Hajnalban szánnal indult a Remete-erdőnek Kiske János, a szegény. Havazással, csúnya, összevissza széllel pirkadt a hajnal, s a Szárcsa köhögött. Olajmécsest tartott a gazdának az asszony topogva, míg a lovakat befogta Kiske. A Szárcsa köhögött, sovány bordái ropogtak, meleg, beteg párája torzonborzzá tette a fejét. Olyan volt a Szárcsa, mint egy hektikás öreg paraszt, akinek elvadult már a fehér szempillája is.

Sopánkodott, sírt Sára asszony, s reszketve, majdnem lopva simogatta a Szárcsát. Kiske János, a szegény, pedig ragasztotta az istrángot, bele-belefújt fagyos két markába. Szidta az asszonyt, az Istent, a világot, a Remete-erdőt. Ímhol a saját házában egy kis füstöt napraforgókóróval csinál az ember. Ki kell zavarni, az ólból kizavarni a nyavalyás, kehes állatot, hogy fát fuvarozzunk másnak. És ha a Szárcsa fölfordul az úton, akkor mi lesz? Fél lóval rosszabb élni, mint fél kézzel, s pénz sincs másik lóra. Akkor a kétpengős fuvarnak is vége, s tavaszig beszorul a kunyhóba az ember. És rakásra hull a kölykeivel együtt, és a megmaradt lónak szalmát se tud adni... 

Káromkodott Kiske János, de istenáldjon nélkül közibük vágott a gebéknek. Sikongott egy kicsit a szán, s elkezdett futni, mintha paripák húznák. A Szárcsa felütötte szomorú fejét, s úgy szaladt, mintha a fiatalságára emlékezett volna. Kell is szaladni: jó négy óra járás a Remete-erdő fuvarosembernek. Kiske János, a szegény, csak egy óra múlva kezdett riadni keserű, téli-hajnalos némaságából. Hogy ni, mondta hangosan, hogy az asszonynak egy jó szót se mondott. Meg a Feri kölyökről sem kérdezte meg: az is addig sikankázott a jégen, hogy most szuszogni sem tud. Kétszer fricskázta meg éjjel is a fejét, mert olyan nyögést csinált, hogy aludni se lehetett. Nem elegen vannak a kölykök, s nem elég bajos az élet így is. Dühösen húzott végig az ostorával a rudas lovon Kiske János, a szegény. A Szárcsát kímélte, s a Szárcsa szerencsétlen kehes, mintha csak ki akart volna futni a világból. 

A Remete-erdőn felrakták a fát a Kiske János szánjára. Dél elmúlt, mikor Kiske János, a szegény, visszaindult. El is maradt a többi fuvarosoktól, akik szintén a zsidó gőzmalomnak hozták a tüzelnivalót. A Farkas-völgyben pedig átkozott hóvihar várta Kiskét, a Szárcsát és a másik lovat. 

A Szárcsa már úgy kocogott lomhán, gépiesen, mint egy dög. Az emelkedőnél pedig egyszerre sírni kezdett a Szárcsa, mint egy ember. Göthösen, búsan, kétségbeesetten sírt a Szárcsa, s a két első lábával letérdelt a hófúvásban. Itt fog bennünket megenni a toportyánféreg, ordította Kiske János. A Szárcsa, mintha megértette volna, kiköhögte magát izzadásig, s rettenetes erőfeszítéssel megindult. Megható volt a Szárcsa iparkodása, s csak éppen hogy nem beszélt a Szárcsa. Igaz, szegény gazdám, Kiske János, én ezt most a becsületért teszem. Kihúzom, kibírom a gőzmalom udvaráig, akkor legyen, ami lesz. 

Esett a hó szakadásig, s csak az Isten és a Szárcsa tették, hogy el nem tévedt Kiske János, a szegény. Úgyis esti nyolc óra volt, mikor Kiskéék megérkeztek. A fát lehányták a gőzmalom udvarán. Kiske János, a szegény, megkapta a két pengőt. Most már megütötte ostornyéllel a Szárcsát: siessünk. A Szárcsa fájdalmasan elnyihogta magát, és futott a szán. 

Messziről már azonban észreveszi Kiske, hogy nagyon világos az ő háza. A fene egye meg őket, mondja, miért nem döglenek. Hiszen kilenc órakor istentelenség  mécsest égetni. S befordul a nyitva hagyott kapun, káromkodva, miként hajnalban távozott, Kiske János, a szegény. A kapu fatalpában pedig egy retteneteset botlik a Szárcsa, és felfordul. 

Kiske János, a szegény, ijedt kiáltással leugrik a szánról. Leragasztja jajgatva a Szárcsa istrángját. A jajgatásra egész sereg ember tódul ki a házból. Kiske istenkedik, s észre se veszi, hogy tíz mécsessel jöttek ki a házból. Hogy itt az egész rokonság, az övéi, a feleségéé. Hogy az emberek ünnepélyesek, kenetesek. Elmúlt ez úgyis hamar, az ünnepélyesség, a kenetesség. A Szárcsa nem tréfált, rossz tüdejével egy retteneteset trombitált és elnyúlt. 

Sára asszony s az összes asszonyrokonság rívásba fogott. Jajgattak és káromkodtak a férfiak. A Szárcsa egyszerűen megdöglött. Becsületesen, komolyan, erőszakkal tartogatta a páráját a kapuig. Nem bírta tovább. A másik lovat kifogták, a szánt a színbe tolták. A döglött Szárcsát pedig a fehér havon behúzták az udvar közepére. Majd holnap lehúzzák róla a bőrt. 

Közben érkeztek szomszédok és messze lakók. Sajnálkoztak és tanácsokat adtak. A hideget senki se érezte, s volt éjfél, amikor kiürült a Kiske-udvar. Mind elmentek, a rokonok is. Kiske János, a szegény, tett-vett gyászosan a fehér éjszakában. Néha kijött hozzá az asszony. Szóval éjfél után tért be a házba Kiske. 

Elbámult: az asztalon feküdt fehérben, sárga arccal Feri, a fia. Sára asszony pedig zokogva mondta: 

- Meghalt, még délben meghalt. 

Kiske János toporzékolt a kemence mellett, melyben napraforgókóró lángolt. Rázta magáról a havat, melegedett, s csak egy fertályóra múlva sóhajtotta el magát: 

- Ez is.