Az egyik legérdekesebb és leghihetetlenebb dolog, amit a madarakról tudunk, az az, hogy képesek évről évre több ezer kilométernyi utat megtenni azért, hogy a telet melegebb, kellemesebb éghajlaton töltsék. Egészen rendkívüli, ahogy a madarak minden évben csapatokba gyűlnek és elrepülnek - honnan tudják, merre menjenek, mikor induljanak, és mikor jöjjenek vissza? Hogyan képesek túlélni a hosszú és veszélyes utat, honnan tudják, hogy jó lesz-e az idő és hogyan dacolnak az erős széllel? Ezek a kérdések már nagyon régóta foglalkoztatják az embereket. Mára, a tudományos kutatásoknak köszönhetően sokkal többet tudunk a madarak vonulásáról, mint elődeink, de az még így is egyike a természet legnagyobb és legrejtélyesebb csodáinak!

A legtöbb madár a táplálékhiány miatt kel útra; télen nem könnyű élelmet - rovarokat, gyümölcsöket vagy magokat - találni Európában, míg a világ más, melegebb éghajlatú vidékein van belőlük bőven.   Miért nem élnek a madarak egész évben ezeken a melegebb éghajlatú területeken? A válasz egyszerű - északon, ahol a nyár enyhébb, a napok hosszúak és rengeteg a táplálék, könnyebb az utódokat felnevelni, mint délen, ahol ilyenkor forróság van és sok a ragadozó. A vándorlás megkönnyíti a fajok túlélését, annak ellenére, hogy sok egyed elpusztul a hosszú repülés során.

Ahhoz, hogy a hosszú utat túléljék, a madaraknak egészségesnek kell lenniük, valamint sok zsírra és új tollakra van szükségük. A szaporodási időszak végén, a vonulás megkezdése előtt a madarak kicsit "átalakulnak". A bőrük alatt a testükön mindenhol zsírt halmoznak fel, amit a hosszú úton energiaforrásként használnak majd, ha megszokott táplálékforrásukhoz nem tudnak hozzáférni. A madarak tollazata is teljesen megújul, a régi, elhasználódott nyári repülőtollak kihullanak és helyükön újak nőnek - ezek nagyon fontosak a hosszú repülés során.

A madarak az ősz/tél első jeleire - rövidülő, hűvösebb nappalok - hagyják el fészkelőhelyeiket. Az időjárás is befolyásolja, hogy a madarak korábban vagy később indulnak-e - a repüléshez az időjárásnak viszonylag állandónak és enyhének kell lennie. Mindemellett a madarak hormonszintje évenként többször megváltozik, aminek következtében a madarak tollruhát váltanak és késztetést éreznek, hogy elinduljanak délre.

A madarak, vonulásuk során rengeteg információt gyűjtenek környezetükről. Mégis főleg három dolog - a Nap, a csillagok és a Föld mágneses mezeje - alapján tájékozódnak. Ezek teszik lehetővé, hogy meghatározzák saját helyzetüket és rátaláljanak a helyes irányra. Repülés közben a madarak figyelik a Nap és a csillagok állását, és a csőrük felett található érzékszerv segítségével érzékelik a Föld mágneses mezejét. Amíg fiatalok, az első vonulásuk alkalmával tanulják meg használni ezeket az információkat

«Jön a tavasz, Hazatér a Fecske madár. Zöld ruhát ölt Künn a határ.»

 Tavasszal  jön vissza hozzánk a fecske,  még pedig az országos középnap szerint: április 4–5-én. Helyi és időjárási okok, vagyis a vidék alacsony vagy magas fekvése, annak éghajlata, az évek szerint ingadozó tavaszfakadás módosítják első jelentkezésének napját. Az első fecske látása eseményszámba megy minden háznál s a hiuságnak is van vele dolga, mert azt tartja népünk, a ki először lát fecskét s utána mosakszik, elveszti szeplőit, piros, bársonyos lesz orczája

Nálunk, csak úgy mint a mérsékelt öv egyéb tájain, alig van nálanál ismertebb, közönségesebb madár. És nincs egy sem, mely átöröklés útján, természetes soron, magától, annyira az emberhez szokott volna, mint ő, a szelid tekintetű, bizalmas, fürge, jámbor, vidám, szép szárnyas házibarátunk. Hajdan persze ez a szoros – ember és fecske közt létező – viszony nem volt meg s a barlanglakó, czölöpös házakban tanyázó történelem előtti ember alig ismerte: akkor még nem osztott vele egy födelet, hanem sziklafalakra, fákra építette sárfészkét. De azóta nagyot forgott a világ!

Az a szives fogadtatás, melyet a házakban élő későbbi emberek részéről tapasztalt, lassanként elidegenítette őt a vadságos életmódtól, oda huzódott az «eresz alá» s látta, hogy jóság, kimélet környezi. Nemzedékről-nemzedékre erősbödött a szokás s ma már nagy ritkaság otthonát máshol találni, mint kunyhóban, házban, istállóban, pajtában, sőt palotában, templomban. S jogot is formál magának ezekhez a tartózkodási helyekhez annyira, hogy megszokott fészketájától erőszakkal sem egykönnyen lehet elüzni.

De nem is űzi el senki sem, mert hisz úgy tartja a néphit: abba a házba, hol fecskefészek van, nem üt a menykő. Kerüli pedig azért, mert a fecske az «Isten madárkája». S jaj annak, a ki lepiszkálja a fecskefészket! Megbünteti az Úr úgy is, hogy tehene véres tejet ád. 

/Takács Zoltán, Magyarország madarai/