A tarcali vásár

-Tarcali népmonda nyomán –

A tokaji várat a labancok, a szerencsit a kurucok tartották megszállva, ketten kétfelől szorongatták Tarcal népét.

A labancok különös gonddal ügyeltek a tarcali szüretre, és azon a címen, hogy a rendbontást akarják meggátolni, kifosz­tották a szüretelőket.

Hát még a vásár! A tarcali vásár nem eshetett meg a labancok dézsmálása nélkül. Történt egyszer, hogy a német labancok lejöttek a várból, a tarcali vásár egy részét bekerítették, és kezdték a vásárosokat zálogolni és fosztogatni. De ekkor megjárták.

Egy Tarcali nevű katonaviselt ember előre készült erre a lá­togatásra, és társaival együtt már várta a labancokat. Amikor a zálogolás, a dézsmálás elkezdődött, Tarcali elkiáltotta magát: - Hurrá a labancokra!

De hogy a nagy sokadalomban a labancot jobban megismer­jék, Tarcali azt is hozzátette:

- Magyarok! Le a kalappal!

Ezt a vezényszót a német nem értette, a magyarok pedig mind hajadonfővel álltak, most már ki lehetett adni a jelszót:

- Üsd a kalapot!

Ütötték is, ahogy bírták. A kalap pedig a labanc fején volt, hát ott ütötték. Meg is emlegették a tokaji labancok a tarcali vásárt!

Rákóczi hazatér

- Thaly Kálmán nyomán –

Messze idegenben, a prágai jezsuitáknál nevelkedett Rákóczi, és a bécsi udvar mindent megtett, hogy hazájától elidegenítse. pataki Amikor tizennyolc esztendős korában hazatért, először sárospataki várában szállt meg. Már Sárospatakon tapasztalta, hogy a magyar népet kegyetlenül sanyargatja az idegen zsoldos ka­tona, de még ennél is többet látott, amikor Szerencsre, Munkácsra ment.

Mit látott, mit tapasztalt Rákóczi?

A zsoldos büntetlenül verhette, kínozhatta a magyar jobbá­gyot; ha az panaszt tett, halállal lakolt. De hiába fordult a pa­raszt, a jobbágy a vármegyéhez is, mert azokat a megyei urakat, akik a nép pártját fogták, az idegenek elnevezték rebelliseknek, lázadóknak, és őket is törvény elé állították. Ott pedig olyan igazság volt, hogy egy német vallomása többet nyomott a latban, mint az összes magyar tanúk egybehangzó állítása.

Rákóczi igazságérzetét felháborították a törvénytelenségek, a megtorlatlan rablások és kegyetlenkedések. Amikor pedig a ma­gyar nép sok gondját, baját, szenvedését napról napra látta, egyre azon töprengett, milyen módon szolgáltathatna igazságot ennek a saját hazájában kegyetlenül üldözött népnek, az ő népének.

De kivel oszthatná meg az érzéseit? A magyar urak elhúzód­tak tőle, nem bíztak benne, mert idegenben nevelkedett, viselete is olyan volt, mint a bécsi uraké.

Végre egy vadászaton Rákóczi találkozott Bercsényi Miklóssal, a felső-magyarországi megyék fő hadbiztosával. Bercsényi­nek éppen az volt a hivatala, hogy a polgári lakosság és a katonaság vitás ügyeit rendezze; sokszor szolgáltatott igazságot az üldözötteknek, még többször érezte, tapasztalta, hogy gyenge ott az igazság, ahol fegyveres áll szemben a fegyvertelennel.

Éppen ilyen szövetséges, ilyen barát kellett Rákóczinak: mintha a sors állította volna őket egymás mellé, mindig összetartottak a közös célokért együtt harcoltak, és még a bujdosásban is közös volt a sorsuk. Együtt készítették elő a szabadságharcot: XIV. Lajos francia királlyal kerestek szövetséget.

De a bécsi udvarnak mindig ügyes kémei, besúgói voltak, Rákóczit is feljelentették, és a császár a bécsújhelyi börtönbe záratta. Abba a börtönbe, amelyből anyai nagyapját, Zrínyi Pétert vérpadra hurcolták.

Hiába követelte Rákóczi, hogy ügyét magyar bíróság elé utalják, őt is hasonló végzet fenyegette, mint a többi magyar rebellist, mert bécsi bíróság készült ítélkezni felette.

Álruhában, kalandos úton Rákóczi elszökött a bécsújhelyi börtönből, és Lengyelországba menekült. Barátja, Bercsényi Miklós már ott várt rá, mert az elfogatás elől sikerült egérutat vennie.

1703 tavaszán Rákóczi éppen egy vadászatról tért haza, ami­kor jelentették neki, hogy két magyar parasztember járja a várost, minden házba bekopogtatnak, és Rákóczi Ferencet keresik.

Amikor végre megtalálták, sírva borultak a lábához. Szakadozott beszéddel, sírva mondták el panaszukat, de elmondták azt is : csak Rákócziban bíznak, egyedül ő válthatja meg a szenvedő magyar népet.

Végre megnyugodtak a követek, akkor egy baltát kértek, az­zal kettéhasították kézbeli botjukat. Ezekben a botokban hozták el Rákóczi jobbágyainak siralmas leveleit. Mennyi szomorúság, keserűség és mennyi remény volt ezekben a levelekben!

A jobbágyok megírták, hogy az egész magyar nép olyan, mint a pásztor nélkül való nyáj, ide-oda kóborog, de ha a falvakban gyűlést tartanak, mindig Rákócziról tárgyalnak, mindenki tőle vár segedelmet. Az idő pedig megérett, mert a szenvedéseket tovább tűrni nem lehet. Megérett azért is, mert a császárnak más háborúságai támadtak, Magyarországról sok katonáját kivonta; most jött el az alkalom a támadásra.

A követek szava, a levelek tartalma megindította Rákóczit, de ő mindig megfontoltan, okosan cselekedett, most sem akart semmit elhamarkodni. A követeket kedvező válasszal küldte viszsza Magyarországra, de melléjük adta hűséges lovászát is, hogy híreket hozzon hazulról, kémlelje ki a németek állásait, a csapa­tok létszámát.

Amikor a lovász visszatért, és jelentette, hogy a helyzet ked­vező, Rákóczi felkelésének tervét mindenütt lelkesedéssel fo­gadják, akkor már nem lehetett késlekedni.

Rákóczi nyílt parancsot és zászlókat küldött haza, aztán maga is útra kelt, hogy élére álljon a nép szabadságharcának. Amikor az ország határára érkezett, bizony kicsiny sereggel találkozott, csak ötszáz puskás és ugyanannyi botokkal, bal­tákkal felfegyverkezett ember várta. De hamar híre futott érke­zésének, és nemsokára Bereg és Ung vármegye népe csak úgy tódult a zászlaja alá. 1704-ben már az egész ország Rákóczi zászlaja alatt állott, s ez büszkén hirdette a jelszót: „Pro patria et libertate” - A hazáért és a szabadságért.