1526. augusztus 29.-én Mohácsnál nemcsak az ütközet veszett el, hanem az ország is. A törökök Mohácson is elfoglalták a gazdátlan házakat, s berendezkedtek a városban. Egy idő múlva már a gyermekeket is elrabolták. 

A fiúkból janicsárokat, a lányokból háremhölgyeket neveltek. Egyre többen kényszerültek búvóhelyet keresni a Mohácsi-sziget mocsaras, nádas vidékén. A török még nappal is félt erre a területre bemerészkedni. A menekültek egyre bátrabban kezdtek viselkedni. Már nappal is mutatkoztak, esténként tüzet rakva beszélgettek. Elkeseredve ültek a nádból vert kunyhóik előtt. Egyszer csak, amikor a tűz mellett némán bámultak a fekete éjszakába, a sötétből egy igen öreg sokac ember lépett eléjük, s így szólt: 

− Ne keseregjetek! Sorsotok jobbra fordul. Készüljetek a nagy leszámolásra. Nektek kell kiűzni a törököket! Jelet fogok küldeni számotokra, mikor elérkezett az idő. A jel egy viharos éjszakán érkezik majd mindannyiótoknak: aranyos ruhába öltözött vitéz képében, rémisztő álorcában." Készítsétek a fegyvereiteket! 

Azután az öreg jövendőmondó, ahogy jött, úgy eltűnt. De milyen fegyvereket készíthettek volna? A szigeten túl sok volt a vastag törzsű fa. Legelőbb tehát csónakot készítettek, hogy legyen mivel átkelniük a Dunán. De faragtak maguknak furcsa sisakokat is fából.

Állatfejeket és ördögpofákat ábrázoltak. Az álarcok hátsó részét birkabundával borították, homlokrészükbe szarvakat erősítettek. S hogy még ijesztőbbé tegyék, vörössel festették meg a fehér fűzfát. Ezután félelmetes zajkeltésre kereplőket csináltak, s a fűzfa kérgéből kürtöket. Fegyverül pedig keményebb fából buzogányokat készítettek. 

A várva várt jelek sokáig nem mutatkoztak. Vártak évek hosszú során keresztül. Már rég a sziget fáinak tövében pihentek azok, akik még látták a tűz mellett az aggastyánt, amikor egy éjszaka azonban rettenetes vihar tört ki. Tépte, szaggatta a fákat, a villámok minden élőt elvakítottak. Úgy éjfél felé ott termett az aranyos ruhás, délceg lovas. Némán intett a kardjával, hogy itt a leszámolás órája. Mindenki magára öltötte állatbőrből készült ruházatát, fejére húzta sisakját, kezébe vette buzogányát és rohant a partra, be a csónakba, át a túlsó partra. 

A viharos éjszaka minden törököt a házába kergetett. Nem vették észre, hogy milyen nagy veszedelem fenyegeti őket. 

Amikor a magyarok partot értek, elült a vihar és a mennydörgés. A törökök a vihar alatt behúzódtak a mohácsi házakba. Már mindenki nyugodtan pihent, mikor éktelen ropogásra, zajra riadtak. Pergett a sok kereplő, búgtak a kürtök, ütötték a kolompokat. Amikor a felriadt törökök kitekintettek, azt hitték ördögök rohanták meg őket, s fejvesztetten menekültek. Egymást kaszabolva futottak, s még hátra sem mertek nézni. A világ valamennyi kincséért sem vállalkoztak arra, hogy az ördögöktől megszállt városba valaha is visszatérjenek. 

Amikor a télnek vége, s a természet halála után várják a mindent éltető tavaszt, a mohácsiak még ma is magukra öltik az álarcukat. Kezükbe veszik a kereplőiket, megfújják a kürtöket – emlékeznek erre a régi győzelemre.

forrás:internet