Leonardo da Vinci a 15. század nagy gondolkodója az elsők között volt, aki hitt abban, hogy elsajátíthatjuk a madarak fortélyait. Da Vinci tudományos alapon kísérelt meg szárnymozgató gépezeteket, ún. ornithoptereket tervezni, erről szóló jegyzeteit évszázadokkal halála után találták meg. A mester azonban soha nem próbálta megépíteni furcsa szerkezeteit, talán tisztában volt azzal, hogy a technika nem volt elég fejlett, hogy az embert a levegőben tartsa.
Ma már azonban az ugráshoz szükséges, mérnökök által kifejlesztett felszerelésekben nincs hiány, az ejtőernyős ugrásnak megannyi változatával találkozhatunk. Mind közül, talán az egyik legveszélyesebb a bázisugrás. Ennek az extrém sportnak a szerelemesei néhány száz méteres magasságból, fix objektumról vetik magukat a mélybe, testüket egy speciális szárnyas repülőruhába, wingsuitba bújtatják, amihez az ejtőernyőkhöz hasonló, de nyílási és hajtogatási módjában eltérő, ún. bázisugró ernyőt csatolnak.
Angol elnevezése a B.A.S.E. mozaikszóból ered, amely az ugorható alapobjektumok kezdőbetűiből áll: B=Building(épület), A=Antenna(antenna), S=Span(híd), E=Earth(föld-szikla).
Klasszikus bázisugrásról úgy a 60-as évek végétől, 70-es évek elejétől beszélhetünk, amikor is pár lelkes ejtőernyős nem repülőgépről ugrott, hanem magasabb sziklafalakról, vagy épületek tetejéről.
Magyarországon 1998-tól ismert, igaz ekkor a legmerészebb hazai ejtőernyősök még csak az internetről szereztek tapasztalatot és az életben maradáshoz szükséges minimális tudást, majd külföldi ugróktól sajátították el az alapokat. Később megjelentek a speciálisan bázisugrás céljára tervezett és gyártott felszerelések is, mint a wingsuit, ami jelentősen csökkenti a sport kockázatát.
Dolhai Zoltán ejtőernyőjét hajtogatja a világbajnokságon.
Dolhai Zoltán, a nyíregyházi születésű, 37 éves fiatalember nem csak az ugrás szerelmese, de maga tervezi és varrja ezeket a különleges darabokat.
„Hobbi bázisugrónak tartom magam - mondja 1900 ejtőernyős ugrása után is szerényen, mikor a nem éppen veszélytelen szenvedélyéről kérdezem -, hisz a fő tevékenységem magának a szárnyasruhának a tervezése, fejlesztése, tesztelése. Az INTRUDAIR skydive and wingsuits büszke alapítója és tulajdonosa vagyok. Itt olyan ruhákat álmodunk meg, amivel a megrendelőink szó szerint szárnyakat kapnak, és a madarakhoz hasonlóan a saját testüket használják a repüléshez.”
Mikor ugrottál először, és hogy vált szenvedéllyé a bázisugrás?
Teljesen véletlenül, egy rádióban hirdetett ejtőernyős tanfolyamra jelentkeztem, közel 20 éve, aztán teljesen beszippantott a sport, nem volt megállás többé. Mindent ki akartam próbálni, egyetlen cél lebegett a szemem előtt: minél többet ugrani, és azt bármi áron. Légi operatőrként dolgoztam, csak hogy újra és újra a levegőben lehessek. Később innen jött a bázisugrás is, mert szakítani szerettem volna a hagyományokkal, a lassú ernyőkkel. A célba ugrás helyett valami sokkal extrémebb dologra vágytam: gyors repülésre, lehetetlen helyekről való leugrásra.”
Ahogy Zoltán mondja, az alapvető különbség az ejtőernyős illetve bázisugrás között, hogy az előbbit egy mozgó repülőgépből hajtják végre, aminek során egy fő- és egy tartalékernyő van egy extra erős hevederrendszerrel a testhez rögzítve. Ehhez jön egy olyan biztosító készülék, ami légnyomásváltozás segítségével méri a magasságot és a zuhanási sebességet, így ha a kritikus értéknél gyorsabban zuhan az ember vagy a bekalibrált magasság alá ér, a szerkezet automatikusan kinyitja a mentőernyőt. Ha a főernyő véletlenül nem nyílik ki vagy nem jól működik, akkor ezt le lehet oldani, és a mentőernyőt kinyitva biztonságos a földre érés.
A bázisugrás esetében viszont fix objektum a kiindulópont, és a felszerelés csupán egy darab ernyőből valamint egy tok-hevederrendszerből áll, amit direkt alacsony ugrásokhoz fejlesztettek ki. Az ernyő különlegesen precíz hajtogatást igényel, stabilan és gyorsan nyílik, nem leoldható.
Dolhai Zoltán ugrásra készen.
„A közhiedelemmel ellentétben a bázisugrás nem veszélyesebb sport, mint az ejtőernyőzés - folytatja Zoltán. A felszerelések nagyon gyorsan fejlődnek, a balesetek nagy része pedig legtöbbször a túlvállalás, a tapasztalatlanság, az oktatás hiánya miatt történik. Ha az ember ésszel, hidegvérrel űzi a sportot, nem lesz baja. A sok feltöltött videót nézve talán könnyűnek, egyszerűen végrehajthatónak tűnik a repülés, de tisztában kell lenni azzal, hogy az a sportoló, aki akrobatamutatványokat hajt végre, mekkora energiát fordított a sportág és a trükkök elsajátítására, amíg oda jutott, hogy tízezrek követik a közösségi médiában.”
Hogyan jött az ötlet, hogy tervezd és kivitelezd ezeket a szárnyasruhákat?
„A családom a ruhaiparban dolgozott, kabátokat gyártottunk, így a szüleim nekem is ezt a szakmát szánták. Most már azt mondom, szerencsére, hisz az ejtőernyős sportban majdnem minden felszerelést varrógéppel készítenek el. A kezdeti ugrások után nem kellett sokat várni, hogy megvarrjam életem első ejtőernyős ruháját, de az igazi szerelem 11 évvel ezelőtt kezdődött, amikor megláttam a wingsuitot. A szárnyasruha teljesen megváltoztatta az ugró sportágat. Olyan új lehetőségek nyíltak meg előttünk, melyek korábban elképzelhetetlenek lettek volna. A rövid zuhanás helyett hosszú és gyors repülések következtek, új helyek váltak meghódíthatóvá, ugorhatóvá. Elkezdődött az ún. kontúrozás, sziklákhoz való közel repülés, hasadékokban, patakmedrekben való száguldás szinte karnyújtásnyira a tereptárgyaktól. Magának a ruhának a szerepe és jellegzetessége, hogy ezt viselve 180 km/óráról lecsökkenthetjük a zuhanási sebességünket akár 40 km/órára, cserébe a horizontális sebességünket képesek vagyunk 200-250 km/órára növelni. El tudod képzelni, milyen érzés az, amikor mindenféle jármű nélkül csupán az elemek kihasználásával és a repülés szögének megváltoztatásával 350 km/óra sebességgel szeled az eget horizontálisan? Ez a mostani világrekord! Ilyen tempónál már, ugyan kis ideig, de emelkedni is képes az ember.
Mikor az első wingsuit a piacra került, az ötlet, a kivitelezés nem csak ejtőernyősként, de ruhagyártóként is teljesen elbűvölt, azonnal készíteni szerettem volna egyet. Igaz, eltelt még egy kis idő, amíg meglett az első darab, de már azon a bizonyos tavaszon a szezon legelső gépével fel is mentem és ki is próbáltam. Úgy gondoltam, ezt nem bízhatom másra.
Rettenetesen izgultam a repülőn. Ültem a fedélzeten, próbáltam koncentrálni, és végigpörgetni magamban a lehetséges következményeket. Nem volt bennem semmilyen kétség, felkészültem, vettem egy mély levegőt, kiugrottam és repültem. Leírhatatlan érzés volt a saját ruhámban megtenni ezt, ujjongtam miután kinyitottam az ernyőmet. Valahogy így kezdődött az egész.
Ma már számítógéppel szerkesztjük a mintákat, lézer szabászgéppel szabjuk a ruháinkat ezredmilliméteres pontossággal, profi varrónőkkel dolgozunk, aerodinamikai szakemberekkel konzultálunk, és tesztpilótáink vannak szerte a világon, akik segítenek a fejlesztésben. A különböző típusú ugrásokhoz (kezdő-haladó-profi) különböző szárnyprofilú és szárnyfelületű ruhákat ajánlunk. Mindegyik wingsuit típusnak külön neve van, viszont mi nem madarakban, hanem halakban gondolkodtunk, amiknek fajtái megegyeznek a ruháink repülési stílusával és méretével.
Vegyük például a Piranhát. Ez a ruha a kis szárnyfelülete miatt biztonságos, szolid és stabil repülést biztosít az ugrójának, az ejtőernyő nyitása pedig a szárny méretének köszönhetően egyszerű, nem kockázatos. A Barrakuda már a haladók ruhája, csak 40 ejtőernyős ugrás után ajánlott a viselete, a nagyobb szárnyfelületnek köszönhetően a flottában repülés tökéletes felszerelése. A Cápa a profik öltözéke, egyedülálló, nagy teljesítményű ruha. Az extra méretű a szárnyfelület gyors és dinamikus repüléshez van kifejlesztve, csak tapasztalt, minimum 100-150 szárnyasruhás ugrás után ajánlott.
Repülés Piranha ruhában
Dolhai Zoltán (balra) és társai Barrakudában
Szenvedéllyel szeretem azt, amit csinálok, legbüszkébb mégis arra az aranyérmemre vagyok, amit a Németországi Over Marl világkupán nyertem a saját tervezésű és gyártású ruhámban.”
Gondolom, nem én vagyok az első, aki megkérdezi, voltál-e valaha veszélyes helyzetben?
Hozzám nem az extrém környezetben való ugrás, hanem a teljesítményrepülés áll a legközelebb. Közel 20 éve ejtőernyőzöm, nagyon sok mindent láttam már, elvesztettem néhány jó barátot, átértékeltem magát a sportot is, úgy érzem lehiggadtam kicsit. Már nem a veszélyes helyeket keresem, hanem azt, hogy maga az élmény minél tökéletesebb legyen, a repülés minél gyorsabban menjen, a megtett út pedig minél hosszabb ideig tartson.
Ilyenkor érezni lehet a ruha minden rezdülését, a szelet, a sebességet, a természetet. Tökéletesen át lehet élni az apró részleteket, ki lehet ismerni a wingsuitot, és megtanulhatunk eggyé válni vele. Engem ez hajt.
Persze, ha meglátok egy-egy nagyobb felhőtornyot, akkor szívesen „megkarcolom"- mondja nevetve. Fantasztikus érzés, amikor a fejemre csatolom a kamerát, és több ezer méter magasan szabadon repülök a normálisnak tartott, mókuskerékben hajtvilág felett.
.png)
Kommentáld!