Szőke Alexandra

Az ausztráliai Nagy Korallzátony példa nélküli korallpusztulásáról idén beszámoló tudósok a héten egy új térképet jelentettek meg. Ezen a nagy területekre kiterjedő intenzív korallpusztulás mellett számos olyan zónát is találni, amelyek szerencsére jórészt sértetlenek maradtak. Az eredmények erősítik azt az összképet, ami szerint a zátony északi, „legősibb” része súlyos veszteségeket szenvedett el.

Az érintett terület Port Douglastól 700 kilométerre északra terjeszkedik, és magába foglalja a korallzátony mintegy 30 százalékát (a teljes zátony 2300 km hosszú). Kutatók szerint itt a korallpusztulás átlagos mértéke 67 százalék (a skála 43 és 83 százalék között mozog a különböző zátonyokon, ide számítva a nagyobb északi területet). Ám az újonnan kijött elemzés jó hírekkel is szolgál, ugyanis az északi zátony egy hosszabb, nyílt tengeri szakasza sokkal jobb állapotúnak látszik, mint a partmenti oldala, mert itt a korallpusztulás „csak” 26 százalékos. Ez eltér a korábbi vizsgálati eredményektől, amik még általános és differenciálatlan katasztrófáról beszéltek az északi rész kapcsán.

Az Ausztrál Kutatási Tanács (ARC) korallzátonyokkal foglalkozó kutatóközpontját – ami a térképet is megjelentette - a James Cook egyetemen vezető Terry Hughes szerint „Most, 8 hónappal később is még csak felmérjük a pusztulás akkumulálódó mértékét.” „A térkép bemutatja hogyan vált a zátony négy zónája egy nagy kirakós játékká.” mondta Hughes, aki szerint „Van legalább annyi jó hír, hogy a déli területek rendben lévőnek tűnnek, és az északi területeknél is akadnak olyan, nyílt vízi részek, amiken ugyan jelentős a korallpusztulás, de nem olyan súlyos mértékben, mint a piros régiókban.” A térképen valóban látható, hogy a korall halálozás 6, illetve 1 százalékos a zátony középső és déli részein.

Az ARC kutatóközpontjának sajtóanyaga ezt jó hírként értékeli a zátonyra irányuló turizmus szempontjából, ami éves szinten 5 milliárd ausztrál dollárt hoz. A korallfehéredés még akkor kezdődött, amikor a szokásosnál 1 Celsius-fokkal melegebb óceáni „hőhullám” márciusban lecsapott a zátonyra, amikor ott nyár van. A melegedést a 2015-16-os extrém erős globális El Nino jelenséghez kötötték, de a tudósok a rendkívüli melegért a klímaváltozást is okolták. Korallfehéredés akkor történik, amikor a stressznek, pl. a melegebb hőmérsékletnek kitett korallok kilökik a túlélésükhöz szükséges, velük szimbiózisban élő egysejtű algákat (zooxanthellákat). A színüket is ekkor vesztik el, mert látható válik a korall fehér, kalcium-karbonátból álló váza.
A Nagy Korallzátonyon már 1998-ban, és 2002-ben is észleltek korallfehéredést, de közel sem ekkora terjedelemben. Az új elemzés kiemeli, hogy sokkal nagyobb mértékben tapasztalni korallfehéredést, mint kiterjedt korallpusztulást. Ennek oka, hogy ahol nem volt annyira súlyos a fehéredés, ott a zátony nagyobb részt rendbe is jött; ez pedig igaz a középső és déli területekre. Ám Hughes szerint északon nem csak a súlyos korallfehéredés okozta a jelentős korallpusztulást, hanem a korallbetegségek és a ragadozók tevékenykedése is.

A washingtonpostnak Hughes ezt úgy magyarázta, hogy „Amikor a korallok aránya átlagosan kétharmadával csökkent, a ragadozók száma nem változott; ezért az egy korallra jutó ragadozó szám jelentősen megnőtt. Ezért északon nagyon sok túlélő korallt egyszerűen megettek, sokkal nagyobb arányban, mint a fehéredés előtt.” A kutató szerint az a jó hír, hogy a déli féltekére szóló idei nyári előrejelzések szerint hűvösebb vízek várhatóak, ezzel lehetővé téve a lassú regenerálódást. Habár a zátony teljes felépüléséhez 10-15 olyan év kellene, amikor nem kezdődik újra a korallfehéredés. Az egyelőre nem világos, hogy az 1998-tól jelentkező klímaállapot a zátony számára haladékot jelenthet-e. Hughes úgy véli „A legnagyobb fenyegetést az jelenti, hogy egy negyedik, vagy akár ötödik korallfehéredési alkalom is előfordulhat abban az időintervallumban, ami szükséges lenne a korallok felépüléséhez.”