Mintha Meseországban lennék!
Áhítatos csend, méltóságteljes, öreg platánok és fenyők roskadoznak,
bokrok kétrét görnyednek a hó súlya alatt, ami egyre
csak szakad, s olyan, mint valami hideg csipkefüggöny.
A faágak, gallyak is vastagon fehérek már, amerre
nézek, szinte átláthatatlan a táj.
Némán betakar a téli „varázslat”. Pont úgy, mint kicsi koromban… Mintha
megállt volna az idő ebben a mozdulatlanságban.
Hazaérve sem tudok betelni ennyi szépség láttán. Kis
maroknyi tökmagot és napraforgót szórok a megszokott
helyre, ezzel várva udvari látogatóimat. Tegnap is volt,
nem is akármilyen!
Egy kedves kis téli vendégem telepedett le újra az
erkély mellett ágaskodó fára. Novemberben már járt itt,
jelezve, hogy hideg télre számíthatunk. (Ugyanis, ha nem
így lenne, nem kényszerült volna be a városi házak közé.)
Vékony hangján csicseregve kuporgott itt az aprócska
madár, s pici, okos szemeivel keresgélve az ennivalót.
Mozdulatlanul figyeltem, ahogy ágról-ágra röppent, egyre
közelebb, én pedig suttogva jeleztem Gergőnek, hogy
„VÖRÖSBEGY”! Izgatottan lopakodott mellém, mert
ő is nagy madárbarát.
Lélegzetelállító volt végigkísérni tekintetünkkel, ahogy
előbb a korlátra, majd a finomságokhoz merészkedett.
Felcsipegetett annyit, amennyire szüksége volt, és már el
is hussant.
Mi persze egymás szavaiba vágva ecseteltük Gergővel,
milyen aranyos, szemet gyönyörködtető, barátságos madár!
Mennyire beigazolódott ősz végi előrejelzése!
Kommentáld!