Magyarország harmadik legnagyobb természetes tava, a Velencei-tó szomszédságában található hazánk egyik legidősebb, felszínre bukkanó kőzete: a Velencei Gránit.

 

Egymásra dobált gyapjúzsákok.
Fotó: Babinszki Edit

A Velencei-hegység nagy részét ez a körülbelül 270-290 millió éves kőzet építi fel, amelynek mállásával alakultak ki az elsőre meghökkentő látványt nyújtó „ingókövek”. A hegység legérdekesebb földtani alakzatainak azonban nem csak az formájuk, hanem a kialakulásuk is izgalmas, egészen a földtörténeti ókorig nyúlik vissza.

Az erről a területről ismert legidősebb képződmények az ordovícium és a szilúr földtörténeti időszak folyamán keletkeztek. Ezek a finomszemcsés, agyagos üledékek a földtörténeti ókor tengerében rakódtak le, a bennük talált ősmaradványok szerint több mint 400 millió évvel ezelőtt. Külön említést érdemel, hogy itt, Szabadbattyán környékén, mélyfúrásokban találták meg Magyarország, jelenleg ismert, legidősebb ősmaradványait és egyben legidősebb képződményét is. Ez a palás kőzet a benne található rossz megtartású acritarchák (a barázdás moszatokra hasonlító páncélos ostorosok) mikrofosszíliái alapján 470-480 millió éves.

Ezek az üledékes kőzetek később, a variszkuszi hegységképződés során zajló szerkezeti mozgásoknak köszönhetően a mélybe süllyedtek, majd a magas hőmérséklet és nyomás hatására átalakultak. Az ezt követő alpi hegységképződés kezdeti szakaszában a gránitos összetételű magma a felszín felé préselődött, a felszínt azonban már nem érte el, néhány kilométeres mélységben megrekedt és lassan kikristályosodott. A belőle képződött gránittestek a Siófok és Ságvár térségében végzett fúrásokból is ismertek, ám a legnagyobb, a Velencei-hegység gránittestje a kihűlését követően, az újabb szerkezeti mozgások során kiemelkedett a felszínre.

A durvaszemcsés, szürkés árnyalatú Velencei Gránit közelről.
Fotó: Babinszki Edit

A hegységre jellemző különleges sziklaalakzatok, az „ingókövek” a mállás során jöttek létre, ami már mélyen a felszín alatt elkezdődött. A hazánk területére egykoron jellemző meleg, nedves trópusi éghajlaton a mállás a kőzetet átjáró repedések mentén akár több 10 méter mélységig lehatolhatott. Az egymást keresztező repedések között 2-3 méteres, vagy néhol akár sokkal hatalmasabb ép kőzetrészek maradtak egyben, melyek sarkai a mállás eredményeként legömbölyödtek. A hidegebb periódusokban a repedésekbe beszivárgó és ott megfagyó oldatok repesztették tovább a kőtömböket.

Az ép sziklatömbök körül található, szétmorzsolódó törmelék könnyen kiperegett, kimosódott, így váltak láthatóvá a kitömött zsákokhoz hasonló, lekerekített sziklatömbök. A Cholnoky Jenő és kortársai által gyapjúzsákoknak elnevezett kövek pusztulása ma is tart. A gránitokra jellemzően, a sziklák felszíne hagymahéj-szerűen mállik a víz, a szél és a hőingadozás hatására.

A pákozdi Sár-hegyen és a sukorói Csöntér-hegyen mintegy 400 kisebb-nagyobb sziklacsoport fordul elő. A leglátványosabb talán a Kocka-kő, de híres még a Pogány-kő, a Pandúr-kő, az Oroszlán-kő is. Az élükre állított, bizonytalannak tűnő gránitkockák Pákozdról a piros kereszt turistajelzést követve, a Pákozdi ingókövek tanösvény mentén érhetők el egy könnyű sétával. A környéken nyaralóknak mindenképp érdemes felkeresni e furcsa, a földtörténet ókoráról mesélő földtani alakzatokat.