„Kimentem a vadonba, mert tudatosan akartam élni. Maradéktalanul ki akartam szívni az élet velejét. Elpusztítani mindazt, ami nem volt Élet, nehogy a halálom óráján döbbenjek rá, hogy nem éltem.” – írta Henry David Thoreau, mikor harmincévesen kiköltözött a vadonba.

Két év, két hónap és két nap – ennyi időt töltött a vadonban saját kezével épített kis házban. A tizenöt négyzetméter alapterületű házikónak minden oldalára ablakot nyitott, csak a legszükségesebb bútorok voltak benne: ágy, kandalló, székek és egy kis asztallal. Az ajtó a „Föld szemére” nézett, ami Thoreau szótárában a Walden-tavat jelentette, amely Massachusetts államban található.
Felfedezte a tó körüli vidéket, majd a kunyhójában töltött két esztendő alatt megírta az amerikai természetirodalom egyik legismertebb alkotását, az 1854-ben megjelent Waldent.  Thoreau szerint a civilizáció pusztítja a természetet, és az embert megfosztja attól, hogy figyelmét a lét fontos kérdéseinek szentelhesse; az emberi kultúrának a természethez kell igazodnia. Nagy hatással volt rá Alexander von Humboldt,  inspirálta, hogy összekapcsolja a tudományt és a költészetet, illetve Humboldt utolsó könyve, a Kozmosz, mely szakmailag teljesen lenyűgözte a filozófust.

Henry David Thoreau 1817-ben született Concordban. Visszahúzódó gyerekként élt, társai nagy orrú tudóskának csúfolták. Leginkább a szabadban érezte jól magát, a fákon úgy csimpaszkodott, mint a majmok. Ifjú korában a Harvard Egyetemen és a könyvtárban töltötte idejét, előszeretettel forgatta az útikönyveket. Az egyetem elvégzése után tanárként dolgozott, mellette otthon is besegített a családi ceruzakészítő üzemben. Testvére hirtelen halálának és gyászának feldolgozására jó gyógyírnek bizonyult a természet. Egy barátja ajánlotta neki, hogy költözzön ki az erdőbe, egy kunyhóba. „Nem érheti igazán  fekete bánat azt, aki a természetben él” – vallotta később Thoreau. A halál része a természet körforgásának, mert a következő évben minden életre kel megint. Míg Thoreau a vadonban élt, szülővárosában hatalmas iramban indult meg az iparosodás, amit ő a fejszecsattogásból és az ősöreg fák eltűnéséből állapított meg. Irtották a fákat, mert kellett  a vasút építéséhez, egyre több művelhető területre volt szükség, és tüzelőek is egyre többet használtak.

Thoerau igyekezett minél több időt tölteni a természetben, harapta a friss erdei levegőt, belefeledkezett a könyveibe, vagy csak órákon át nézte a virágokat, anélkül, hogy valami másra kellene figyelnie. Az egyszerű élet gyönyörűségéről könyvében hosszan mesél.
Egyesek azt mondták róla, hogy faragatlan és unalmas alak, külsejére semmit nem adó, vidékies ember. Megoszlottak róla a vélemények, keveseket engedett közel magához, egy barátja így nyilatkozott róla: olyan, „mint a hűvös víz egy kánikulai napon a szomjazó embereknek.”
Ő az írásaiban, papíron tudta kifejteni mindazt, amit megtanított neki a természet. Beszélgetett az állatokkal, s azok vele. Kevesen elégedettek ma úgy az életükkel, mint ő volt a saját egyszerűségében. Nem érdekelték a társasági örömök, a pénz. Időnként azért tiszteletét tette szülővárosában, ilyenkor találkozott barátaival, családjával, és a helyi középiskolában adott órákat. Amikor végleg elhagyta a kunyhóját, megpróbálta kiadatni a jegyzeteit, ám nem járt sikerrel. A természetleírásai senkit nem érdekeltek. Végül akadt egy kiadó, aki Thoreau saját költségén kinyomtatta és terjesztette a kéziratot. Ez a próbálkozás is kudarcba fulladt. Kortársait nem értékelték a gondolatait. Sikertelensége után csak a kölcsönök maradtak, barátai is elfordultak tőle. Ő azonban nem törődött azzal, hogy mások mit gondolnak róla. Célja volt, hogy megismerje a természet tudományát, saját napirendet állított össze, melyben különös figyelmet fordított a tanulásnak, méréseket végzett, melyet a közeli botanikus kertnek adott le. Rengeteget sétált és jegyzetelt, kalapjaiba gyűjtötte a préselni kívánt növénymintákat. „Vetési időszak ez nékem; épp elég sokáig hevertem a parlagon” – így jellemezte ezt az időszakot. Rengeteg természetről szóló könyvet olvasott, „bizonyosfajta gyógyírt” jelentett ez számára. Thoreau szerint nem az volt a fontos, hogy milyen messzire utazik az ember, hanem hogy mennyire él. Nem érezte szükségét, hogy messzi tájakra menjen, otthon utazott. „Légy felfedező a saját folyóidon és óceánjaidon!” Ezek a lépések, a kudarc utáni magabiztossága, önmagára és az érzéseire figyelés segítették, hogy megírja a ma ismert formában megjelent Waldent. Thoreau 1859-ben egy éjszakai kiránduláson viharba került, megfázott és már nem tudott felépülni. Élete hátralevő éveiben egészségi állapota folyamatosan romlott, ágyban fekvő beteg lett. Ezalatt kéziratai szerkesztésével foglalkozott: leveleket és naplóbejegyzéseket írt. 1862 május 6-án halt meg, 44 évesen.

Thoreau természetszerető élete és munkássága hatással volt arra, hogy 1890-ben – jóval halála után – megalapították az Egyesült Államok második nemzeti parkját a Yosemite Nemzeti Parkot. Tevékenysége inspirálta Muir természettudóst, aki megalapította a Sierra Club környezetvédelmi szervezetet. A ma is működő klub tevékenységei közé tartozik: a fenntartható energia támogatása, a globális felmelegedés enyhítése.

Thoreau nevéhez fűződik a polgári engedetlenség kifejezés, ő írta le először az egyéni lelkiismeretet elnyomó többség elleni tiltakozás megfogalmazására, a Civil Disobedience (Walden – A polgári engedetlenség iránti kötelességről) című esszéjében. Meggyőződése volt, hogy minden embernek jogában áll szabadon megválasztani az életmódját, hogy életéből csináljon költeményt és így az élet maga is művészetté válhat.

Írta: Horváth Renáta Bernadett

Felhasznált irodalom: A természet feltalálója című könyvből, Henry David Thoreau életrajza – Andrea Wulf