Minél távolabb van egy sziget a kontinenstől, annál kevesebb az őshonos faj, míg a behurcolt fajok száma növekszik – erre a következtetésre jutott egy 19 tagú nemzetközi kutatócsoport.

A Galapagos-szigeteken élő, a Darwin-pintyek csoportjába tartozó, közepes földipinty (Geospiza fortis) 
Fotó: Profimedia

A tengerek, óceánok azon kis szigetein, amelyek távol esnek a nagyobb szárazföldektől, az évmilliók során különleges élővilág alakult ki. A Csendes-óceánon és az Indiai-óceánon sok ilyen sziget található. Egy lehetséges forgatókönyv az itteni fajok keletkezésére: nagyobb vihar a kontinens partjáról elsodor egy madárrajt, amelyik így egy szigetcsoportra kerül. Mivel ezen faj tagjai korábban nem éltek itt, vetélytársak híján meg tudnak telepedni, és alkalmazkodnak a szigetcsoport különböző területeihez, táplálékaihoz.

A leghíresebb példa erre a Darwin-pintyek esete. Lamichhaney és munkatársainak a 2015-ben a Nature hasábjain megjelent tanulmánya szerint jelenleg rendszertanilag 15 fajhoz sorolják ezen madarakat. A Kókusz-szigeten élő kókuszpintyen kívül az összes többi faj az Ecuadorhoz tartozó Galápagos-szigeteken él. Testfelépítésükben és színükben alig-alig térnek el egymástól – különbözőségük leginkább testük méretében és csőrük alakjában mutatkozik meg. Egyesek csőre magok fogyasztásához, másoké rovartáplálékhoz, illetve gyümölcsökhöz alkalmazkodott. Már első leírójuk, Charles Darwin is tisztában volt azzal, hogy ezek a madarak egyetlen őssel rendelkeznek, és a csoport adaptív, alkalmazkodó evolúciója alakította ki a tizenötféle táplálkozási- és életmódot. Ezen változások nyomán egy idő után annyira eltávolodtak egymástól a madarak populációi, hogy ma már külön fajhoz sorolják őket a zoológusok. Az evolúciós elmélet megalkotásához döntő lökést adott, amikor Darwin a helyszínen tanulmányozta ezen madarakat.

Variációk csőrökre – a Darwin-pintyek
Grafika: Laszlovszky András, Wikipedia

Mintegy 150 évvel később Lamichhaney és kollégái korszerű genetikai módszerekkel is leírták a pintyeknél lezajlott evolúciós folyamatot, és meghatározták azt a gént, ami a csőr alakját befolyásolja. Eredményeik szerint a jelenleg élő madarak közös ősei 1,5 millió évvel ezelőtt éltek, valószínűleg ekkor telepedtek meg a Galápagos-szigeteken.

A másik híres történet a Mauritius szigetén egykor előfordult dodóról szól. Ez a madár annak idején sehol másutt nem élt a Földön. Mivel a szigeten nem éltek nagyobb méretű ragadozók, a dodó az evolúció során elvesztette röpképességét, nem félt az embertől, és nem tudott védekezni az újonnan megjelenő állatok ellen. Így könnyű prédája volt az arra járó matrózoknak, akik akár egy bunkósbottal is el tudták ejteni. Az emberi tevékenység nyomán a madár élőhelyeinek kiterjedése is csökkent. Ma úgy tartják a témával foglalkozó biológus kutatók, hogy a behurcolt állatok képezték a legfontosabb tényezőt a dodó kipusztulásában: a hajókról kutyák, disznók, macskák, patkányok és makákó majmok jutottak a szigetre. Ezen állatok kifosztották a dodók fészkeit, és versenyeztek velük a kis mennyiségben rendelkezésre álló erőforrásokért. A dodó ennek nyomán kihalt, mai becslések szerint valószínűleg 1688 és 1715 között.

Dodó Roelant Savery festményén, az 1620-as évek végéről. Forrás: Wikipedia

A dodók kipusztáláshoz hasonló folyamat számos szigeten és számos fajjal kapcsolatban lezajlott, vagy legalábbis elindult. Ennek „köszönhetően” sok őshonos, szigetlakó faj megritkult, vagy kipusztult. Mivel sok, a szigeteken őshonos faj sehol máshol nem fordul elő a Földön, az idegenhonos fajok betelepítése közvetlen veszélyt jelent bolygónk biológiai sokféleségére. Ezt ismerte fel Gerald Durrell, a Magyarországon is ismert neves zoológus, természetvédő, dokumentumfilmes és író, aki egy állatkertet is alapított a megritkult fajok megmentésére. Úgy tűnik, az egykori dodókhoz hasonlóan szintén a Mauritius-szigeten élő mauritiusi vércséket már sikerült megmenteni Durrell alapítványának (Durrell Wildlife Conservation Trust) munkája nyomán. Az alapítvány címerében az ikonikus dodó látható.

A szigetek élővilágával az ökológia egy különálló ága foglalkozik, a szigetbiogeográfia. Ennek az egyik legismertebb alaptétele, hogy minél izoláltabb egy sziget, annál kevesebb őshonos faj fordul elő rajta, mert nehezebben jutnak el oda és telepednek meg az élőlények. Egy a PNAS nevű amerikai folyóiratban várhatóan 2018 őszén megjelenő tanulmány meglepő eredményekről számol be. A Bécsi Egyetemen (Universität Wien) dolgozó Dietmar Moser, Bernd Lenzner és Franz Essl vezette kutatás alátámasztotta a korábbi elméletet az őshonos fajokkal kapcsolatban. Viszont vizsgálataik szerint a behurcolt élőlények esetében minél távolibb a sziget, annál nagyobb a fajok változatossága. A kutatók 257 szubtrópusi és trópusi szigetről gyűjtött adatokat elemeztek. Adatbázisukban idegen származású és őshonos növény-, hangya-, hüllő, madár- és emlősfajok szerepeltek.

„Ami különösen meglepett minket, hogy láttuk: egy sziget izolációja – a szárazföldtől való távolsága – ellentétes hatással van az őshonos és a behurcolt fajok gazdagságára” – mondta Moser.

Mint a fenti példában a dodó esetében, sok faj a szigeteken élve elveszti a ragadozókkal szembeni védekezés képességét. Viszont a globalizáció nyomán kialakuló, egyre növekvő árukereskedelem, szállítás és turizmus miatt egyre csökkennek a korábban létező korlátok az invazív, jól terjedő fajok előtt, így ezek a szigeteken is megtelepszenek. A folyamat következtében ma már az izoláció önmagában nem védi meg az őshonos fajokat.

Az imént bemutatott kutatás az ausztriai IIASA (International Institute for Applied Systems Analysis) intézet 2017-es Fiatal Kutatók Nyári Egyeteme (2017 IIASA Young Scientist Summer Program, YSSP) egyik projektjéből indult. Ennek során Bernd Lenzner különböző forrásokból származó adatokat kombinált össze, köztük a bioszféra emberi kezeléséről szóló modellt, a GLOBIOM-ot és az idegenhonos fajokról szóló GloNAF-ot.

Írta: Bajomi Bálint – balint.bajomi.eu