Légy olyan, mint a bambusz: minél magasabbra jutsz, annál mélyebbre hajolj! – tartja egy kínai közmondás.

NAGYÍTÁS
Jade-folyosó

Megállok a Jáde folyosó természetes vörös homokkővel kiépített gyalogútján, és felnézek az alagútként fölém magasodó lombkoronákra. A reggeli napfény épp arany dárdákat készül küldeni a föld felé, a hosszúkás leveleken még ott ül a harmat, és a bambuszok törzséből felszálló friss, nyers illatot sem nyomja el a fel-feltámadó szél.

A Shunan Zhuhai Nemzeti Parkban található Bambusztenger a drótkötélpálya kabinjából. Több utazási és természetvédelmi szervezet top 10-es listáján szerepel a világ legszebb erdei között.

Bambuszban főtt rizs és bambuszrüggyel sütött paradicsomos tojás

Kína a maga 400 fajtájával a világ legnagyobb bambusztermelője. Legkiterjedtebb összefüggő erdőterülete a Jangce-folyó mellett fekszik, de több ezer hektár húzódik meg Szecsuan, Húnán, és Fujian tartományokban is. A bambusz évezredek óta a hagyományos kínai értékek és a keleti szépség szimbóluma, az erkölcs, az ellenállás, a szerénység és a magány megtestesítője. Tökéletes példája az egymás mellett élő anyatermészet és az ember harmóniájának. Bolygónk leggyorsabban fejlődő misztikus növénye, ami 24 óra leforgása alatt képes akár egy métert is nőni.

A hiedelemmel ellentétben nem fa, hanem a perjefélék családjába tartozó fű, aminek azonos alfajai 65-120 évenként történő, földrészeken átívelő, éghajlati viszonyoktól független, szinkronikus virágzására a tudósok a mai napig nem tudtak magyarázatot adni. A legnagyobb példányok akár 20 méternél is magasabbra nőnek, törzsük átmérője pedig 15 centiméter. Bár fás száruk meg sem közelíti a fatörzsek robusztusságát, harcművészhez méltó ügyességgel dacolnak az időjárás viszontagságaival, így állva mindenki előtt példaként az élet viharainak túléléséhez.

Átkelés a folyón

A feledésbe merült gondok kertje

Több ilyen eldugott tavacska is található a nemzeti parkban

Szivárvány-vízesés az egyik leglátogatottabb hely a Shunan erdőben

Két hónapja tartó kínai utazásom utolsó állomására, a Shunan Zhuhai Nemzeti Parkba, vagy ahogy a helyiek nevezik a Shunan Bambusztengerhez, érkezem. Ez a Szecsuan tartományban, Csengtutól mintegy 300 kilométerre délre fekvő, 4600 hektárnyi erdő Kína legrégebbi és egyben legnagyobb bambuszrengetege. Itt forgatták a 4 Oscar díjjal jutalmazott Tigris és sárkány című kínai filmet. 
Az itt élő összesen 58 bambuszfaj ötszáz hegygerincet és csúcsot fed be, ameddig a szem ellát, ez a smaragd tenger hullámzik a horizonton. Az enyhe éghajlat, az egészséges levegő, a környék kanyargós ösvényei, csobogó vízesései, és nem utolsó sorban titkos sziklatemplomai évente több százezer embert csábítanak a ligetbe.

A bambuszok közé ékelt ötkilométeres útvonalon, a Jáde folyosón folytatom tovább reggeli sétámat, a Guanyun Pavilionhoz, ehhez a fakorláttal körbevett kilátóhoz, ahonnan reggel 6 és 8 óra között az alacsony felhők fehér sapkákat húznak a völgyre. Bármerre nézek, a zöld ezer árnyalatát vetíti elém az erdő. Az egyik ösvény előtt tábla áll, kínai turisták fényképezkednek előtte, ahogy mondják, Mao egyik kedvenc nyári pihenőhelyéhez vezet az út. Megérkezve a Guanyun kilátóhoz a felhők már gyorsúszásban haladnak az égen. Percek kérdése, és a horizont teljesen kitisztul, a Szecsuan-medence alattam kanyargó folyója a mezőkkel és a keresztutakkal látható lesz, de most még bújócskát játszanak a falusi házak és a bambuszok. Kihajolok a korláton, a szemem előtt hullámzó dombok keletre és nyugatra húzódnak, mint a két pihenő sárkány, óvón figyelve a Shunan erdő bambuszait. Ezután felülök a libegőre, a lábam alatt elterülő táj elképesztő, innen is jól látszik, hogy az egész bambuszerdő cikkcakkos alakú, északról délre keskeny, míg keletről nyugatra széles a formája. Néhol olyan közel halad el a drótkötélpálya kabinja a lombok felett, hogy ha akarnám, meg tudnám érinteni a fák tetejét. Alattam a patakok csillogva áramlanak, vízesések esnek alá a sziklákról. Hátradőlök az ülésemben, és beszívom a friss levegővel ennek a rejtélyes világnak a hangulatát is.

Shunanban a bambusz növény megismerésére, kiállítására, és kutatására szentelt múzeum is működik, mely hat kiállítótermével, kertjével, és kézműves műhelyével tökéletes helyszíne a tanulni vágyóknak. Ahogy a múzeum fiatal dolgozói magyarázzák, a bambusz ültetésének és felhasználásának kínai néptörténete 7000 éve követhető nyomon. A fennmaradt régészeti leletek szerint  i.e.16.-11. században már fogyasztották a növény friss hajtásait, házat, szállító- és tárolóeszközöket, hangszereket, sőt, fegyvereket is készítettek belőle. A papír megjelenése előtt madzaggal összefűzött bambusz-szeletekre írtak, a növény rostos szárát pedig ruhákhoz dolgozták fel, amik a császári udvarban is rendkívül népszerűek voltak. A bambusz megfaragása, és annak művészi értéket képviselő kultúrája a 3. században jelent meg, majd a Ming (1368-1644) és Qing (1644-1911) dinasztiák idején lett egyre népszerűbb. Ma a faragványok leginkább Buddhát, állatfigurákat, virágokat és tájakat testesítenek meg.

Magam mögött hagyva a múzeumot, veszek egy pálmalevélben főtt ragacsos rizsgombócot, és besétálok a Wangyou-völgy, vagyis a Feledésbe merült gondok kapuján. A bambuszból faragott előcsarnokban újabb árusok kiabálnak utánam, fagylaltot, héjában főtt burgonyát, és jégkrémet kínálnak. Átvágok a vízesések és patakok tarkította völgyön, míg végül megtalálom, amit kerestem. Azt a híres bambuszt, amely a legenda szerint olyan földöntúli erővel nőtt ki, hogy kettéhasította a rajta fekvő sziklát. Leülök a tövében, és a hangosan kuruttyoló békák koncertjét hallgatva kibontom a ragacsos rizsemet és beleharapok.

Naplemente előtt még van 3-4 órám, így mielőtt teljesen beesteledne, Shunan legkülönlegesebb gyöngyszeméhez, a Xianyuhoz, vagyis a Halhatatlanok barlangjához mászok fel. Az 1700 méter magasságban fekvő, vörös homokkő sziklába ágyazott kolostoregyütteshez csupán egy meredek, és fáradságos út vezet. A hegyek mindig is kulcsfontosságú szerepet töltöttek be a kínaiak hiedelemvilágában. A filozófiai és vallásos gondolkodás a szent csúcsokat a földet éggel összekötő tengelynek tekintette, ahol a csí energia, ez a világegyetemet betöltő, alkotó alapanyag, természeti erő különösen kifinomult formájában fordul elő. A sziklakolostor nevét Tianyu taoista szerzetesről kapta, aki remeteként élt Shunan szirtjei között. A környéken híre terjedt annak, hogy jövendőmondó, így sokan tették meg ezt a magányos, mindentől elzárt sziklautat, amin én magam is járok.

A vallási taoizmus a Han-korban lett igazán népszerű, amikor a hivatalnok-értelmiség köreiben divatos filozófia misztikus elemei eljutottak az egyszerű néphez is, és ott egyéb, már meglévő hagyományokkal, babonákkal, hiedelmekkel ötvöződve új vallássá alakultak. A tanok követőinek fő céljává az örök, de legalábbis a hosszú élet elérése lett. Maga a taoista szerzetesrend viszonylag későn, a 7-10. században keletkezett, szerzetesei a Xianyuéhoz hasonló kolostorokban laktak, cölibátust fogadtak, és napjaikat a munkán kívül a taoista klasszikusok tanulmányozásával töltötték. Sokszor oktatással is foglalkoztak, később pedig ők váltak az olyan, konfucianizmus által lenézett és megvetett, viszont a nép körében népszerű kétes tudományok képviselőivé, mint a kuruzslás, földjóslás, horoszkóp-, amulett-készítés és ördögűzés.  A taoista papokat később a buddhista szerzetesek követték az itteni sziklakolostorban, maguk után hagyva egyedülálló kéznyomaikat a köveken és a barlangokban.

Jó fél óra mászás után végre a szűk lépcsők tetejére érek, velem szemközt, a sziklák kanyargós oldalába faragott óriásszobrok már messziről látszanak, ám elképesztő részletességük, valódi méretük csak akkor érzékelhető igazán, amikor közelebb érek hozzájuk. Odalépek az egyik mesterien kidolgozott arc mellé, ami legalább három méter magas, és megérintem a műalkotást. A vörös homokkövet a szél és az eső teljesen simára csiszolta, erős moha illata érződik a köveken, ahogy a zöldbe forduló szoborarchoz hajolok, és megszagolom. A még épen maradt kolostorokat összekötő sziklafolyosón egy eddig soha nem tapasztalt, titokzatos világ kel életre, ahol a kínai régmúlt szoboralakjai tűnnek fel több száz méteren át bambuszokkal szegélyezve.

A kolostor bejáratánál egy óriás Buddha fekszik, mielőtt elsétálnék előtte, tisztes távolságban megállok a szobor lábától öt méterre, nem akarom megzavarni a füstölőket gyújtó kínai család áhítatát.

A füstölő, mint rituális tárgy megjelenése az i. e. 4. századtól a halhatatlanság keresésének újkeletű elképzeléseivel kapcsolható össze. A világhegy, a Kunlun szimbóluma, amely összeköti a földet a mennyekkel, és melynek csúcsán a halhatatlanok és istenségek élnek. A belőle felszálló füst közvetíti a földön élők kéréseit az égieknek. A hagyomány szerint a taoista pap az oltár előtt végzett szertartás során megismétli, újrajárja mestere halhatatlanná válásának útját, hegyremenetelét, ezt végzi éppen a család is. Imafoszlányokat és tömjénszagot hoz a szél, ahogy a férfi, az asszony és gyermekük áhítatosan újra és újra meghajolnak, majd a szobor lába előtti szent tartóba teszik a füstölőket.

A sziklaperem alatti buddhaszobrokat a mai napig sokan látogatják

Mikor végeztek, végre belépek a halhatatlanok barlangjába. Az alattunk elterülő, bambuszszőnyeggel terített szakadékba megannyi bronzból öntött, agyagból faragott, és aranylemezekkel bevont mosolygó Buddha szobor néz. Nekidöntöm hátamat a falnak, és velük együtt figyelem a messzeséget.

A buján zöldellő erdő fái között átdereng a lemenő napfény, mintha néma őrangyalok vigyáznák a sziklatemplom és a szentélyek nyugalmát. Előveszem a fényképezőmet, és megpróbálom a lehetetlent: lencsevégre kapni az erdő rendíthetetlen nyugalmát.

Az egész napos bolyongás után visszatérek a völgybe, és leülök a magára hagyott patakparton. A turisták nagy, sárga buszaikkal már rég elmentek, az erdő is elhalkult, csak a patakok csörgedeznek és a bambuszok zöld lombjai hajlonganak tovább.

A kínai nép szerint a nagy becsben tartott növényük gyökere a határozottságot, a magas, egyenes szára a becsületet, üreges belseje a szerénységet, míg spártai külseje a tisztaságot képviseli. Ezek az értékek azok, amik mindig is a kínai nép kultúrájának, festészetének, kalligráfiáinak és költészetének fő témái voltak, és ma sem vesztették el jelentőségüket.