8

A Duna szlovákiai elterelése óta a Szigetköz ökológiai állapota folyamatosan romlik. A haladéktalan intézkedést igénylő probléma kezelésére a mai napig nem született megoldás. Volt már lakossági aláírás gyűjtés, foglalkoztak a kérdéssel parlamenti vitában, és az Akadémia is rendezett 2016. januárban konferenciát, gyakorlatilag eredménytelenül.

A konferencián megtudhattuk a probléma okát, azt, hogy általában kevés a víz, máskor meg túl sok, attól függően, hogy a szlovák fél a bősi erőmű gazdaságos működtetése érdekében túlzottan visszatartja a vizet, vagy igyekszik megszabadulni a felesleges víztől.
Az előadásokban hallottunk arról, hogy a különféle szárazföldi és vízi élőlények, halak, csigák, teknősök, lepkék, tücskök, bogarak, madarak, fák, bokrok, aljzat és gyomnövények élőhelyét hogyan befolyásolják az ökológiai problémák, arról viszont alig esett szó, hogy az érintett területeken él még egy homo sapiens nevű élőlény faj is, és hogy az ő élőhelyükkel mi lesz.

Szóba került a Szigetköz vízpótlására több megoldási változat, például a meder feltöltése, szélesítése, szűkítése, meanderező mellékágak kialakítása, fenékküszöbök építése.
Nem esett azonban szó arról, hogy miért ilyen siralmasan rossz a tárgyalási pozíciónk, az érdek érvényesítő képességünk. 
A probléma kezelését ugyanis nehezíti, hogy a vízmegosztás Dunacsúnynál történik szlovák területen, ezért a szlovák fél kizárólagos birtokában van a vízmegosztás szabályozásának lehetősége.

Az eredeti nemzetközi szerződés szerint – amely a hágai Nemzetközi Bíróság 1997-es ítélete szerint a mai napig érvényben van – a vízmegosztás magyar területen történt volna Dunakilitinél, ahol meg is épült erre a célra a jelenleg is üzemképes duzzasztógát és zsiliprendszer. Amikor azonban a rendszerváltó magyar kormány 1992-ben felmondta a Bős-Nagymaros szerződést, arról is döntés született, hogy ezt sem helyezzük üzembe. Hogy mi lehetett a döntés oka, azt ma már nehéz megítélni, hiszen azóta lezajlott a társadalomban egy teljes generációváltás. Talán így akarták megakadályozni, hogy a szlovákok üzembe helyezzék a bősi erőművet. Ahogy a népi mondás tarja: „Pusztuljon a szomszéd tehene is, ha a miénk már odaveszett.”

A szlovák fél azonban nem hagyhatta veszni az óriási gazdasági áldozatok árán megvalósított nagy értékű beruházást, ezért a kárenyhítés érdekében a C változat szerint megépítették Dunacsúnynál azt a duzzasztóművet, ahol jelenleg a vízmegosztás történik.
Voltaképpen az történt, hogy átengedtük a szomszédnak a vízmegosztás szabályozását. Olyan ez, mintha nem lenne a fürdőszobánkban vízcsap, és a szomszéd lakásban döntenék el, mikor mennyi vizet engednek a fürdőkádunkba.
A legfurcsább mindebben az, hogy sem a parlamenti vitában, sem az akadémiai konferencián nem esett szó erről a vitatható döntésről. Talán nem akarták rossz hírét kelteni a „rendszerváltó” politikai elitnek, jobbnak látszott szőnyeg alá söpörni a kérdést, hiszen az utóbbi negyedszázadban olyan sok mindent söpörtünk már a szőnyeg alá, hogy eggyel több vagy kevesebb alig számít valamit. 
Ami az akadémiai vitában ismertetett lehetőségeket illeti, azokról rövidesen nyilatkozott egy TV riportban egy környezetvédő szakpolitikus, aki szerint nem érdemes egyetlen fillért sem költeni bármelyik megoldásra, hiszen az csak további beavatkozást jelentene a természet működésébe. Jobban tesszük, ha hagyjuk a természetet, oldja meg magától a problémát.

Való igaz, hogy a természet képes lehet önmagát meggyógyítani, akárcsak egy élőlény. 

Ezzel foglalkozik James Lovelock professzor „GAIA elmélete” is, amely szerint a bolygónk – ezen belül az élőlényeknek otthont adó bioszféra – hasonlóan működik, mint egy élőlény, amely azonban az ember kártékony tevékenysége miatt egyre betegebb. Ha pedig az emberiség nem változtat az életmódján, a helyzet katasztrofálissá válhat. Ebből azután – tévesen – egyesek azt szűrték le, hogy egyáltalán nem szabad a természet működésébe mesterségesen beavatkozni.

A bioszféra – a benne működő önszabályozó folyamatoknak köszönhetően – valóban hasonlóan működik, mint egy élőlény, és magán hordozza az élőlények számos tipikus tulajdonságát. Nem szabad azonban figyelmen kívül hagyni azt a tényt sem, hogy egyetlen élőlény sem él örökké. Egy élőlény megszületik, fejlődik, eléri a létezésének csúcspontját, azután hanyatlani kezd, végül elpusztul. 
Ez történik a bolygón valamennyi természeti képződménnyel is, hegyekkel, folyókkal, tavakkal, szigetekkel, élőlény populációkkal.
Kérdés, mi a teendő, ha a környezetünkben lévő kedvező ökológiai rendszert meg akarjuk óvni a természetes pusztulástól, vagy ha ez nem lehetséges, legalább minél tovább meg akarjuk őrizni az egészséges állapotát.
A megoldás ez esetben az állagmegőrző, javító, gyógyító mesterséges beavatkozás lehet. 
Ami a Szigetköz kérdését illeti, a helyzet ahhoz hasonló, mint amikor egy vakbélgyulladásos beteg elmegy az orvoshoz, aki azonban nem hajlandó az életmentő műtétet elvégezni, és arra hivatkozik, hogy a természet majd magától megoldja a problémát. És igaza is lesz. Tényleg megoldja. Utána már csak a temetkezésről kell gondoskodni.
Lehet, hogy ez lesz a sorsa a Szigetköznek is?
Lehet, hogy a politika megint maga alá gyűri a józan szakmai érveket, ahogyan történt ez már számtalan alkalommal? 
A probléma nem új és nem csupán magyar specialitás. Ezzel kapcsolatban érdemes idézni egy mondatot a Nobel díjas Oláh György professzor egyik riportjából:
„...nézd fiacskám, ha engem odaát a kormányzati emberek beszélgetésre hívnak meg, kíváncsiak valamilyen kérdésben a véleményemre, maximum egy kávét fogadok el a beszélgetés ideje alatt, mert mindig attól tartok, hogy ha többet fogadnék el, azt várnák tőlem, hogy azt mondjam a szóban forgó ügyben, amit Ők hallani akarnak.”

Dr. Héjjas István