Sokan kedvelik a temetői sétákat különleges, kísérteties hangulatuk miatt. De, hogy melyekben kószálva van szükség a legnagyobb elővigyázatosságra? Íme, a három leginkább hátborzongató temető a világon!

Kísértetek, szellemek, nyugodni nem képes lelkek milliói bolyonganak körülöttünk a világban és bizony nem ritka az sem, hogy ezek a haragos, esetleg ártó szándékú entitások a maguk sajátos, vérfagyasztó eszközeivel képesek megijeszteni, sőt, határozottan elkergetni saját területükről az arra tévedő, leggyakrabban mit sem sejtő embereket.

Legalábbis a tömérdek rémmese, legenda, illetve egyre sokasodó személyes élményen alapuló beszámoló alapján - melyek évszázadok óta keltenek bennünk, egyszerű halandókban félelmet - jó eséllyel erre következtethetünk.

Persze, a kísértethistóriák, csakúgy, mint bármilyen túlvilági léthez, ezotériához, vagy egyéb kézzel nem fogható, tudományosan meg nem magyarázható jelenséghez kapcsolódó történetek, ellentétes reakciók

at szülnek, alapvetően két fő táborra osztva a hallgatóságot – a „hiszem” és a „nem hiszem” csoportra.

Azonban az bizon

yos, hogy van egy olyan kör, amely mindkét előbb említett táborból elegyít magában tagokat. Ennek a körnek a neve: „látni akarom”. Látni, hallani, érezni, valamilyen módon megtapasztalni a körülöttünk bolyongó, nyughatatlan lelkek jelenlétét.  Laikusként is azonnal rávágja az ember a választ arra a kérdésre, ami ilyenkor logikusan felmerül mindenkiben: hol van erre lehetőségem? Le sem kell írnom, a válasz kézenfekvőnek tűnik: a temetőben. És hogy ezen belül melyekben van legnagyobb esélyünk minderre? Erre a kérdésre ad választ ez a cikksorozat, mely a világ leghíresebb, legkísértetiesebb temetőinek dobogósait tárja elétek!

Listánk harmadik helyén egy aprócska temető áll, ami mégis az egyik leghírhedtebb szellemmel és legaktívabb paranormális tevékenységgel büszkélkedhet a világon! Az 1620-ben épült Greyfriars Kirk Edinburgh óvárosának egyik legidősebb épülete, azon kevés templomok közé tartozik, ahol a mai napig is tartanak az angol mellett skót gael nyelven is istentiszteleteket.

A szomszédságban található a város látképét meghatározó, középkori Edinburgh-i kastély is, melynek köszönhetően könnyen érezheti úgy az erre tévedő, mintha visszacsöppent volna az időben. Elég körülnézni, hogy a természetfelettire fogékonyak azonnal átérezzék a környék misztikus hangulatát.

A „Greyfriars” név - amely magyarra fordítva szürkebarátot jelent -, az egykor a templom helyén álló, a 15. század első éveiben alapított ferences rendi kolostorra utal. A 16. század vége óta temetkezési helyként használatos, a plébánia körül elterülő temető sok gazdag, nemesi családba tartozó embernek szolgál nyughelyéül és minden egyes hantja a legmagasabb szintű műemléki védelmet élvezi. Kísértetjárta mivolta mellett egy szívmelengető legenda is fűződik a Greyfriarshoz, mégpedig Greyfriars Bobby, egy elhunyt gazdája sírját 13 éven keresztül őrző és el nem hagyó, hűséges kutya legendája, akinek népszerűsége miatt még szobrot is állítottak a temető falain belül.

Amiről viszont a hely leginkább hírhedtté vált, azok az igen sűrű paranormális tevékenységek és észlelések, amik egyetlen ember, Sir George Mackenzie skót ügyvéd és politikus nevéhez köthetőek.

Mackenzie a 17. század közepén volt elismert jogi szakember, és egyben felelős mintegy 1200 presbiteriánus skót ember Greyfriarsnél való bebörtönzéséért, megkínzásáért és kivégzésük, vagy alultápláltságuk és az elszenvedett kínok miatti haláláért. A különösen kegyetlen kínzások miatt, melyeket a rabokon követett el, kiérdemelte a „Véres Mackenzie” nevet. 1691-es halála után Greyfriarsben temették el, díszes mauzóleuma azonban már jó ideje nem nyugodt és csendes…

A temetőben mindig is megfigyeltek megmagyarázhatatlan eseményeket, úgy, mint a testetlen erők által elkövetett támadások, váratlan és megmagyarázhatatlan ájulások, a bőrön keletkező vágások, zúzódások, egyéb kisebb-nagyobb sérülések. A titokzatos és vérfagyasztó események a 19. század végén lettek konkrétan Mackenzie-hez köthetők, miután egy hajléktalan ember a néhai ügyvéd síremlékét feltörve próbált menedéket keresni a dermesztően hideg éjszaka elől.

Az épület nem volt olyan jó állapotban, hogy kihívást jelentsen a csavargó számára a rozsdás ajtókon való átjutás, így hamarosan a bent lévő koporsó előtt találta magát, amit elég értékesnek ítélt arra, hogy ellopja, ezért elkezdte kijjebb rángatni azt. Ekkor azonban a korhadt padló beszakadt alatta és egy sötét kamrába zuhant, ahol eszméletét vesztette. Hajnalodott már, amikor magához tért, s miután kinyitotta a szemét, rögtön látta, hogy már nincs vaksötét a teremben, ahol öntudatlanul az éjszakát töltötte.

Az első, amire figyelmes lett, az az émelyítő szag volt. Rögtön ezután észrevette azt, amit valószínűleg soha életében nem fog tudni elfelejteni. Körülötte mindenütt oszladozó holttestek hevertek, az eddig jól zárt és felfedezetlen kamra adottságainak köszönhetően félig-meddig konzerválva, egymás hegyén-hátán; több tucat jobb sorsra érdemes szerencsétlen egymásra dobált maradványai. A halálra rémült ember hanyatt-homlok menekült a sírból. Nemsokára szembe találta magát egy csendőrrel, akinek zaklatottan elmesélte mit látott, majd rohant és rohant tovább, többet nem is látták a környéken. Később kiderült, hogy a tömegsír egyike volt azoknak a szép számmal fellelhető illegális temetőgödröknek, ahová a középkorban a pestisjárványban megfertőződött és elhunyt emberek tetemeit szórták.

Ezek után vette kezdetét a borzalmak még intenzívebb áradata, Mackenzie dühe a nyughelye meggyalázása miatt megkérdőjelezhetetlenné vált.  A megmagyarázhatatlan sérülések, rosszullétek egyre sűrűbbek és súlyosabbak lettek. Rengeteg beszámoló érkezett az eset után elhíresült mauzóleum körül kíváncsiskodókat ért támadásokról, ahogy láthatatlan erők taszigálták őket, a hölgyek haját erősen tépték, fojtogatták az óvatlanul éjszaka arra tévedőket, melynek később látható nyoma maradt a bőrükön. 1998 óta is több mint 500 hasonló bejelentés érkezett még a helyi hatóságokhoz és megannyi beszámoló különböző blogokon, személyes oldalakon. Az egyik legismertebb és legelképesztőbb beszámoló azonban John Hayes rendőrtiszttől származik, aki nem más, mint akinek sírjánál halála után hűséges kutyája, a cikk elején említett Bobby őrködött hosszú éveken át.

Az 1800-as évek végén a férfi bizonyítékot kívánt szerezni a Mackenzie-mauzóleum körüli korai kísértethistóriák valódiságáról, ezért egyik éjszaka maga is lemászott a sírba, hogy egy éjszakát ott eltöltve megfigyelje, mi is történik a sötétség leple alatt. Azonban mikor pár óra teljes csend után megkönnyebbülve távozni kívánt, a már akkor is rozsdás, rossz állapotban lévő ajtót ezúttal mozdítani sem bírta. A legenda szerint hat hónapot töltött a kriptában a kevés elburjánzott növénnyel és a sűrűn előforduló patkányokkal és rovarokkal táplálkozva, ez alatt pedig olyan jelenségeknek volt tanúja, melyek teljesen elvették az eszét. John elmondása szerint a koporsó magától mozgott, sőt, levitált éjszakánként, Mackenzie szelleme beszélt hozzá, fenyegette őt és elmondta neki, hogy miképpen fogja emberek ezreit kísérteni az elkövetkezendő időkben.

Hogy ebből mennyi az igazság, az természetesen kérdéses, de az tény, hogy John Hayes fél évre valóban teljesen eltűnt az emberek szeme elől, majd a kriptában találták rá őrülten és józan eszét soha nem is nyerte már vissza. A támadásokat és rejtélyes tűzeseteket pedig nem másnak tulajdonítják azóta sem, mint a „Mackenzie Poltergeistnek”, azaz Sir George Mackenzie dühödt, meggyalázott szellemének, illetve a területen általa kivégzett, több száz presbiteriánus nyugodni nem képes lelkeinek.

Az ezüstérmes tulajdonképpen nem is egy temető, hanem egy három részes „temetőkomplexum”. A St. Louis Cemetery ugyanis a New Orleans városában található három hasonló stílusban, nagyjából ugyanabban az időben épült római katolikus sírkert együttes neve. Gyönyörű mauzóleumokkal és síremlékekkel találkozhatunk itt, mivel a város tengerszinttől számított magassága nem tette lehetővé a föld alá temetkezést. A legnagyobb és leghíresebb az 1789-ben alapított St. Louis Cemetery No.1, mely New Orleans legfőbb temetkezési helye lett a városban pusztító 1788-as nagy tűzvész után. A második rész 1823-ban, míg a harmadik 1854-ben nyitotta meg kapuit. Érdekes, hogy mindhárom blokk szinte sérülés nélkül vészelte át a pár éve a városban óriási kárt okozó Katrina hurrikán pusztítását és az azt követő áradásokat.

Az egyes számú temetőhöz köthető a paranormális jelenségek legnagyobb részre, amik egyik legfőbb okozója nem más, mint a hírhedt vudu-papnő, Marie Laveau nyughatatlan lelke, akit szintén itt helyeztek örökké tartónak szánt nyugalomra 1881-ben bekövetkező halálakor. Marie egy fehér ültetvényes és egy szabad kreol nő gyermekeként látta meg a napvilágot 1794-ben New Orleans francia negyedében. 25 éves korában ismerte meg Haitiról bevándorló férjét, Jacques Paris-t, akihez rögtön hozzá is ment, ám a következő évben tisztázatlan körülmények között a férfi elhunyt. Abban az időben bevándorlók hada lepte el Louisiana államot, köztük fehér európaiak, illetve fekete és kreol bőrű szabadok és rabszolgák. A népesség afrikai származású része hamar elterjesztette a vudut, illetve egyéb afrikai törzsi vallásokat az egyre inkább színes bőrűek uralta államban és fővárosában, New Orleansban.

Laveau pontos munkásságáról, vagy későbbi életéről elég keveset lehet tudni. Ami biztos, hogy fodrászként dolgozott gazdag fehér családoknál és nem sokkal később másodszor is férjhez ment, ez  a házasság 1835-ig, a férfi haláláig tartott és több gyermek is született belőle. Közülük egyetlen ismert a legidősebb lány, az 1827-ben született Marie Laveau II., aki folytatta anyja vudu-papnői tevékenységét. Az asszony 98 évesen békésen hunyt el otthonában. Sok mindent beszéltek róla akkor és sokáig utána is, például, hogy kígyókat tartott, barátkozott velük, illetve, hogy jövőbe látott. Sok vudu-hívő és ezoterikus tanokra fogékony ember keresi fel ma is a sírját, vudu kellékeket és szimbólumokat, babákat, gyertyákat, apróbb ajándékokat hagyva a hant mellett, illetve a közismert „XXX” szimbólumot vésve a kőbe, annak reményében, hogy a papnő szelleme teljesíti egy kívánságukat.

Azóta is rengeteg bejelentés érkezik a temetőben látott piros-fehér turbános asszony szelleméről, amely agresszívan közeledik az érdeklődők felé, különböző nyelveken szórva átkokat az élőkre. Többen látni vélték egy leírásuk szerint 10-12 méter hosszú boa óriáskígyó alakját is a temetőben, melyben felismerni vélik azt a hüllőt, mely Laveau házi kedvence volt életében. Marie Laveau számos könyvben, filmben és sorozatban bukkant már fel szereplőként, például a népszerű „Amerikai horror sztori” című tévésorozat egy évadában, sőt, a hetvenes években még Marvel képregény-karakter is született ezen a néven.

Azonban nem a vudu-papnő az egyetlen ismert kísértet a St. Louisban. Nagy „népszerűségnek” örvend a Henry Vignesnek nevezett fiatal tengerész szelleme, aki a legenda szerint egy hosszú tengeri út előtt meghagyta a lakhelyéül szolgáló panzió tulajdonosának, hogy ha meghal, holttestét mindenképpen a családja sírja melletti megvásárolt helyen temessék el, szeretett szülei és gyermekként elhunyt húga mellé, aztán odaadta a papírt, mely igazolta, hogy a kripta a tulajdonában áll. A pénzéhes idős hölgy azonban - a temető akkori dolgozóinak elmondása alapján -, eladta a sírhelyet, így, mikor Henry élettelen testét hazaszállították egy baleset után, csak a családjától messze, egy olcsó és egyszerűbb sírban helyezhették nyugalomra.  Azóta a férfi elkeseredetten kószál a temetőben és rendszeresen érdeklődik az arra járóktól, hogy nem tudják-e, merre található a Vignes-kripta…

Egy másik jól ismert, konkrét történettel nem rendelkező szellem Alphonse, egy magányos, idősebb úr, aki gyakran szegődik az ember mellé, ha éjszakai sétát tesz, és miután illően bemutatkozik, megkéri, hogy segítsen neki hazajutni. Emellett szemtanúk állítása szerint előszeretettel emeli el mások sírjáról a friss virágokat, a saját nyughelyére téve azokat. Ismeretes még, hogy Alphonse különösen fél egy „Pinead” névre keresztelt díszes síremléktől - vagy inkább a benne nyugvóktól- és tanácsolja, hogy kerüljék el azt. Sok bejelentés érkezik még egy szellemkutyáról, akinek a legenda szerint a No.1 temető egykori őre volt a gazdája, aki ott helyezte nyugalomra szeretett kedvencét, azonban ő maga évekkel később a kettes számú temetőben lett eltemetve. A kutya azóta is kísértetiesen fájdalmasan vonyítva és ugatva hiányolja távol lévő gazdáját.

Egyértelműen kijelenthető tehát, hogy a New Orleans temető-együttes a világ egyik és az Egyesült Államok leggazdagabban kísértett és legkiemelkedőbb paranormális aktivitással bíró helye.

Aki kicsit is érdeklődik a híres, szép, vagy izgalmas történetekkel szolgáló temetők iránt, bizonyosan jól ismeri a London északi részén fekvő, hatalmas és több szempontból is különleges Highgate Cemeteryt. Az 1839-ben alapított sírkert az angol felső középosztály és úri réteg nyughelyének épült és egyben egyféle botanikus kert szerepét is betöltötte.

A 15 hektáron elterülő, több, mint ötvenezer sírt számláló létesítmény gótikus kriptáival, emlékműveivel kiválóan példázza a viktoriánus temetkezés monumentálisan gazdag ízlését. A gyönyörűen rendben tartott, látványosság számba menő temető az első világháború idején indult lassú pusztulásnak, ahogy a számos kertész, akik gondozták a sűrű növényzetet, harcba kényszerülvén elhagyták hazájukat és munkájukat, átadva a helyet a természet vad erőinek. A nyugati részt 1975-ben átmenetileg lezárták, ma idegenvezetéssel bizonyos részei megtekinthetők, szabadon csak a környék lakói által rendben tartott keleti oldal látogatható. Azonban az elhagyatott, ódon hangulatot így sem kell nélkülöznie az odatévedőknek, a méltán híres látványosságot gondozó helybéliek feltett szándéka volt azt megőrizni. Éppen csak a terület bejárhatóságához szükséges kerti munkákat végzik el rendszeresen, még tökéletesebb esztétikai élményt nyújtva ezzel az érdeklődők számára. Számos híres ember sírja is itt áll, úgy, mint Karl Marx, Henry Gray, vagy George Eliot és Douglas Adams íróké, illetve itt nyugszanak Charles Dickens szülei és felesége is.

A monumentális, változatos stílusban épült mauzóleumok között sétálva az embernek nem kell különösebb misztikus történeteket hallania a helyről ahhoz, hogy libabőr fusson végig rajta az óriási fák hűvös, gazdag árnyékában. Ismerjük most meg mégis a temető legismertebb kísértethistóriáját, aminek főszereplője nem más, mint a világ egyik legismertebb szelleme, a Highgate-i vámpír! A történet 1969-ben kezdődött, mégpedig szentestén, amikor is okkultizmus iránt érdeklődő fiatalok egy csoportja szellemvadászatra indult a vandálok keze által akkoriban eléggé megrongált sírok között.

Egyiküknek, név szerint David Farrantnek (egyes források szerint Farrantnek csak mesélték ezt a konkrét sztorit, ami egy Thornton nevű férfival történt meg) feltett szándéka volt az egész éjszakát a jéghideg sötétben tölteni. Hiszen mikor is lehetne legnagyobb eséllyel elcsípni egy nem evilághoz tartozó lényt, ha nem éjjel, amikor minden csendes és zavartalan; legalábbis az élő látogatóktól bizonyosan.

A férfi a társaságból egyedüliként határozottan elutasította bármilyen természetfeletti hatalom, erő létezését, nevetségesnek tartotta barátai próbálkozásait a másik oldallal való kapcsolatteremtésre, csakúgy, mint az est leszálltával egyre erősödő félelmüket. Egyedül maradt hát az elhagyatott temetőben, felkészülve, hogy az meggyőzze őt társai igazáról, a kísértetek és szellemek létezéséről.

Davidnek nem is kellett sokat várnia, hogy megpillantson egy általa később magas, kalapos, köpenyt viselő, egyenes testtartású szürke alaknak leírt árnyat felbukkanni egy síremlék magas oszlopai között. Azonban ő nem ijedt meg, szája szélét lebiggyesztve indult felé, felkészülve rá, hogy valaki mindjárt kiugrik a sírok mögül, abban a reményben, hogy ő torkaszakadtából üvölteni kezd és hanyatt-homlok menekül majd.

Azaz csak indult volna, mert rémülten vette észre, hogy mozdulni sem tud, a lába mintha földbe gyökerezett volna és minden igyekezete ellenére egy helyben állva nézte, ahogy a valami egyre közeledik felé. A titokzatos lényt végül már csak 2-3 méter választotta el Davidtől, ő mégsem látta jobban az arcát, nem tudta megítélni pontos magasságát, vagy testalkatát. Csak azt érezte, hogy egyre jobban elhagyja az ereje, szédülni kezd, megfájdult a feje és el akart rohanni onnan, amilyen gyorsan csak lehet.

Ebben a pillanatban az árny, suhogó hang kíséretében szertefoszlott és ő lassan kezdte visszanyerni erejét és érzékeit. A fiatalember számára nem volt kérdéses, hogy túlvilági jelenéssel találkozott és erről készségesen be is számolt egy helyi lapnak írt februári levelében arról érdeklődve, vajon másoknak is volt-e részük hasonló élményben. (Érdekesség, hogy Farrentet később négy év börtönre ítélték a Highgate Temetőben elkövetett vandalizmusért, egy, a megrongált sírokból előkerülő holttest elrablásáért, illetve a rendőrségnek címzett vudubabákat és fenyegető üzeneteket tartalmazó csomagok küldéséért).

Nem sok idő kellett, hogy hasonló furcsaságokról érkező beszámolók hada lepje el az újság szerkesztőségét, azonban a szellem kinézetéről szolgáltatott információk korántsem voltak megegyezőek. Volt, aki fehér ruhás hölgyet, volt, aki elmosódott kerékpárost vélt látni, másokra pedig hívogató hangok, vagy láthatatlan csengők csilingelése hozta rá a frászt.  Egyetlen karakter volt azonban, aki mégis visszatérő szereplője volt több elbeszélésnek is, mégpedig a magas, kalapos, köpenyes férfi alakja.

Egy másik szemtanú, a magát a „British Occult Society” és a „Vampire Research Society” nevű brit szervezetek alapítójának és elnökének tartó Sean Manchester biztos benne, hogy nem mást tisztelhetünk Highgate legnépszerűbb kísértetében, mint magát Drakula grófot, a középkori erdélyi nemest, akit állítólag a 18. század elején koporsóban szállítottak Angliába sötét mágiát gyakorló hűséges követői és a későbbi Highgate Temető területén helyezték - korántsem örök - nyugalomra.

Manchester - állítása szerint - pontosan tudta, melyik síremlék falai mögött nyugszik a vérengző gróf, ezért néhány társával 1970 tavaszán indákkal benőtt ösvényeken keresztül behatolt egy, a temető ritkán látogatott részébe, ahol megpróbáltak felnyitni egy kriptát, amihez korábban állítólag egy különös képességekkel rendelkező, alvajáró lány vezette őket álmában.

Felismerve, hogy az ajtót kinyitni nem tudják, leereszkedtek a sírhoz egy, a tetőn található repedésen, majd a halott mellé fokhagymát tettek, a sír köré szentelt vizet csepegtettek. Néhány hónappal később egy szénné égett, lefejezett női holttestet talált a rendőrség a kérdéses kripta mellett. Ezután kezdték jobban figyelni Farrant és Manchester szertartásos, ördögűző tevékenységeit.

Azonban a fenti, rejtélyes szellemekről szóló beszámolók bizonyítást sosem nyertek, nem lévén semmilyen nyom, vagy képi megörökítés, amely alapján hitelt lehetne adni nekik. Tény viszont, hogy azokban az időkben és még jó darabig utána is rendszeresen találták a temetőben apróbb állatok, néha rókák tetemét, melyek állítólag emberinek tűnő fognyomokkal voltak borítva… Mindenesetre az átélt élmények elegendő okot szolgáltattak mind Farrantnek, mind Manchesternek ahhoz, hogy életük hátralévő részében rendszeresen beszéljenek és publikáljanak cikkeket, könyveket démonokról, ártó szándékú kísértetekről, ördögűzésről, rendszeresen témaként alkalmazva a Highgate Temetőben kószáló titokzatos vámpírt.

Nem csak e két híres/hírhedt okkultista szerzőt ihlette meg a világ egyik leghíresebb sírkertje, számos horrorfilmben, bűnügyi és misztikus sorozat egy-egy epizódjában felbukkan a neve, a Highgate-i vámpír pedig ellenségként szerepel például a Buffy a vámpírok réme című ismert tévésorozat képregény változatának 2012-ben megjelent kilencedik évadában. Természetesen Highgate számos másik, sűrűn látott szellemalaknak is otthont ad, érkeztek már beszámolók különböző okkultista csoportok és vallási gyülekezetek a temetőben tartott szertartásairól, imáiról. De gyakran fordul elő az is, hogy a szomszédos utcában parkoló autók gazdáit is halálra rémítik vörös szemű démonok, akik a közelben éjszaka sétálgató magányos emberekre lesve alkalmanként állítólag még a sírkert határait is átlépik.

A hatalmas, gazdag, változatos és kísérteties Highgate Cemetery teljes joggal foglalja el tehát toplistánk első helyét. De e három hírhedt példán kívül a világ még rengeteg  félelmetes, túlvilági erők által megszállt, de a maguk módján gyönyörű temetkezési helyet rejteget, amik az ezotéria és misztikum iránt érdeklődők ezreit csalogatják évről évre. Emellett azonban nem csak a legbabonásabb emberek kerülik el őket olyan messze, amennyire csak lehet…

Ezek voltak tehát a világ legkísértetiesebb temetői, ha van lehetőségetek és kedvet éreztek egy kis borzongáshoz, keressétek fel őket. De csakis saját felelősségre!