Mély fájdalommal tudatom minden nemes szívű emberbaráttal, hogy galléros felöltőm hosszas, kéthónapi kifizetetlenség után egy ismeretlen, jobb hazába költözött.

Semmi sem képes bánatomat enyhíteni.

Hitelem ki van merítve, télikabátom nincs.

Éppen aznap költözött el szegény felöltőm, mikor már elhatároztam télikabáttá leendő előléptetését.

És a néhai, íme, nem érhette el a dicsőséget.

Eltűnt, mint egy megbabonázott hatos.

Elköltözött, mint ősszel a gólyamadár.

Mi bírta rá, hogy itt hagyjon? Alighanem a rossz példa, a csapodár Erzsike példája... Ő is itt hagyott. Most már se ideál, se felöltő!

Még nem olyan régen ékes felöltőben kísérgettem Erzsikét...

Boldog felöltős idők! Már vége a boldogságnak!

A boldogság rövid, a felöltő hosszú...

Csak megtermett emberrel indulhatott el vándorútra.

De meg sokkal ambiciózusabb köpönyeg is volt, hogy mindenféle ember nyakába boruljon.

Kutatni kell!

Mikor Erzsike elhagyott, akkor is ez volt kutatásom kiindulópontja.

"Ha Erzsike hűtlen, nem ok nélkül lett azzá.

Bizonyosan olyan lelket talált, aki az ő lelke szárnyalását követni tudja; gyöngéd, mély érzésű szívét megérti; művészi vágyait be tudja tölteni."

Ilyen tettest kerestem akkor, s tényleg helyesen gyanítottam.

Erzsikének finom érzéke volt az ideálok megválasztásához.

Erős jellemet, művészi foglalkozást, erős tüdőt, díszes külsőt keresett és talált. Elhagyott egy bandistáért, kinek a katonazenekarban legkisebb szeme és legnagyobb trombitája volt...

De a felöltőm?

Ez csak nem volt olyan szerencsétlen flótás, hogy trombitáshoz szegődjék.

Vagy olyan nagy ellenségem lett a trombita?

Nem! Nem! Lehetetlen.

Ha vannak a logikának örök törvényei, akkor az én felöltőm eltűnésének összefüggésben kell lenni a lakótársam megszökésével.

Mert - jó, hogy eszembe jutott - a lakótársam is megszökött.

Őt nem ismertem személyesen. Éjfél után teljesen berúgott állapotban hazahozták, akkor reám támadt, meggyomrozott, mindent összetört, s délig aludt mozdulatlan, mint egy fatuskó.

Akkor - úgy sejtem - felöltözött, elment, késő éjszaka hozták ismét haza. Máskor sohasem láttam.

És most 5 nap óta minden éjjel várom, de nem hozzák.

Ugyancsak 5 napja tűnt el a felöltőm is.

Hát nem gyanús ez?

Gyanús, nagyon gyanús!

És ha gyanúm jogos?!...

Elgondolni az én szolid, jámbor felöltőmet a kávéházak dohos, füstös, borszaggal telt levegőjében. - Bor és tivornya mellett. Rémítő!

Szegény felöltőm!

Ki mondja meg néked, hogy reggel van, ki fog már most téged felölteni?...

"A sors... irigy zsarnokunk", elrabolja reményeink színes leplét és drapp színű köpönyegemet.

Már most jól indulok a télnek.

Erzsike elhagyott egy trombitásért, a lakótársam egy felöltőért, a felöltőm egy "boros kancsó"-ért - aztán tessék kitelelni.

Semmi sem képes bánatomat enyhíteni, pedig tudom, hogy ez a bánat semmit sem használ, olyan, mint eső után galléros köpenyeg.

Debreczeni Reggeli Ujság 1898. december 7.

--------------------------------------

EGY LEVÉL

Kedves Bandi!

Helyes dolognak tartom konstatálni, hogy a Tárcatárgyakról írott tárcámat alaposan lecáfoltad. Nem maradt épen abból egy sor sem; borzasztó lelkesedésedben még olyan dolgokat is megcáfoltál, melyeket én nem állítottam, s olyanokat állítasz, védesz, melyeket én meg sem támadtam.

Előre kijelentem, hogy én itt, ez alkalommal részletesen válaszolni nem fogok.

Könnyű neked ott fenn Pesten, de az én borzas hajam szinte csábítja a Szilágy olvasóit, hogy megráncigálják. Márpedig erre kilátásaim vannak, ha még egyszer hasonló, vitát provokáló tárcát írnék. Nem szereti a mi közönségünk az effélét.

- Mi a Szilágy tárcája? - kérdi vasárnap délután valaki a kávéházban.

- Somogyi és Ady Bandi szamárkodnak - hangzik egy öttagú kompánia egyhangú felelete.

Nos, én meg akarom magam kímélni az ilyenféle kritikától, mert ha a vonal alatt okos dolgokról beszélünk, méltán érhet a "szamárkodás" vádja.

Kibújtam hát a vonal alól, s itt teszek egypár reflexiót terjedelmes, ügyes és szellemes válaszodra.

A tárcám egy ötletszerű gondolatból formálódott. Talán éppen azoknak a tárcaíróknak a művei szolgáltatták eszméjét, akik olykor egy-egy újabb, szenzációs regényről, drámáról írnak bírálatot, s akiknek nézeteit rendszertelen mivoltukban - kérdéses válaszod megírásánál - Temagad is elfogadtad.

Rendszertelen, még egyszer mondom. Mert eltekintve attól, hogy félreértetted rövidke tárcám intencióját - melyben (és itt igazad van) a poéta mondja el azt, amit versben még az a pár ember sem olvasna el, aki így elolvassa, és amely csak a maguk alól minden erkölcsi alapot kirúgó, minden eszményt tagadó írók ellen irányul -, nézeteid külön vizsgálva sem állanak meg.

Engem figyelmeztetsz a szigorúbb disztinkcióra, s éppen Te disztingválsz hibásan, mikor valamennyi modern írót egyforma irány képviselőjének mondod!

Előrebocsátottam, hogy nem térek a részletekre, bár a vitától nem félek, s lesz még alkalmunk minderről bővebben beszélni, de mégis hogyan kerül össze Zola, ifj. Dumas, Ibsen és Gárdonyi egy társaságban? Ha nem tudnám rólad, hogy akarsz és tudsz is önállóan gondolkodni, és el tudsz igazodni abban a rettenetes káoszban, melyet modern irodalomnak nevezünk - azt kellene hinnem, hogy a lapok bírálatainak elolvasásával kíméled meg magad az önálló véleményalkotás fáradságától.

Azok a nagy írók, kiket Te, mint ugyanazon irány képviselőit sorolsz fel, milyen különböző színben látják, s milyen különböző színekkel festik a világot!

Dumas Kaméliás hölgye megtisztul, megnemesül, eszményivé válik az igaz szerelem tisztító tüzétől, Bracco egyik nemrég nálunk is előadott darabjában a legundorítóbb módon bizonyítja be a szerelem csődjét.

Csak ezzel az egy példával állok itt elő, hogy lásd a modern író és modern író közötti különbséget.

Én megkönnyezem Margit haldoklási jelenetét, s talán az ezer érzés közt, mit szívemben támaszt, ott van az a poétai rajongás is, amely Dumas Margitját jobban, áhítatosabban veszi körül, mint a Tihamér fehérlelkű ideálját...

Óh nem, én nem a romantikát sirattam el, a szertelen s émelyítő szentimentalizmussal fűszerezett romantikát, hanem azt a megtisztító, felemelő, ideális törekvést, mely hiányzik modern íróink nagy részénél, s amit hangzatos frázisokkal, az igazság unos-untig emlegetett jelszavával elütne, bebeszélni nem lehet.

Szeretnék én erről bővebben is beszélni, de amint az általad felvetett kérdések legnagyobb részére vitaalapot rövid, ötletszerű tárcám nem adott: épp úgy nem fog jelen, pár sor reflexióm az akaratomon kívül előidézett vitának gyújtóanyagot adni.

Én írtam egy rövidke tárcát: témáját az idealizmus hanyatlásán, pusztulásán kesergő poétaszív adta, talán a poéta lelkesedésében a romantika szószólója lettem, s talán akaratlanul nagyon is "bolygattam" egy még meg nem vitatott irodalmi kérdést - de nem provokáltam az általad elmondottak elmondását, nem provokáltam az irodalmi kritikát, mihez a Szilágy tárcarovatát az előfizetők kifüstölése nélkül, nyugodt szívvel nem használhatjuk.

Én keresni fogom a módot, s találok is a kérdés megvitatására, s lesz még alkalmam neked bebizonyítani, hogy dacára a sorok között hangoztatott "Poéta, ne tovább a versnél!" elveknek, megvan nekem is az önálló, elfogulatlan kritikám a modern irodalomról, melyet egészében távolról sem volt szándékom megtámadni.

Egyébiránt a tárcád által nyújtott élvezetért fogadd köszönetemet, és míg az "ügy" tárgyalására módot eszelhetünk,

pax nobis!

igaz barátod

Ady Endre

Ui. Az a gyanúd, hogy egy modern leánykába vagyok szerelmes, s ez adott tárcámhoz inspirációt, nem enged nyugodni. Keresem Jolán kisasszonyt szép leányaink közt - nem találom...

De Margitot sem!...

Szil 1898. május 8.