Mindenkinek van, mindenki beszél róla – mondta a stresszről Selye János, a stresszelmélet megalkotója.

Szerző:N. Trencsényi Klára

Dr. Valló Ágnes neves pszichoszomatikus belgyógyásznak, párkapcsolati és életmód-tanácsadónak (dr. Nemes János orvoskollégájával közösen) 2000 tavaszán jelent meg a Menedzserbetegségek című könyve, amely az elmúlt 10 évben számos kiadást ért meg.

A szerzők arra, az akkoriban Magyarországon még fel nem ismert összefüggésre hívták fel a laikusok figyelmét, hogy a felelős beosztású vezetők, menedzserek folyamatos stresszterhelése komoly egészségkockázati tényezőnek számít.

A stressz hatásaival foglalkozó Valló doktornő a nemrégiben megjelent Menedzserbetegségek – nem csak menedzsereknek című könyvében az újabb stresszkutatások és a saját szakmai tapasztalatai alapján már nem kevesebbet állít, mint hogy a distresszterhelés manapság szinte mindenkit fenyeget, és az egyik legnagyobb lelki és testi egészségromboló tényezőnek számít, már ha nem sajátítjuk el a vele szembeni védekezési módokat.

Ötvenentúl.hu: Elöljáróban azért fontos arról is beszélnünk, hogy bár több szó esik a „rossz” stresszről és ártalmas hatásairól, létezik azért úgynevezett jó stressz is…

Dr. Valló Ágnes: Valóban. Már Selye János kutatásai is azt igazolták, hogy különbséget kell tenni a „jó” (eustressz) és a „rossz” (distressz) stressztípus között. Míg a „jótékony” fajta segít élni (akár egy vészhelyzet felismerésére, gyors és hatékony cselekvésre, figyelem-összpontosításra inspirál), addig a túlzott, szinte folyamatosan ránk nehezedő, általunk már nem kontrollálható, tartósan fennálló distressz energia- és önbizalomvesztéshez, kiszolgáltatottsághoz, tehetetlenségérzethez, viselkedési és lelki működési zavarokhoz, majd különféle betegségek kialakulásához vezet.

A személyiségnek van-e, és ha igen, milyen szerepe az egyén folyamatos distresszkitettségében, és ez a lelki terhelés milyen megbetegedések eshetőségét növeli?

A teljesítménycentrikus, maximalista, folytonos időzavarral küszködő, türelmetlen embereknél a leggyakoribbak az ún. alarm (azaz riadó), szív- és érrendszeri betegségek. A megalkuvó, konfliktuskerülő, „nyelő” típusúaknál az elfojtások gyakran gyomor- és bélrendszeri működési zavarokhoz, betegségekhez vezetnek, míg a szorongók, folytonosan a „rossz” bekövetkezésétől tartók körében igen sokan szenvednek mozgásszervi betegségekben.

A különböző életkoroknak melyek a jellegzetes stresszfaktorai?

Inkább úgy fogalmaznék, hogy a különböző életszakaszok járnak más és más distressznyomással. Már gyerekkorban is jelen van, ami az iskolai túlterheléssel, a megfelelési kényszerrel hozható összefüggésbe. Az életkezdéskor, vagyis fiatal felnőttkorban az „életfeladatok” (hivatás-, identitás-, párkeresés, majd a gyerekvállalás, családon belüli szerepkonfliktusok, az anyagi elvárásoknak való megfelelés, a karrierépítés stb.) jelenthetnek folyamatos negatív stresszterhelést. A gyereket vállaló nők számára rengeteg feszültség származhat az anyai és a dolgozónői szerep összeegyeztetési nehézségeiből. Az idősödőknél, leginkább a nyugdíjassá válóknál a krónikus negatív stressz az ún. életközépkrízissel hozható összefüggésbe. Az ebbe az életszakaszba és élethelyzetbe lépőknek megannyi nehezen feldolgozható változással, mentális problémával kell szembesülniük. 

Az inaktívvá vált férfiak többsége nem találja a helyét. A rendszeres szellemi/fizikai tevékenység elmaradása miatt úgy érzik, már csak lefelé vezet az út, a feleslegesség érzete hatalmasodik el rajtuk, ami egyúttal önértékelésük csökkenésével is együtt jár. Mindezek elvezetnek a negatív lelkiállapot és életszemlélet állandósulásához, ami az egészségük romlásához, elsősorban kardiovaszkuláris betegségek kialakulásához vezethet. Az egészségstatisztikai adatok tanúbizonysága szerint körükben a legnagyobb a szívinfarktusok és a sztrókok száma, amelyek gyakran halálos kimenetelűk. 

Jóllehet a nyugdíjas nőknek is számos distresszt kiváltó tényezővel kell szembesülniük – ilyen például a gyerekek önállóvá válása, az ún. „üresfészek szindróma”, a női önkép megváltozása stb. –, ám ideig-óráig megvédik őket a distressz nyomásától, valamint a következményeként jelentkező betegségektől az olyan mindennapi, sokszor rutinszerű tevékenységek, amelyek a hasznosság/fontosság tudatával járnak – unokázás, napi háztartási tennivalók stb. 

Fontos tehát tudni, hogy „az emberélet útjának felén” túljutva gyakran nem a „túlpörgetettség” a legfőbb stresszor – mint az előző életidőszakokban –, hanem az „alulpörgetettség”, ami céltalanságban, a kihívások hiányában, „feladatvesztésben” nyilvánul meg, majd pedig a szervezet működési zavaraihoz vezet.

Minthogy a köztudat a negatív stresszt hozza összefüggésbe a különféle betegségek kialakulásával fontos lenne mindenkiben tudatosítani: ezt a kockázatot: a jó, inspiráló stressz hiánya ugyanígy növeli. 

Ezért kellene már a nyugdíjazás előtt kinek-kinek megkeresnie és felállítania egy új, testi-lelki jólétet megalapozó életprogramot. Ez nagyban segíthet a distressznyomás elkerülésében, amely ha tartóssá vagy túl gyakorivá válik, egészségkárosodással jár.

Sajnos Magyarországon még nem terjedt el az a gondolkodásmód, hogy a nyugdíjas évekre már negyvenéves kor előtt fel kell készülni, mégpedig olyan hosszú távú élettervvel, amely mind lelkileg, mind szellemileg aktívan, egyensúlyban, testileg pedig a lehető legtovább egészségben tartja az embert. 

Mind a stressztűrő képesség fokozásában, mind a jó stressz hiánya miatti lelki és testi egészségkárosodások megelőzésében kiemelt szerepe van az örömforrások keresésének, az adott személyiséghez, életszakaszhoz igazított, céltudatos életnek. 

Érdekes orvosi megfigyelés, hogy azoknak az embereknek, akiknek feladataik vannak az életben, elégedettek a jelenükkel, a fájdalomtűrő képességük is jobb, mint azoknak, akik „nem találják a helyüket”. Mint azt a legutóbb megjelent könyvben is írtam – zárja beszélhetésünket Valló doktornő: – a stressz elől nem futhatunk el. Meg kell tanulnunk megbirkózni vele.