Szahara (sivatag)
Természetes sziklaív Délnyugat-Líbiában
A Szahara a Föld legnagyobb sivataga. Az Észak-Afrikában
elterülő sivatag területe több mint kilencmillió négyzetkilométer, kora
mintegy 2,5 millió év. A „szahara” név az arab „sivatag” szóval egyezik
meg, némileg eltérő kiejtéssel.
A Szahara Algéria, Csád, Egyiptom, Eritrea, Líbia, Mali, Mauritánia, Marokkó, Niger, Nyugat-Szahara, Szudán és Tunézia hatalmas területeit foglalja el.
A Szahara legnagyobb része a közfelfogással ellentétben hamada (kő- és sziklasivatag) és nem erg (homoktenger). A Szahara a globális felmelegedés
és a helyi mezőgazdasági módszerek miatt kiszáradó szomszédos füves
területeket bekebelezve déli irányban növekszik, egyes becslések szerint
akár évi 48 kilométert is haladva Afrika belseje felé (elsivatagosodás).
A Szahara valamikor a mainál sokkal nedvesebb volt, területén legalább a legutolsó jégkorszak óta élnek emberek. A Szaharában vízhez kötött állatok, (például krokodilok) több mint harmincezer petroglifáját (kőbe vésett képét) találták meg (ennek több mint felét a délkelet-algériai Taszilin-Ádzserben). Dinoszauruszok - köztük az Afrovenator, a Jobaria és az Ouranosaurus - fosszíliáit is megtalálták a Szaharában.
A mai Szahara azonban vegetációban szegény, kivéve a Nílus völgyét, az oázisokat, illetve az északi fennsíkokat, ahol mediterrán növényeket termesztenek, mint amilyen az olajfa. De a Szaharában ma is több mint 2,5 millió ember él, a legtöbben Egyiptomban, Mauritániában, Marokkóban és Algériában.
Legfontosabb etnikai csoportjai: az őslakos berberek, mint a tuareg törzsek, olyan elarabosodott berber csoportok, mint a hasszaníja nyelvű mórok (vagy szahravik, „szaharaiak”), illetve különböző fekete népek, mint a tubuk, núbiaiak, zagavák, kanurik, fulák, hauszák és szongajok. Fontos szaharai városok: Tamanraszet, Kargla, Bésar, Haszi Meszaúd, El Ued és Gardaja (Algéria), Timbuktu (Mali), Agadez (Niger), Gat (Líbia) és Faja (Csád).
Elhelyezkedése, tagolása
Nyugaton az Atlanti-óceán, északon az Atlasz-hegység és a Földközi-tenger határolja, Egyiptom és a Vörös-tenger keleten, és délen Szudán (régió), illetve a Niger folyó völgye. A sivatagot a következő földrajzi egységekre szokták osztani: Nyugat-Szahara, a középső Ahaggar-hegység, a Tibeszti-hegység, az Aïr-hegység (sivatagi hegyek és magas fennsíkok), a Tenere sivatag és a Líbiai sivatag (ez a legszárazabb régió). A Szahara legmagasabb pontja a 3415 méter magas Emi Koussi pajzsvulkán a Tibeszti-hegységben, Csád északi részén.
A Szahara Észak-Afrikára és szub-szaharai Afrikára osztja a kontinenst. A Szahara déli határán félszáraz szavannák húzódnak, a Száhel-övezet, amelytől délre a nedvesebb Szudán és Kongó-medence találhatók.
Földrajza
A Szahara sivatagi formáit a szél (aeoli homokkő) és a ritka esőzések formálták.
Ilyen formák a homokdűnék és homokmezők vagy homoktengerek (erg), a köves síkságok (hamada), a kavicssíkságok (reg), a száraz völgyek (vádi) és a sósíkságok (satt vagy sott). Rendhagyó terepformái közé tartozik az űrből is kivehető spirális formájú mauritániai Bikaszem.
A sivatagból számos hegy és hegység emelkedik ki, köztük sok vulkáni, köztük az Aïr-hegység, az Ahaggar-hegység, a Tibeszti-hegység, az Adrar des Iforas és a Vörös-tengeri hegység.
A Szahara folyóvizei többnyire csak szezonálisan létezők. A fő kivétel a Nílus, amely közép-afrikai forrásvidékétől észak felé haladva a Földközi-tengerbe
ömlik, folyása mentén hatalmas területeket öntözve.
A földalatti
vízzáró rétegek néhol elérik a felszínt, oázisokat létrehozva, mint
amilyen a Baharíja, a Gardaja, a Timimun, a Kufra és a Sziva.
A Szahara középső része hiperszáraz, alig valami vegetációval.
Északi
és déli szegélyein és fennsíkjain vannak ritkás fűvel és sivatagi
bozóttal fedett területek és a vizet összegyűjtő vádikban fák és
magasabb bokrok is előfordulnak.
Határainak meghatározásai
Egyiptomban és Líbia egyes vidékein északon a Szahara egészen a tengerpartig nyújtózik, de Kürenaikában és a Magrebben északon mediterrán erdőkkel és bozótosokkal határos. Ez utóbbi területek mediterrán éghajlatúak, téli esőzésekkel. Frank White[4] és Robert Capot-Rey, földrajztudós botanikai meghatározása szerint a Szahara északi határa a datolyapálma (Phoenix dactylifera) termesztésének északi határával és a mediterrán eszpartófű
elterjedésének déli határával esik egybe. Az Szahara északi határa
szintén egybeesik a száz milliméter éves csapadékmennyiséget kapó
területek szegélyén húzódó vonallal.
Cenchrus biflorus szöveten
A Szahara déli határa mentén húzódó Száhel-övezet esős évszaka már a nyár. A Szahara botanikailag meghatározott déli határa a Cornulaca monacantha libatopféle (Chenopodiaceae) elterjedésének déli határával, illetve a Száhelre jellemző Cenchrus biflorus pázsitfűféle északi határával egyezik meg.
Az éghajlati kritériumok alapján a déli határ a 150 milliméteres éves csapadékvonal (amely azonban évről évre sokat változik).
Éghajlattörténete
A Szahara éghajlata az elmúlt néhány százezer évben nagy, hullámzó változásokon ment keresztül.[8] Az utolsó jégkorszak idején nagyobb volt, mint ma, délen mai határain túl terjeszkedett.[9] A jégkorszak vége után, Kr. e. 8000 és 6000
közt a terület éghajlata az élővilág számára kedvezőbbre fordult, talán
azért, mert az északon zsugorodó jégmezők alacsony nyomású övezeteket
alakítottak ki.[10] Amikor azonban a jégmezők eltűntek, a Szahara északi része kiszáradt.
Ezzel azonban még nem volt vége a változásoknak. A monszunzóna
határa ugyanis, amely ma csak a Száhel szélességi köreiig szállít esőt,
északabbra húzódott és megakadályozta a Szahara déli részének
kiszáradását. A monszunt a nyári felmelegedés okozza, amelynek
következtében a felforrósodó szárazföld feletti száraz légrétegek
felemelkednek és a helyükbe az óceán felől nedvesebb légrétegek
érkeznek, esőt szállítva. A Szahara így paradox módon a megerősödő nyári
napsugárzás idején lett csapadékosabb.
A napsugárzás energiájának
történeti változásait a Föld keringési paramétereinek változásai okozzák
(kilencezer éve a Föld tengelyének dőlése nagyobb volt, mint ma, így a
nyári napközeli apszis július végén jött el.)
Kr. e. 3400 környékére a monszunhatár körülbelül mai helyére vonult vissza, a Szahara területének fokozatos elsivatagosodását okozva.
A Szahara ma körülbelül ugyanolyan száraz, mint 13 ezer évvel ezelőtt volt. A szaharai pumpa elmélet az ezen éghajlati hullámzások következtében lezajlott flóra-, fauna- és emberi vándorlásokat írja le.
A Szahara ma a Föld egyik legmostohább éghajlatú területe az
élőlények számára. Az uralkodó északkeleti szél gyakran okoz
homokviharokat és porforgókat.
A csapadék ritka, de nem ismeretlen. A Szahara fele kevesebb mint két
centiméternyi esőt kap évente, a maradék kevesebb, mint 10 centimétert.] Ritkán esik az eső, sok helyen akár többéves szünetet követően, akkor viszont általában felhőszakadásszerű.
A Szahara csapadékmennyiség alapján mért déli határa 1980 és 1990 között előre és visszafelé is mozgott. A száheli szárazság következtében összességében dél felé mozdult el mintegy 130 kilométert.
A legutóbbi években az elerdőtlenítés is hozzájárul a Szahara déli
irányú terjeszkedéséhez, mivel az itt élők továbbra is tüzelőnek
használják a fákat és bokrokat.
Történelme
Kr. e. 7000 és Kr. e. 2000
közt a Középső-Szahara síkságain dús füvű puszták hullámoztak, gazdag
állatvilággal, folyókkal, mocsarakkal. Ez az ember számára is ideális
környezet volt, a sivatagot a pontozott hullámvonalas kultúra népe lakta, amely a macskahal gerinctüskéivel díszített kerámiáiról kapta a nevét. Pattintott kő nyílhegyeket használtak, strucctojás héjából faragtak gyöngyöket, jellegzetes fegyverük a csontból metszett, szakállal ellátott harpuna volt.
A hatalmas területen elterjedt kultúra népei falvakat alkottak és vadászó, gyűjtögető kőkori elődeiktől eltérően szinte kizárólag halászatból éltek, halételeiket a Kr. e. 7. évezred végén megjelent agyagedényekben készítették el. A fazekasság az északabbra fekvő Alsó-Egyiptomban csak a Kr. e. 4. évezredben terjedt el.
Ez a népesség a Kr. e. 4. évezred elején tért át a pásztorkodó gazdálkodásra, háziasítva a ’’Bos africanus’’ rövid szarvú marhafélét. Juhot, kecskét már a Kr. e. 5. évezred elejétől tartottak a kürenaikai
barlangok üledékeinek tanúsága szerint a Földközi-tenger partvidékén,
és feltételezhetően ezekkel nagyjából egyidejűek a Felső-Nílus
lelőhelyein talált maradványok.
A szaharai marhacsordák létezéséről
sziklafestmények is tanúskodnak. Az ábrázolt emberek nem voltak negroid
jellegűek, így lehetséges, hogy az életformaváltást a népesség
kicserélődése okozta. A Szahara termékeny vidéke Kr. e. 3500 körül kezdett kiszáradni.
Népek és nyelvek
A Szahara számos nép és nyelv otthona. A leggyakrabban hallható nyelv a Szaharában az arab, amelyet a Vörös-tengertől az Atlanti-óceánig beszélnek. Nyugat-Egyiptomtól Marokkóig berber népek is élnek, köztük a Közép-Szahara tuareg pásztorai. A Vörös-tengeri-dombságban, Délkelet-Egyiptomban és Kelet-Szudánban élnek aq bedzsák. Az arab, berber és bedzsa nyelvek az afroázsiai nyelvcsaládhoz tartoznak.
Kommentáld!