A Kaukázusban egy bronzkori lelőhelyen mézzel való balzsamozás jeleire bukkantak.
Régészeti ásatások a Grúz Köztársaságban egy 12 méter magas halomsír belsejében.
Fotó: Georgia National Museum
Zurab Makharadze, a Grúz Nemzeti Múzeum régészeti osztályának
vezetője, csapatával együtt, 2012-ben, az Alazani folyó mellett, a
környék zöldellő termőföldjei fölé emelkedő, 12 méteres halomsírt
kezdett ásni.
„Az egyik botanikus kolléganőnk talált rá a vadszederre, amit
ajándékként tettek a halott mellé. Tömény, határozottan édes szag áradt
belőle, de volt egy kis pézsma, és enyhén melaszos mellékillata is. A
bogyók meglepően jóállapotban konzerválódtak, 4300 éves koruk ellenére
még mindig őrizik piros színüket, az egészet őskori mézzel kezelték” –
magyarázza Makharadze, miközben elemzi a sírban talált mintákat a
laboratóriumban.
A sír mélyén 4000 éves szekereket találtak.
Fotó: Zurab Makharadze
Az Ananauri-3 névvel jelölt bronzkori sírból más, sokkal látványosabb
tárgyak is előkerültek: egy farönkökből épült, beomlott sírkamrában
két, valós méretű szekér volt, ökörjármokkal együtt (a háziasított ló
ekkor még nem érkezett el ide, a Dél-Kaukázusba); gyönyörű arany
ékszerek; borostyánkövek, melyeket vagy a Baltikumból, vagy Indiából
hoztak a kereskedők; valamint hihetetlenül jó állapotban megmaradt
szövetek, bőrkészítmények és fonott kosarak. Akit ide temettek, az
fontos valaki lehetett, törzsfőnök vagy vallási vezető. Hat embert
temettek még mellé, valószínű a szolgái voltak. Az Ananauri-3 jelentősen
gazdagítja ismereteinket a homályos eredetű nartkopi és bedeni népről,
akik már gabonát termesztett és szarvasmarhát tartottak az Araxes-Kura
kultúraként ismert, Kaukázuson túli, nagy kiterjedésű civilizáció letűnt
évszázadaiban. De amin tényleg meglepődtem, ahogy Makharadze a tbiliszi
Otar Lordkipanidze Régészeti Központban egy asztalra kirakta az ősrégi
kincseket, rajtuk finom biológiai „díszítés” volt: az ősi
konzerválásban ugyanis a történelem előtti méhek is közreműködtek.
„A nedves agyag konzerválja a tárgyak nagy részét, ezek az emberek
viszont mézet használtak az eltemetett tárgyak némelyikének
balzsamozásához. Nem csak a gyümölcsöt kezeltek le vastagon mézzel,
hanem a sírba vékaszámra berakott más áldozati ajándékokat, egyebek közt
mogyorót vagy vesszőkosarakba gyűjtött gesztenyét is, sőt, szöveteket,
és más szerves, tehát könnyen elbomló dolgokat is. Így akarták ellátni
az elhunytak lelkét a túlvilági élethez szükséges mindenféle élelemmel
és használati eszközökkel” – tájékoztat a régész.
Zurab Makharadze régész egy vékányi, 4000 éves mogyoróval.
Fotó: Paul Salopek
Több mint két éve gyalogoltam már észak felé Afrikából a Közel-Kelet
irányában, aztán keletnek Törökországból a Kaukázusba, s ezen a különös
túrán a méz volt az egyik legfőbb kalóriaforrásom. A forró Arábiában a
víztiszta sivatagi, friss mézet ettem. Anatólia hófödte hegyei között az
összetömörödött, kristályos, öreg mézet. Az energiával teli méz a
gyalogló ember szuper üzemanyaga, s azt is tudom, hogy a mézbalzsam jó
az égési sebekre.
A mézet évezredek óta csodaszerként is árulják. „Melegíti a testet,
tisztítja a sebeket és a fekélyeket, gyógyítja a furunkulusokat és a
gennyedő sebeket” – írta róla Kr. e. 4. században a görög orvos
Hippokratész.
A méz mumifikáló hatásáról azonban nem sokat tudunk, rendkívül magas
cukortartalma lényegében úgy „működik”, mint a só: kiszívja a vizet a
baktériumokból, s így halálra szárítja a mikrobákat. Kis mennyiségű
gyulladásgátló anyagot, hidrogén-peroxidot is tartalmaz. Ha tehát jó
vastagon leöntjük a gyümölcsöt vagy a mogyorót mézzel, akkor máris kész a
tökéletes túlvilági csemege – a szavatosságát örök időkig megőrző étel.
Ugyanez érvényes a holttestekre is. Hérodotosz leírta, hogy az asszírok
mézzel balzsamozták be halottaikat. A Kr. e. 323-ban meghalt Makedón
Alexandroszt (Nagy Sándort) pedig, állítólag, mézzel teli arany
szarkofágba helyezték. Alattvalói azt akarták, hogy mindig ki lehessen
őt tenni közszemlére.
Itt van aztán a mellifikáció igazán különös eljárása. A 16. századi
kínai gyógyszerész – az egyebek közt egzotikus csodaszereket, például
sárkánycsontból és porrá őrölt emberi hajból készült főzetet javalló,
Bengcao gangmu című kézikönyv szerzője – Li Sij-csen leírása szerint a
mellifikáció az az eljárás volt, melynek során bizonyos, emberbaráti
hajlamú önkéntesek, főként arábiai idős, szent férfiak feláldozták
magukat. Kizárólag mézet ettek, míg a végén már csak mézet izzadtak,
ürítettek és véreztek, amíg így meg nem haltak. Cukorral
kikristályosodott testüket akkor mézzel töltött, óriási agyagedényben
eltették egy évszázadra. Így jött létre az emberi kandiscukor – a
„mellifikált ember”.
„Az Ananauri-3 halom ismeretlen halottait is mézzel mumifikálták. A
holttesteken mézet nem találtunk – magyarázta a grúz régész, Makharadze
–, az már rég elenyészett, de a csontokat elborították a
virágpor-szemcsék és a letört méhlábak.
Írta:Paul Salopek - Out of Eden Walk
Kommentáld!