2002-ben álltam először a híres fok szikláin. Bár volt egy kellemetlen incidensem, Dél-Afrikát mégis örökre a szívembe zártam.

Olyannyira lenyűgözött a vadregényes táj különös növényeivel – amiket korábban még soha nem láttam Európában – és a bozótosban itt-ott felbukkanó struccokkal, zebrákkal és medvepáviánokkal, hogy azonnal tudtam, ide még visszatérek. Több mint egy évtizedet vártam a viszontlátásra. Ez a szépséges távoli vidék szinte semmit sem változott ahhoz képest, mint ami emlékeimben élt.

Cape Point

Nagyjából 50 kilométert buszoztam Fokvárosból, mire elértem a Fok-félsziget végét. A földnyúlvány a Table Mountain Nemzeti Park része, egyik csücskében a nevezetes Jóreménység foka, a másikban a kevésbé ismert Cape Point található. Az előbbi Afrika legdélnyugatibb pontja. Sokan tévesen azt hiszik, ez a kontinens legdélibb szeglete, pedig az valójában a Tű-fok, ami innen még 150 kilométerre található délkeletre.

A Jóreménység foka az Afrikát megkerülő, keletre tartó hajósok által vált híressé. Az írásos feljegyzések 1488-ban említik először, amikor Bartolomeu Dias portugál felfedező új útvonalat keresett a Távol-Keletre. A Viharok fokának nevezte el a helyet, amit később II. János portugál király keresztelt át a ma ismert Jóreménység fokára. Azt az optimizmust szerette volna kifejezni, amit a mesés India felé tartó új kereskedelmi lehetőség jelentett a birodalomnak. Nem véletlen, hogy az évszázadok során a hollandok, a franciák és az angolok is rátették kezüket a stratégiailag fontos földdarabra.

Cullumia squarrosa sárga virágaival.

A félnapos kirándulásom kerékpározással indult. Kipakoltuk a bringákat a turistabuszból, és irány a nemzeti park, amit proteák és erikák színesítenek. Ez a terület a fokföldi flórabirodalomhoz tartozik, ami egyike – egyben a legkisebb és leggazdagabb – a Föld flórájának 6 globális egysége között. Több mint 1000 endemikus növényfaj él itt. Tekerés közben egy állatot sem láttam, csak a sűrű bozótost, a fynbost. Miután megérkeztünk a piknikezőhelyre és megebédeltünk, gyalog folytattuk a túrát.

Először a Cape Point köveire felépített régi világítótoronyhoz másztam fel, amit ma már nem használnak. Hiába vették észre a hajók már 67 kilométer távolságból is a vastorony fényét, a gyakori köd miatt ez kevésnek bizonyult. 1911-ben a Lusitania portugál hajó el is süllyedt a part közelében, így új jelzőoszlopot emeltek.

A kiugró sziklákról csodálatos kilátást nyílt a False-öböl túlsó partjára. Izgatottan kémleltem a vizet, hátha felbukkan egy cet, de sajnos nem volt szerencsém, pedig a fok kiváló bálnamegfigyelő helyszín. Júniustól bármikor feltűnhet egy déli simabálna a felszínen. Ezek a hatalmas tengeri emlősök itt töltik a telet, majd novemberben visszatérnek az Antarktisz körüli vizekbe. A púpos és a trópusi bálnák, valamint a kardszárnyú delfinek szintén nagyobb számban fordulnak itt elő.

Sokszor hallottam, hogy itt találkozik az Atlanti- és az Indiai-óceán, és aki jól szemügyre veszi a vizet, még árnyalatbeli eltérést is észlelhet. Ez csak szóbeszéd. Az óriási víztömeg Cape Pointnál még mind az Atlanti-óceán része. Egyébként sincs éles határvonal a két óceán között, és a színük is egyezik. A feltételezés onnan eredhet, hogy a közelben ér össze két tengeráramlat: a meleg vizű Agulhas és a hideg vizű Benguela. Ezek sem keresztezik egymást valójában, de itt-ott összekeverednek. A foktól keletre és nyugatra lévő vízben jelentős hőmérsékletkülönbséget mértek emiatt a tudósok, ezzel magyarázható, hogy eltér a tengeri élővilág is.

A világítótoronytól visszasétáltam a Jóreménység foka felé vezető ösvényhez. A lépcsők mellett egy második világháborús, kicsi emlékművet találtam. 1943-ban egy radarállomást építettek a fokon, mert sok ellenséges tengeralattjáró cirkált a környéken szövetséges hajókra vadászva. Az állomásnak ma már nyoma sincs, a parkot visszahódította a természet. A köveken egy apró fekete hüllőre figyeltem fel, ami olyan volt, mint egy miniatűr krokodil. A tobzosfarkú gyík mozdulatlanul napozott, még a közeledtemre sem menekült el.

A Jóreménység foka

A keskeny csapáson át folytattam a gyaloglást. A Jóreménység foka innen még 2,3 kilométer volt. A homokkőből felépült sziklákról az alattam elterülő hófehér tengerpartban gyönyörködtem. Bármennyire is csábító lett volna megmártózni az óceánban, nem ereszkedtem le. Egy tábla figyelmeztetett, hogy a Dias Beachen veszélyes és tilos fürdeni az erős hullámzás miatt. Nem hiába tűnt el itt számos hajó az évszázadok folyamán, és a mai napig él a bolygó hollandi legendája a tengerészek körében. Így pusztán felkapaszkodtam a legmagasabb pontra, és a végtelen kékségét bámultam. Ezzel nem voltam egyedül, a köveken fokföldi szirtiborzok pihentek. A kis termetű szőrcsomó legközelebbi rokona – akármennyire is hihetetlen – az afrikai elefánt.

Amikor lefelé tartottam, észrevettem néhány zebrát, a fynbosban legelészve, de hamar eltűntek a szemem elől. Végre egy nagyobb testű afrikai állat, gondoltam. Számos antilopféle is tanyázik a környéken, de egyet sem tudtam lencsevégre kapni.

Továbbhaladtam az úton, és lélekben felkészültem, hogy bármikor megjelenhet egy medvepávián. Szorosan magamhoz szorítottam a hátizsákom, elevenen élt bennem az élmény, amikor először találkoztam a fajjal ugyanitt. Akkor egy életre megtanultam a leckét: ez a majomalkatú egy veszélyes lény. Afrikai utazásom előtt sokan figyelmeztettek, hogy vigyázzak magamra, mert az ország nem éppen a közbiztonságáról híres.

Engem 2002-ben egyszer ért itt atrocitás, egy pávián majdnem kirabolt. Útitársammal libasorban ballagtunk az ösvényen, és egyszer csak azt éreztem, hogy valaki lassan leemeli a táskámat a vállamról. Megfordultam, és legnagyobb meglepetésemre egy páviánnal találtam magamat szemben. Nagyjából a combomig ért, de nem tudtam eldönteni, melyik nem képviselője lehetett. A nőstények átlagosan 15 kilogrammot nyomnak, a hímek ennek a kétszeresét. A felnőtt állatok 0,5 – 1 méter magasak. Hirtelen azt sem tudtam, mit tegyek. A majom is lefagyott, pár pillanatig farkasszemet néztünk egymással, majd finoman megfogtam a táskát és magamhoz húztam. De az emberképű nem engedett, megragadta másik kezével is, és rángatni kezdte. Olyan erős volt, hogy egyedül nem bírtam vele. Amikor vicsorítani és üvölteni kezdett, és kivillantotta több centiméter hosszú tépőfogait, rettenetesen megijedtem. A fogcsikorgatás és a merev bámulás náluk a fenyegetés jele. A gyengébb és fiatalabb példányok ilyenkor oldalra tekintenek, hogy oldják a feszültséget, de ezt én nem hagyhattam.

Útitársam – aki lemaradt mögöttem, hogy a proteákat lefényképezze – időközben odaért, és ketten együtt már vissza tudtuk szerezni a táskámat, erőfölényben voltunk. A pávián feladta a harcot és odébbállt, sokat amúgy sem nyert volna a szerzeménnyel, mert nem volt nálam ennivaló. Én viszont ráfizethettem volna: az útlevelem, a pénzem és a bankkártyám is odaveszett volna. Már elképzeltem a helyzetet, amint a rendőrségen jegyzőkönyvbe veszik: kifosztott egy majom.

A komikusnak tűnő eset a valóságban közel sem volt ilyen szórakoztató, bár utólag már jót tudok nevetni rajta. Mindenesetre kíváncsian kémleltem a tájat, és azon tűnődtem, vajon hol bujkálhatnak, hiszen egy évtizede még nyüzsögtek a bozótosban. Nem kellett sokáig várakoznom. A kikövezett út mentén hamarosan megpillantottam két példányt. Nyugodtnak és ártalmatlannak tűntek, az egyik a másik bundáját tisztogatta, rám se hederítettek. A kurkászásnak azon túl, hogy eltávolítják az apró élősködőket és a szennyeződést a szőrből, az egyedek közötti kapcsolat megerősítésében is fontos szerepe van. A biztonság kedvéért kellő távolságot tartottam tőlük, szerencsére ezúttal nem keveredtem velük összetűzésbe.

Később még láttam egy magányos páviánt, de több egyeddel nem találkoztam, pedig ez az állat általában 20-50 fős hordákban él. A Fok-félszigeten élő medvepáviánok populációja ma kevesebb, mint 400 egyedre tehető. A földnyúlvány területén 11 csoport él szabadon, ezek fele a nemzeti park határain belül mozog. Afrika déli területein gyakran láthatóak, nem is veszélyeztetett, a Jóreménység fokánál lévő populáció pedig már súlyosan veszélyeztetett. Ennek számos magyarázata van. Az állatok az ember tevékenysége miatt sok területet vesztettek, és genetikailag is legyengültek, ami az állomány izoláltságából fakad. A legfőbb ok azonban az, hogy számtalanszor konfliktusba keverednek az emberrel. A városok közelében sok páviánt öltek meg azért, mert betörtek az ott élők kertjeibe élelemért. A medvepávián alapvetően növényi hajtásokat, gumókat, gyümölcsöket, magvakat és kisebb állatokat fogyaszt, de egy antilop kicsinyét is képes levadászni. Feltúrja a veteményest, kiássa a burgonyát a földből, lelegeli a kukoricát, így kárt okoz a növénytermesztőknek, sőt, a háziállatokat is zsákmányul ejti, ezért kártevőnek tartják.

Sok egyed pedig azért pusztul el, mert elüti egy autó, vagy az elektromos vezeték végez vele. A Jóreménység fokánál viszonylag biztonságban és nyugalomban élhetnek, de itt sem képesek elkerülni a marakodást a park látogatóival.

Ma már számos szórólap figyelmezteti a turistákat, hogy tilos etetni az állatokat, mert ezzel csak még nagyobb bajba keverednek. Az ennivaló odavonzza őket és agresszívvá válhatnak. A legjobb, amit tehetünk, ha nagy ívben elkerüljük őket, nemcsak a saját, hanem az ő érdekükben is.