Bonnie Berginnek a hetvenes években támadt egy ötlete: kutyákat kezdett kiképezni arra, hogy felvegyenek tárgyakat, kinyissák az ajtót, húzzák a tolószéket, stb. Bonnie Bergin az ELTE Etológia Tanszéken mutatta be, hogyan alakította ki kollégáival a segítő kutyák kiképzésének módszerét, amelyet ma világszerte sikerrel alkalmaznak.

Bonnie Bergint nem igazán érdekelték a kutyák, amikor a Nova Southwestern Universityn diplomát szerzett. Az foglalkoztatta, hogyan élhetnek egészségügyi intézményeken kívül a mozgáskorlátozott emberek. 

A hetvenes években több ázsiai országba is ellátogatott, ahol láthatta, hogyan próbálnak boldogulni a mozgássérültek egy olyan világban, ahol az intézményesített ellátás, és az ezzel együtt járó társadalmi elszigetelődés ismeretlen fogalom volt. "Törökországban láttam, ahogy mozgáskorlátozott emberek az áruval megpakolt szamarakra támaszkodva mentek a vásárba, ez adta az ötletet" - mondta el Bergin az ELTE Etológia Tanszéken tartott előadásában.

Persze, volt egy kis bökkenő: az Egyesült Államokban elképzelhetetlen lett volna, hogy szamarak közlekedjenek a városi utakon, ezért szükség volt egy olyan fajra, amely háziállatként tartható, de fizikailag képes ilyen segítségnyújtásra. A kutya magától értetődő választás volt, de - mint kiderült - csak Bonnie Bergin számára. 

Sem a vakvezető kutyákat kiképző szervezetek, sem más intézmények nem akartak hallani az ötletről, olyannyira, hogy Bergin sokszor szó szerint csak a portásig jutott, amikor megpróbálta felvenni a kapcsolatot velük. "Arra gondoltam, mit veszíthetek, és elkezdtem telefonon elmondani a recepciósnak, hogy szükségem lenne valakire, aki segít a kutyák kiképzésében, amikor a portás azt, mondta, vállalja". A portás a mozgássérült Kerry Knaus volt, aki a saját problémáira keresett megoldást. "

Kerry megkérdezte, hogy fel tudja-e kapcsolni helyette egy kutya a villanyt, ki tudja-e nyitni az ajtót, képes-e elhúzni a tolószéket, én meg azt mondtam, persze, bár fogalmam sem volt róla, hogyan lehetne egy kutyát megtanítani ezekre".

Bonnie Bergin és Kerry Knaus közösen kezdték tanítani az első kutyákat ezekre a feladatokra, és a program elején belefutottak pár zsákutcába. Hamar kiderült, hogy menhelyről származó állatokat nem tudnak bevetni, a menhelyek ugyanis a tréningre alkalmas, vagyis magatartási problémákat nem mutató, kiegyensúlyozott kutyákat maguk akarták örökbe adni, ezzel biztosítva az adományokat. A fajták szelektálásakor világossá vált, hogy sem a túl gyors reakció, sem a túlzott akaratosság nem kívánatos. 

Nyugodt, kedves, alkalmazkodó kutyákra volt szükség, akikben minimális a vadászösztön, és nem túl erős a kezdeményezőkészség. Ez a leírás az elmúlt évtizedek tapasztalatai alapján a labradorokra, és a retrieverekre igaz a legtöbb esetben.

De nem csak az állatok, a kiképzés is speciális. Mivel a segítő kutyák sokszor olyan emberekhez kerülnek, akik nem tudják erővel irányítani a kutyát, minden szóbeli parancsot végre kell hajtaniuk. A póráz csak kapocs, és nem irányító eszköz a segítő kutya és a gazdája között. A segítő kutya nem húzhat, és nem követelhet jutalomfalatot a feladat végrehajtásáért (sok gazda fizikailag sem tudna nekik adni).

Bonnie és csapata a Bergin Universityn maga tenyészti a leendő segítő kutyákat, a kölyköket pedig már három és fél hetes korban elkezdi tréningezni. A picik hozzászoknak, hogy kézbe veszik őket, négy hetesen megkapják életük első jutalomfalatjait (ujjbegyre kent tejpép formájában). Egy hét múlva már odatotyognak a trénerhez a jutalomért, akik megkezdik az alapvető parancsok megtanítását.

Az öt hetes kölykök a beígért jutalom reményében végrehajtják az ül parancsot, és - szintén jutifalat segítségével - kérésre lefekszenek. A leckék mindössze öt-hét percig tartanak, Bonnie csapata nagy hangsúlyt fektet az önkontroll kialakítására és arra, hogy ne épüljön ki ellenállási reflex a kicsikben. Amikor már pórázon sétálnak, amint a kutya húzni kezd, a tréner megáll és csak akkor indul tovább, ha a kutya már nem feszíti a pórázt és visszanéz. A feszülő póráz ugyanis automatikusan kialakítja az ellenkezést a kutyában, így az egyetlen megoldás az, ha megérti: a pórázhúzás mint módszer soha nem vezet sehova.

A tréning során a jutalomfalat szerepét a tréner elismerése és szeretete váltja fel, mire a kutyusok "lediplomáznak", a jutalmazást teljesen elhagyják. Ezzel párhuzamosan hozzászoktatják őket ahhoz, hogy nem csak a babakoruktól ismert trénernek kell szót fogadniuk, hiszen ezzel biztosítható, hogy a leendő gazda környezetében élők; rokonok, ápolók, stb. is irányíthassák a kutyát. A kiképzés végeztével a leendő gazdák fokozatos összeszoktatási programban vesznek részt a kutyákkal, és mire elhagyják a Bergin Universityt, elválaszthatatlan párrá válnak.