2016-ban jártam először a Duna tolnai vidékén. Korábban, amikor megláttam Czakó Balázs napkeltékről és naplementékről készült lenyűgöző fotóit az interneten, egyszerűen belehabarodtam a vidékbe.

Tükröm-tükröm; Napkelte a Dunán Tolnában, 2014-ben.

Balázst ugyan személyesen nem ismerem, de a fényképei és a munkái annyira megragadtak, hogy megkértem egy online interjúra.

Czakó Balázs tehát elsősorban csodaszép természetfotóival vált ismertté, melyek közül néhány nemcsak a magyarországi NatGeo magazint hódította meg, hanem a nemzetközi sajtót is, ami mellett számos nívós verseny díjának is a birtokosa. Kiállításokon szerepeltek már a képei, melyek különböző méretekben és formákban meg is vásárolhatóak.

Megszólít az éjszaka; Az izlandi sarki fény 2017 februárjában a hónap asztrofotója volt a NatGeo weboldalán.

Balázs, a honlapodon szereplő bemutatkozásodban említed, hogy már kiskorodban is fogékony voltál a művészetek iránt, akkor ezt a rappelés jelentette, majd ezt a fotográfia váltotta föl. Miért éppen a fotózás? Mi volt, ami ebbe az irányba indított el?

Megmondom őszintén: gőzöm sincs. Ezt a kérdést nagyon gyakran felteszik, és nincsen valódi válaszom rá. Valószínűleg ez egy ösztönös vonzódás volt. Ott indult el az egész, amikor megvettem Scott Kelby – Digital Photography című könyvét. Aztán meg lett az első tükörreflexes fényképezőgépem és elkészítettem életem első tízezer legrosszabb fotóját. A tájképeim elkészítésekor nem mindig az a célom, hogy a valóságot adjam vissza, sokszor inkább érzelmeket szeretnék közölni. Magát a természetet is a fotózás miatt szerettem meg, és egyszerűen leírhatatlan, amit akkor érzek, amikor egyedül állok kint éjszaka a csillagok alatt, vagy éppen pirkadatkor egy tó partján és meglátom az első napsugarakat – vagy ne adj’ isten kint a viharban és körülöttem mindenhol villámlik. Ezek a felejthetetlen pillanatok örökre beégnek a memóriámba.
A fotózást – és ezzel együtt a természetet – akkor kezdtem el igazán imádni, mikor már egyre jobbak lettek a képeim. Nem volt olyan pillanat, amikor kitaláltam, hogy én majd fotós leszek, az egész jött magától.

A hiphop pedig megmaradt örök szerelemnek! Mióta elkezdtem fotózni, jártam már az OSG-n (Offline Sport Games), fotózhattam azokat a magyar előadókat, akiknek a zenéjén felnőttem, sőt, többükkel dolgoztam azóta is együtt. Nagyon sokat merítek a zenéből, sokszor adnak cím és témaötletet a tájképekhez a srácok szövegei. Az utómunkát itthon rendszeresen magyar „reppre” követem el és komoly terveim vannak még a közös munkákkal kapcsolatban.

A Nagy Kékség; Szupercella a Balaton fölött, Siófokál, 2014-ben.

Kedvenc témád a táj és viharfotózás. A természetben lejátszódó események sokszor veszélyesek is lehetnek, ahol bátorságra, és ugyanakkor fegyelmezettségre is szükség van. Imádod a villámlást, voltál már vihar közepében. Hogyan zárod ki nehéz helyzetekben a félelmet?

Félelmet valamiért nem szoktam érezni, ami tulajdonképpen nem is olyan jó dolog. A fegyelmezettségre is folyamatosan próbálom „tanítani” magam, ezekkel a dolgokkal már a középiskolában is komoly problémáim voltak. Valószínűleg ezért is szeretnék jövőre részt venni egy igazi viharvadász túrán az USA-ban. A tervek szerint Oklahomában (is) fogok tornádókat kergetni.

Óriások Földjén; A kép Szekszárd határában készült, 2016-ban.

A természet nem könnyen mutatja azt az arcát, amit érdemes egy pillanatban rögzíteni és megmutatni. Úgy gondolom, rengeteg türelemre van szükség egy jó kép elkészítéséhez, ahol a fények is ideálisak. Milyen előkészületek előzik meg egy-egy fotótúrádat?

Rengeteget figyelem az időjárást, de ez igazából nagyon nagy lutri. Még hajnalban mikor elindulok egy napkeltére, akkor sem tudom megmondani, hogy megéri-e majd. Sőt, továbbmegyek, sokszor még a helyszínen sem látom előre, milyen lesz a végeredmény. Volt már, hogy azt hittem elkészítettem életem fotóját, aztán mikor hazaértem, csalódottan töröltem a nyers képet. Nem lehet előre tervezni mindent. Szeretek egy adott helyen több napot-hetet eltölteni, így több esély van arra, hogy a végeredmény a legközelebb legyen ahhoz, amit elképzeltem. Annál rosszabb nincs, mikor több száz kilométert utazom és csalódottan kell hazaindulnia a fotózás végeztével.

Jártál Izlandon is, ahol nemcsak jégbarlangot, hanem – ha jó láttam – sarki fényt is sikerült lencsevégre kapnod, ami a hónap asztrofotója lett a NatGeo-nál. Hogyan készültél fel erre a nemzetközi túrára? Mi volt a legkiemelkedőbb élményed az expedíció során?

Az izlandi túrára volt eddig a legnehezebb a felkészülés. Egyrészt azért, mert éppen amikor eldöntöttem, hogy részt veszek, már körvonalazódott a mostani életem: be kellett lássam, nem fér össze a munka és a fotózás. Három műszakban dolgoztam a Paksi Atomerőműben, sugárveszélyes munkakörben. Egyszerre kellett megoldanom a régi életmódommal való leszámolást, belevágni egy teljesen új életbe és közben felkészülni egy olyan terepre, amihez foghatót azelőtt még álmomban sem láttam. Szerencsére az oktatóktól megfelelő tájékoztatást kaptunk mindenről: a fotós felszerelésektől kezdve (állvány, váz, objektívek, szűrők, távkioldók), a ruhákon és egyéb kiegészítőkön (a nagy hideg és a szél miatt folyamatosan 4 réteg ruhára volt szükség, volt, aki dupla kesztyűt és sapkát viselt az egész túrán) át, a pontos útitervig. Az időjárás gyakran próbára tett minket és minden előzetes figyelmeztetés ellenére volt olyan társunk, aki bajba került: a Diamond Beach-en megbotlott egy jégdarabban és elesett, amikor megpróbált a fényképezőgépével és az állványával elfutni az egyik hullám elől. Beborította a hullám, elázott a fényképezőgép és az objektív is, mindkettő javíthatatlan. A csuklója szerencsére nem tört el.

Az izlandi fotótúra csapata.

Jégbarlang; Ez a kép jelent meg a hónap fotójaként a magyar NatGeo magazinban, 2017-ben a februári számban.

Az útról két dolgot tudnék kiemelni: az egyik a magyar National Geographic a hónap fotójának választott „Jégbarlang” című kép története. Hatalmas várakozás előzte meg a „Jégbarlang túrát”. A körítés is tökéletes volt: papírt írtunk alá, arra az esetre, ha bármi történne velünk, védősisakot kaptunk és egy hatalmas „holdjáróval” vittek minket 40 perc alatt a barlanghoz. Megmutatták az előző évi bejáratot (itt testközelből megismerkedhettünk a globális felmelegedés „jótékony” hatásával: a bejárat több száz méterrel került arrébb, a gleccser méretének változása miatt). Aztán eljutottunk a barlang szájáig, mindenki izgatott volt, de közben megérkezett még egy csoport, így már a mi 11 + 2 fős kis társaságunk mellé betársult egy nagyjából 20 fős brigád is. Ahogy elindultunk befelé szépen lassan rájöttünk, hogy az egész nem több mint egy 200-300 méteres „kis lyuk”, amiben ott voltunk több mint harmincan. A mai napig nevetnem kell azon, mikor tanácstalanul néztünk össze: „Hogy fogunk mi most itt egyáltalán fotózni?! Aztán jött az egyik túravezető és lekapart a plafonról egy kis földet, hogy – minimálisan – több fény jöjjön be, majd kijelentette, hogy ez a szelfi fal. A turisták pedig elkezdtek magukról szelfiket gyártani töménytelen mennyiségben a mobiljaikkal. Mi, fotósk közben elkezdtünk próbálkozni, de ennyi emberrel, ilyen kis helyen nem nagyon lehetett maradandót alkotni. Vártunk nagyjából egy órát, mire megunták a szelfizgetést és rájöttek, hogy milyen „unalmas” a barlang, ha már nem tudják magukat fotózni. Mikor már szinte mindenki elhagyta a helyet, akkor sikerült elkészítenem a fent említett fotót, amin utólag vettem észre, hogy a bejáratnál éppen az egyik társunk, Daniel K Cheong áll. Először ember nélkül képzeltem el a képet, de így sokkal jobban érzékelhetőek a méretek. Megmondom őszintén, csalódottan hagytam el a helyszínt, és csak itthon, Magyarországon tudatosult bennem, hogy sikerült olyan képet készítenem, ami megfelel az elvárásaimnak.

Mindig Mozgásban; Izland, Stokksnes, 2016. november

A másik dolog, amire büszke vagyok, szintén Danielhez kötődik (anno az egész túrára akkor figyeltem fel, mikor bejelentették, hogy ő lesz a vendégoktató, tulajdonképpen miatta (is) jelentkeztem). Az egyik napkeltefotózás alkalmával, a Stokksnes előhegység lábainál a tengerparton vártuk az első napsugarakat. Támadt egy ötletem és leszúrtam a homokba az állványomat, beállítottam a szűrőket (egy teli és egy átmenetes lapkát használtam) és a gépen a megfelelő értékeket, aztán bekapcsoltam az időzítőt és „beálltam a képbe modellnek”. Ekkor érkezett egy hullám, ami akár el is sodorhatta volna a felszerelésemet – azt hiszem itt elég meggondolatlan voltam - és elborította a víz a bakancsomat. Ami persze azonnal teljesen át is ázott (a túra során nem először). Akkor úgy éreztem, hogy a nap legrosszabb ötlete volt ez a „szelfi”, és abban sem voltam biztos, hogy elég éles lett a kép, mivel a hullám miatt elég lett volna, ha csak egy kicsit is megmozdul a gép, már törölhetem is a fotót. Szerencsére nem így lett és itthon mikor elkészültem vele, megmutattam Danielnek. Azt mondta, sajnálja, hogy ez a fotó nem neki jutott eszébe.

Mit javasolsz azoknak, akik szintén kedvelik a különleges természeti jelenségek fényképezését? Mire figyeljenek oda leginkább?

Nagyon fontos hogy legyen mindenkiben egy minimális félelemérzet. Rengetegszer kerülhettem volna már bajba, nekem is sokkal jobban oda kell figyelnem a jövőben, ugyanis hajlamos vagyok néha meggondolatlanul viselkedni. Mindig tudni kell, mire számíthatunk, mit miért csinálunk. Soha ne parkoljunk viharban trafóház mellé, ha nagy a szél, mindig figyeljünk oda az állványra, kamerára, de még hazafelé úton is az esetlegesen kidőlt fákra/villanyoszlopokra! Viharfotózásnál mindig a vihar érkezése előtt érdemes fotózni, majd közben szünet és mikor már távolodik, akkor lehet újra elővenni a fényképezőgépet. Volt már, hogy órákon keresztül követtem egy-egy szupercellát, de a legjobb képek mindig előre kiválasztott helyszínekről készültek, ahol tudtam mire számíthatok. Nem tudom eléggé hangsúlyozni, milyen fontos a TERVEZÉS!

Akár én is elveszthettem volna a felszerelésem a Diamond Beach-en, de szerencsére eszembe jutottak Dany Eid figyelmeztető szavai, mikor térdig beterített egy nagyobb hullám. Nem estem pánikba, tartottam az állványt a fényképezőgéppel, próbáltam talpon maradni és nem kezdtem el ész nélkül rohanni. Igaz, utána még két órát fotózhattam a parton teljesen elázva, de mindig úgy gondolok vissza rá, mint életem egyik – ha nem a – legszebb napjára.

Itt a parton, a fotózás végén hangzott el az a mondat, amit soha nem fogok elfelejteni: mutattam a bakancsom Dany-nek, hogy már két órája így bandukolok a hatalmas jégdarabok között a parton, belül tiszta „fekete homok” volt már mindkét zoknim, erre Ő csak annyit felelt: „If you want to do landscape, then do landscape.” Majd rámutatott a bakancsára, ami ugyanúgy el volt ázva, mint az enyém…

Czakó Balázs munkáiról, történeteiről honlapján és facebook oldalán található bővebb információ.

Forrás: Az otthon szépsége