réstörő és leszerelő ütegünk működésének – inkább ritkult, mint sűrűsödött, de még folyvást tartott. De a réstől délre, kissé távolabb véltünk egy ellenséges oszlopot, amely éppen gyülekezett, hogy a rés felé előnyomulva annak látszólag elhagyott környékét újra elfoglalja. Hosszú ideig szemmel tartottuk őket, de nem láttuk, hogy tért nyernek a rés irányában. Ezt eleinte jó jelnek tartottuk, mondván, hogy a mieink, akik már behatoltak a résen át, még nincsenek legyőzve, és ők nem engedik, hogy gyülekező ellenséges csapat a falon a rés felé előretörjön. De a résig terjedő egész falszakaszon egyetlen puskalövés sem esett, a szuronyviadal lehetőségét pedig megcáfolta a szóban forgó csapat mozdulatlan volta.

Sterio Károly: A sebesült honvéd (Buda ostroma–1849). Olajfestmény, Budapesti Történeti Múzeum

A terjedő nappali világosság végre megoldott minden talányt. Az az osztag a várfal tetején egy honvédzászlóalj háromszínű lobogója körül sorakozott! Részben azokból a hősökből állt, akik elsőnek mászták meg a rést, és megvetették itt a lábukat, részint olyanokból, akik a rés helyett a fal említett lépcsőzetes szakaszán létrán jutottak fel fokról fokra. De a létrán való feljutást is megnehezítette a fehérvári rondelláról ide zúduló – jóllehet a nagyobb távolság miatt a rés elleninél kevésbé hatásos – tűz, ráadásul a legfelső falszakaszon már csupán egyetlen létrán juthatott fel a gyér erősítés a bástyán elszigetelten álló osztaghoz.”
Görgey Artúr: Életem és működésem Magyarországon 1848-ban és 1849-ben. (Részlet), Budapest, Európa, 1988. – Magyar Elektronikus Könyvtár
—–

„Tehát holnap.
Ez lesz az a nap, melyen Attila kardja megüti hegyével az égen a korona csillagképletét.
A rendelet ki lett adva az általános rohamra.
Május 21-ikén éjfélkor áltámadás lesz intézve a bástyák ellen, mely után a csapatok mind visszavonulnak.
…
A megelőző nap estéjén Baradlay Ödön meglátogatta öccsét, Richárdot. Az akkor a Gellérthegy alatti lovassági táborban tanyázott.
A minapi összezördülés óta nem találkoztak. Valami feszültség maradt közöttük. Richárd nagyon örült, midőn bátyját meglátta. »Mégis ő az okosabb. Ő kezdi a kibékülést« – gondolá magában.
Annálfogva a legszívélyesebben igyekezett fogadni a közeledőt.
Ödön olyan volt, mint máskor; se derültebb, se borultabb.
Ezúttal nemzetőri egyenruháját viselte. Ami magyarázatát találhatta abban, hogy a katonák nem szívesen néztek a közöttük őgyelgő polgári öltözetre. Azt tartották, hogy aki ilyenkor kardot nem visel, az mind pipogya ember.
– Holnap reggel tehát döntő ostromra megyünk – monda Ödön Richárdnak.
– Tudom, bátya. Éjfélkor áltámadás, hajnalban ostrom.
– Jól jár az órád? – kérdé Ödön.
– Nem nézegetem én azt – felelt félvállról Richárd –, majd mikor az ágyúszó jelt ád, akkor tudom, hogy kezdődik a tánc.
– Nem jól tudod; az első ágyúszó előtt fél órával meg kell indulni az önkénytes csapatoknak, amik a III-ik hadtestből a nagy köröndöt, s a II-ik hadtestből a várkertet fogják megrohanni. Azért nagyon jó lesz, ha az órádat az enyimhez igazítod, ami a főparancsnokság órája szerint jár.
– Hát jól van, öreg. Azt is megteszem.”

Jókai Mór: A kőszívű ember fiai. Második rész. Zenit. (Részlet). Sajtó alá rend.: Szekeres László, Budapest, Akadémiai, 1964.