A csángók évszázadok óta kérik a Vatikánt, hogy biztosítson nekik misét saját anyanyelvükön – a Szentszék azonban soha nem hallotta meg kérésüket.

A 17. századtól a csángók lengyel, olasz, bosnyák papokat kaptak, magyar anyanyelvűek csak elvétve jutottak el Moldvába – a 19. századtól pedig a papok már kifejezetten tiltották is a csángóknak, hogy anyanyelvükön gyakorolják vallásukat.

1991 nevezetes esemény volt a magyarországi katolicizmus történetében: Budapestre látogatott a pápa. Sokan szerették volna látni-hallani a környező országok magyar katolikusai közül is, s minthogy a korábbi politikai prés lazulni látszott, néhány százan Moldvából is érkeztek. A moldvai csángó zarándokok egy lengyelül – azaz a pápa anyanyelvén – írt kérelmet adtak át II. János Pálnak. A kérés így szólt: „Segíts nekünk, Szentatyánk, küldj nekünk magyar papokat!” A 16. század óta keletkezett források azt bizonyítják, hogy a kérés nem új: a csángók időről időre kérték Rómát, küldjenek olyan papokat nekik, aki érti anyanyelvüket. Mindhiába.

Obszervánsok és minoriták

A csángók vallási életének legfontosabb fordulópontjait kétszáznál több dokumentumra – levelekre, összeírásokra, leltárakra – alapozva rekonstruálhatjuk, a forrásanyag tehát, különösen a csángók életének egyéb történeti vonatkozásaihoz képest, igen gazdag. A kép, amely kibontakozik belőlük, meglehetősen sötét.

A 14. században Moldva a Magyar Királyság befolyása alatt állt, a moldvai katolikusok, akik többsége magyar, kisebb része erdélyi szász származású volt – utóbbiak viszonylag korán asszimilálódtak –, a 16. század végéig két magyar püspökség felügyelete alatt élt. Ezek funkcióját lassan egy új püspökség, a bákói vette át, ezzel nagyjából egy időben alapítottak kolostort Bákóban az erdélyi obszerváns ferences rendtartomány részeként. Ebben az időszakban Moldva katolikus papjai magyarok voltak. A 16–17. században a folytonos háborúk, a nincstelenség és a pestisjárványok következtében sok moldvai katolikus közösség maradt pap nélkül. Időközben a reformáció Magyarországon is, Erdélyben is tért hódított, így ott is nagy szükség volt katolikus papokra: az erdélyi ferencesek innentől kezdve nem tudtak elég szerzetest küldeni Moldvába.

Sőt, az erdélyi obszerváns ferencesek a 17. században már csak néhány évre kapták vissza bákói filiáléjukat (1601–1604 és 1670–1678 között), ettől eltekintve mindvégig a másik ferences irányzaté, a minoritáké maradt. 1622-ben a Sacra Congregatio de Propaganda Fide (a Hitterjesztés Szent Kongregációja) nevű misszionárius szervezet vette át a moldvai katolikusok lelki gondozását. A szervezet főként olasz, néha bosnyák és horvát minorita ferenceseket küldött Moldvába, jóllehet a hívek időről időre kértek magyar papokat. A két ferences irányzat között ráadásul folyamatos volt az ellenségeskedés.

Jezsuiták és világi papok

A 17. században a jezsuiták is megjelentek Moldvában. Nagyobbik részük lengyel volt, s bár magyarok is akadtak közöttük, a rend moldvai célja nem elsősorban a hívek szolgálata, hanem a rend helyzetének megerősítése volt: a szerzetesek általában rövid időt töltöttek Moldvában, s tevékenységük akkor is a városokra, s ezen belül is leginkább a fejedelmi udvarra és az előkelők köreire korlátozódott. Befolyásuk erősítése céljából tartottak fenn például iskolát a román előkelők gyerekeinek. És hát nem vetették meg a földi örömöket, igaz, az olasz minoriták sem: számos dokumentum maradt fönn, amelyben a hívek az olasz szerzetesek és a jezsuiták botrányos életviteléről panaszkodnak – például hogy ellopják a kegytárgyakat, nőkkel élnek együtt, s hogy semmi kapcsolatuk nincs a hívekkel, mivel nem beszélik azok nyelvét.

Mindeközben a bákói püspökség felügyeletét a Szentszék elvette a magyaroktól, és 1611-ben a lengyeleknek adta. A hívek Rómához intézett levelei arról tanúskodnak, hogy ezek a püspökök legfőbb kötelességüknek nem éppen a rájuk bízott nyáj lelki szükségleteinek szolgálatát tartották: sok volt a panasz rájuk, hogy nem tartózkodnak moldvai székhelyükön, legfeljebb az egyházi adó összegyűjtése kedvéért utaznak Moldvába, s így a katolikus világi papság gyakorlatilag felügyelet nélkül tevékenykedik.

Ebben a zavaros időszakban tehát négy katolikus szervezet volt jelen Moldvában: a világi papság lengyel felügyelet alatt, a jezsuiták, a minorita rendhez tartozó főként olasz ferencesek, és az obszerváns rendhez tartozó bosnyák és magyar ferencesek. A helyzetet tovább rontotta, hogy a négy szervezet inkább az egymás elleni harcokkal, mintsem a rájuk bízott hívekkel volt elfoglalva, ráadásul még e négy katolikus érdekcsoport jelenlétével együtt is igen nagy volt a paphiány Moldvában.

Ilyen körülmények fejlődött oly mértékűvé a népi vallásosság, hogy tulajdonképpen ez vált a vallási élet legfőbb színterévé: a vallási életet a deákok – parasztkántorok – irányították, akik lényegében minden papi funkciót betöltöttek, beleértve a keresztelést és a temetést is, s mivel a közösség tagjai voltak, mindezt természetesen a közösség anyanyelvén tették. A liturgia nyelve azonban értelemszerűen a latin maradt, és a hívek gyónás alkalmával sem tudtak kapcsolatba kerülni nyelvüket nem ismerő papjaikkal.

Az osztrák „képviselet” kora

A 18. század sem hozott javulást. A jezsuiták eltűntek a színről, de a hívek továbbra sem kaptak anyanyelvi szolgálatot, azt a néhány falut kivéve, ahol magyar ferencesek tevékenykedtek. A terület katolikusainak vallási irányítása továbbra is Lengyelország, illetve a Kongregáció kezében maradt, s magyar nyelvű papok továbbra is csak elvétve jutottak el Moldvába.

A század utolsó évtizedeiben aztán Ausztria vette át az ellenőrzést a terület fölött. 1774 után Moldvában többek között osztrák konzulátus is létesült, amelynek elvileg képviselnie kellett volna a Monarchia Moldvában lévő polgárainak – így a magyaroknak is – az érdekeit. Az osztrák konzulok azonban nemcsak nem jártak el a moldvai katolikus lakosság egyházi anyanyelvi jogainak érvényesítéséért, hanem kifejezetten ellenezték a magyar papok Moldvába küldését.

Addigra ugyanis egy vatikáni rendelet szerint a templomi szertartást a hívek anyanyelvén kellett végezni, de az osztrák konzulok jelentései félreinformálták Rómát, azt állítva, hogy a moldvai katolikusoknak nincs szükségük magyar papokra. Mikor a csángók panaszai – minden nehézség ellenére – mégis eljutottak a Vatikánba, a pápa azt válaszolta leveleikre, hogy nem érti a sérelmeket, hiszen a nekik küldött papok az ország nyelvén prédikálnak. Ez többé-kevésbé igaz is volt: az olasz anyanyelvű papok viszonylag könnyen megtanultak románul.

A korai időszakokban az egyház tehát egyszerűen nem törődött azzal, moldvai hívei teljes értékűen gyakorolhatják-e hitüket. A 19. század elején a helyzet változott, de nem a kívánt irányba, sőt, ha lehet, még rosszabbá vált: a vallási élet a csángók erőszakos asszimilációjának legfőbb terepévé lépett elő.

A tudatos nyelvi asszimilálás kezdetei

A modern értelemben vett román nemzet, sok más európai nemzethez hasonlóan a 19. században született. A nemzeti érzés megerősödött, következésképpen a Szentszék korábbi nemtörődöm viselkedését, amely a csángók nyelvcseréjének korábbi húzóereje volt, fölváltotta az új nemzetállam tudatos asszimiláló politikája. A román ortodox egyház megalázónak tartotta, hogy a román állam területén Róma ugyanúgy missziós tevékenységet folytat, mintha a terület nem keresztény terület volna – merthogy a Hitterjesztés Kongregációja misszionárius szervezet volt –, s elérték, hogy Róma visszahívta a Moldvába küldött szerzeteseket.

1844-ben megszüntették a bákói püspökséget, és érsekséget alapítottak Bukarestben, illetve püspökséget Jászvásáron, Moldva legfontosabb városában. Ezzel egy időben ezeken a helyeken katolikus szemináriumot is létrehoztak, s ennek nyomán csökkent a korábbi paphiány. Azonban mind a fiatal román katolikus egyház, mind fiatal papjai erőszakosabbak voltak a nyelvet illetően, mint elődeik. A 19. század végére Moldvában bevezették a közoktatást, és a tanítás nyelve kizárólag a román volt ugyan, de mivel a hitoktatás a templomban és nem az iskolában zajlott, egy ideig még kétnyelvű katekizmusok is forgalomban voltak. 1895-től viszont törvény tiltotta használatukat; a román nyelvű hitoktatást kötelező iskolai tárggyá tették, a kétnyelvű katekizmusokat pedig román egynyelvűekre cserélték. A papok megtiltották, hogy a hívek a templomban csángó anyanyelvüket beszéljék, de legalább a helyi vallási vezetők, a deákok használhatták továbbra is.

Korábban a templomon kívüli, főként a deákok (parasztkántorok) vezetésével végzett vallásos alkalmakkor a deák általában magyarul énekelt és magyar ima- és énekeskönyveket használt – többnyire Kájoni János Cantionale Catholicumának 1805-ös kiadását –, sőt többen közülük székely származásúak voltak, élő székely rokoni kapcsolatokat ápoltak, s meglehetősen nagy társadalmi tekintéllyel rendelkeztek. 1923-ban azonban Halasfalván kántorképzőt, 1924-ben egyházi nyomdát alapítottak, és ekkortól nemcsak a hivatalos vallásosság, hanem a templomon kívüli, közösségi vallásosság nyelve is a román lett. 1930-ban egy püspöki körlevél hivatalosan is megtiltotta a csángó bármilyen szintű vallási használatát, és a deákokat is arra kötelezte, hogy tevékenységüket románul végezzék.

Az egyház elbocsáthatta azokat a kántorokat, akik nem tudták feladatukat románul ellátni. Új, egynyelvű imakönyveket, énekeskönyveket nyomtak, a régieket pedig összegyűjtötték, sőt előfordult, hogy a templom előtt égették el. Az 1930-as években a templomban nem adták össze azokat a fiatal párokat, akik nem tudták románul a katekizmust; volt rá példa, hogy a pap kiközösítette az egyházból azokat, akik saját csángó nyelvüket beszélték otthonukban közös munka (kukoricafosztás, szövés, fonás) közben.

Az államhatalom továbbra is szorosan összefonódott az egyházi politikával: 1939-ben Bákó megye prefektusa megtiltotta, hogy a misét a románon vagy latinon kívül más nyelven mondják, vagy hogy a papok és a kántorok más nyelven énekeljenek. A rendeletet megszegő kántorokat a csendőrségre idéztették, és börtönnel, elhurcolással fenyegették meg őket. Később a Securitate vádolta meg azokat az öreg deákokat, akiknél magyarul nyomtatott vagy csángóul írt imákat találtak otthon, hogy kémek. Így aztán nem csoda, ha a csángók nyelvcseréjének egyik első tartománya éppen a vallás volt.

Irodalom:

Benda Kálmán. Moldvai csángó-magyar okmánytár 1467–1706. I–II. 1989.

Domokos Pál Péter: A moldvai magyarság. 1987.

Magyar Zoltán: Vallás és etnikum kapcsolata egy moldvai csángó faluban. 1994.

Tánczos Vilmos: Gyöngyökkel gyökereztél. Gyimesi és moldvai archaikus imádságok. 1995.

Sándor Klára
nyest.hu

néphagyomány  2015.07.17. | 18:15 Csángók – A soha meg nem hallott