Ez a történet 2003-ra nyúlik vissza. Akkor, egy esős májusi napon, egy poprádi szálló szobájában az eget kémlelve, a felhők szétoszlásban bízva elhatároztuk, hogy mi, májusiak (rajtam kívül még 2 akkor jelenlévő barátom születésnapja esik május első felére) az elkövetkező években a Tátrában fogjuk megünnepelni születésnapunkat. Sajnos Tamás barátom azóta már nincs közöttünk, ő már a következő májust sem élte meg, de Ottóval azért többé kevésbé igyekszünk hűek lenni akkori elhatározásunkhoz és Tamás emlékéhez, és mintegy nyári idénykezdő túraként beiktatni egy-egy májusi túrát a Tátrába, vagy a Szlovák Paradicsomba.
Így volt ez múlt év májusában is, amikor a Lengyel-Tátra egyik szimbolikus jelentőséggel bíró magaslata, a Giewont elérését tűztük ki célul. Általában 3 napos túrákat szervezünk a Magas- vagy a Lengyel-Tátrába, ezek során azonban rendszeresen felkeressük a Liptói-Tátra vagy a közelben található Szlovák Paradicsom egy-egy szép völgyét, szurdokát is. A Giewont-túra előtti napon, útban Zakopane felé ezúttal a Liptói-Tátra egyik legszebb, a Magas-Tátra sziklavilágához leginkább hasonlító völgyét, a Rohácsi-völgyet jártuk végig. Ebben az időszakban, május közepén még abszolút téli körülmények fogadtak minket.
A sziklafalak már csak foltokban voltak havasak, de az északi fekvésű katlanok mélyét még összefüggő hótakaró borította. Csak a viszonylag magas hőmérséklet, valamint ennek következtében a felső hóréteg kásássá válása jelezte a tátrai tavasz, majd e rövid időszak után a nyár közeledtét. A Ťatliak-tótól már végig hóval borított turistaúton közeledtünk a gyönyörű fekvésű, késő jégkorszaki eredetű Rohácsi-tavak csoportja felé, felfelé haladva szinte méterről-méterre mélyebbé vált a hó, amelybe sokszor combig süllyedtünk, de persze nem akkor, amikor erre számítottunk. Az újabb kemény telet átvészelő törpefenyők egyes csoportjai már előbújtak a hótakaró alól, másutt azonban még alattomos csapdát állítottak a gyanútlanul lépegető turistáknak.
A Liptói-Tátra legnagyobb tava, a 2,22 ha kiterjedésű, 7 m legnagyobb mélységű Alsó-Rohácsi-tó (1563 m) felszínét borító jégréteg egyre nehezebben tudott ellenállni a nap sugarainak, a partközeli sekély részeken ekkorra már egészen elvékonyodott. Érdekes, számomra eddig még nem látott látvány fogadott a csoport legkisebb tavához, a Második-Rohácsi-tóhoz érkezve, amelynek partközeli, jégmentes részében békák tömegei lubickoltak. Ez még nem lett volna különleges, de a turistautat keresztezve folyamatosan érkeztek az újabb és újabb békák a vízbe, egyesével és párosával, egymás hátán ülve is, szinte lehetetlenné téve a továbbhaladást. Egyes példányok másztak, a többség azonban hatalmasakat szökellve közelített a vízhez, így mi csak lépésről lépésre haladva tudtunk áthaladni közöttük, miközben folyamatosan az előttünk lévő területet figyeltük, mikor landol egy ugró béka a lábunkon. Jómagam korábban még nem találkoztam ezzel a jelenséggel, amelynek során szaporodási folyamatuk fontos állomásaként petéket raktak a vízbe.
A lubickoló békák seregét, majd a szinte szabályos ovális alakú Harmadik-Rohácsi-tó még jeges víztükrét magunk mögött hagyva érkeztünk meg aznapi túránk legmagasabb pontjához, a Felső-Rohácsi-tóhoz (1718 m), amely 8,1 m-es mélységével legmélyebb a Rohácsi-tavak között. Innen szintben már csak lefelé kellett haladni, de mivel az út e szakasza északi fekvésű hegyoldalon vezetett, a hó egy rövid szakaszon egyre mélyebbé, felülete ugyanakkor kérgessé, egyre keményebbé vált. Ahogy felfelé egyre téliesebbé, most lefelé egyre tavasziasabbá váltak a körülmények, a 18 m magas Rohácsi-vízesést már hómentes ösvényen értük el. Bár már többször jártam itt, ilyen bőséges hozamúnak még sosem láttam a Nyugati-Tátra legnagyobb vízesését.
Ilyen előzmények után vágtunk neki másnap Kużnicéből (1010 m) a Giewont csúcsának, amely nem annyira nehézsége, sokkal inkább alakja, valamint a hozzá fűződő legenda miatt tart számot a külföldi turisták érdeklődésére. A tátraalji nép képzelete a lengyel nép szabadító lovagját látja a hegyben, aki a néphit szerint addig alussza álmát a hegyek között, amíg a nemzet végveszélybe nem jut, s ekkor ismét feltámadva megvédi azt a vésztől. A legenda alapja valószínűleg a hegylánc formájából ered, melyet alaposabban szemügyre véve egy fekvő óriás körvonalait fedezhetjük fel. A lengyel turisták szemében viszont szinte kultikus jelentősége van, nem kis részben a csúcson felállított 17,5 m magas keresztnek köszönhetően. Ennek okán a nyári szezonban, hétvégéken a csúcs előtti, egyirányúsított turistaúton, a Felső-Konrád-nyereg (1765 m) fölötti szakaszon hatalmas torlódás szokott kialakulni, jómagam is belefutottam egy alkalommal egy több, mint 1 órás sorban állásba, amihez a csúcson lévő hatalmas tömeg is párosult, ezáltal szinte élvezhetetlenné téve a túra szépségeit. Most azonban szó sem volt tömegről, kettőnkön kívül csak egy-két kósza turistát láttunk közel s távol, nem csak a Giewonton, de később, a főgerincen sem sok túrázóval találkoztunk.
Az 1333 m magasságban álló Konrád menedékházig még hómentes turistaúton haladtunk, miközben Kárpáti harangrojtok (Soldanella carpatica) sokaságát fotóztam az út mellett. Az egyik legkisebb, de talán leghangulatosabb lengyel-tátrai menedékházat elhagyva viszont egyre nagyobb hómezőkbe botlottunk, amelyek több szakaszon teljesen ellepték a jelzett turistautat. Ezeket átvágva aztán ismét megtaláltuk a jelzett utat, amelyet a Konrád-nyeregig (1725 m) már csak egy-két rövidebb szakaszon fedett hóréteg.
A Giewont csúcsán (1864 m) kicsit párás, de napsütéses idő, gyorsan tovasuhanó felhők, és nem mellékesen tavaszi havasi virágok színpompája fogadott. A Tarkavirágú kakastaréj (Pedicularis oederi) még éppen csak bontogatta szirmait, de a Havasi daravirág (Draba aizoides) rikító sárga csoportjai mágnesként vonzották a tekintetet a Fedelékes kőtörőfű (Saxifraga oppositifolia) rózsaszínű, valamint a Havasi árvácska (Viola alpina) mélylila virágaihoz hasonlóan. És a nap fénypontja még csak ezután következett… A csúcs-csoki elmajszolása után indultunk ugyanis lefelé a csúcstömböt megkerülő egyirányú turistaúton, amely mellett szemkápráztatóan szép Tavaszi tárnicsok (Gentiana verna) sokasága hívta fel magára a figyelmet. A közismert nevén Enciánnak nevezett, karcsú virágokat látva tudatosulhat az emberben, miről is van szó, ha azt mondjuk, enciánkék…
A Konrád-nyeregből aztán nem visszafelé, hanem a főgerinc felé vettük az irányt. Mivel korán indultunk, úgy véltük, belefér az időnkbe a főgerinc egy rövid szakaszának végigjárása is. A főgerincen futó piros jelzésű turistautat a Konrád-púpnál (2005 m) értük el, útközben egy-két nagyobb hómezőt is keresztezve. Néhány méterrel 2000 m fölött egyre nagyobb hófoltokon kellett átjutni, miközben percről-percre gyűltek a felhők a fejünk felett, fokozatosan csökkentve ezáltal a levegő hőmérsékletét. A főgerincen nyugat felé vettük az irányt, és kb. 45 perc alatt értük el a Kis-réti-hegy 2105 m-es csúcsát, túrahétvégénk legmagasabb pontját. Innen a piros jelzésből elágazó, a Vörös-háton vezető kék jelzésű turistaúton indultunk lefelé a hegyről. Ezen a széles, füves hegyháton már csak foltokban volt hó, ennek következtében ahogy haladtunk lefelé, egyre több tavaszi virágot láthattunk. Az előzőekben is leírt virágok mellett az éppen szirmot bontani készülő Apró kankalint (Primula minima), valamint Sugárkankalint (Primula elatior) sikerült lencsevégre kapni, de a lefelé vezető út fénypontja egy sziklavályúban talált Havasi árvácska volt, amelyet csak testi épségem kockáztatásával, egy kézzel felfelé kapaszkodva, másikkal makró-programban fókuszálva próbáltam megörökíteni. A Tisztelt olvasóra bízom annak eldöntését, ez mennyire sikerült…
Egy rövid szakaszon láncokkal biztosított vályút elhagyva értük el az erdőhatárt, majd újabb virágok, így pl. Ikrás fogasír (Dentaria glandulosa), Kisvirágú pacsirtafű (Polygala amarella) és Posványibolya (Viola palustris) is lencsevégre kerültek. A túra végső szakaszát jelentő Kis-réti-völgyben vezető ösvény mellett Erdei holdviolát (Lunaria rediviva) is találtunk, amelynek illatát azóta sem tudom feledni, mióta egyszer a Szlovák Paradicsomban, a Kolostor-szakadék szűk szurdokában életemben először nem éreztem. De ez már egy másik történet…
Lejegyezte: Nagy Árpád
Kommentáld!