Ellátogatott országába minden ősszel Vadág grófja. Fáradtan és unottan utazott Párison át haza. Legutoljára talán Norvégiában bolyongott. Huszezer holdas volt az országa Vadág körül. Fehér fedeles kastélya állott neki itt ezer méterre a falutól.

Beteg arcú falú volt ez a Vadág. Szalmás kunyhóiban rongyos oláhok laktak. Őseiket a gróf szépapja hozta ide elüzött magyar jobbágyok helyébe.

Tíz év óta magyarok is laktak Vadágon. Az Alföld menekültjei. Dohányt termeltek itt a hatalmas grófi birtokon. Mikor érkeztek, még magasan hordták a fejüket. Azóta megroskadtak ők is. Rongyosak és sápadtak, mint az oláhok. Félnek a bátor gondolattól is. Ha nagyot gondolnak: gyáván lehunyják a szemüket. Ki ne olvassa a vétket belőle valami grófi irnok. A halál vidékének látszik e vidék. Együgyü emberlakóit letarolja az év a kastély számára. Buja földjéből kitudja őket. És viruló nyárban a dús mezőn úgy verejtékeznek itt az emberek, mintha valami szomorú ország bűnösei volnának.

Egyébként pedig csendes volt a gróf országa. Az ökröknek szabad volt bőgniök. A cséplőgépek is búghattak késő őszig. Csak az emberlárma volt tilos. És emberekből sohasem is kivánkozott ki itt a hangos hang. Öröm és harag elhagyta már őket régen.

De ősszel mindig fölzendült az ország. Úri társaságban vadat űzött a gróf. A falú csenevész népe hajtotta a gróf elé olykor a vadat. Ilyenkor megszinesedett a vidék. Az álmos, rongyos, petyhüdt emberek is élni látszottak. Mintha mindenkinek joga lett volna ilyenkor élni.

Esténként pedig világolt a fehérfedeles kastély. A gróf úr és barátai mulattak. A cselédség nem engedett közelbe jutni senkit.

Csak a leányoknak kellett ilyenkor besorakozniok. Minden embernövény vézna volt a gróf országában. De csodálatosan frissek és keményhúsúak maradtak a magyar kukás leányok. A dohányos emberek leányai. Ezekben még megőrződött az Alföld ereje és melege. Talán a leányaik vagy unokáik csenevészek lesznek.

Évek óta így volt ez szokásban. Az urak mulatságára berendelték őszi vadászatokon a leányokat. Ajándékokat hoztak ki reggelenként a leányok s öreg szüleik örvendeztek.

Valamikor oláh leányokat rendeltek az urak. De ma már nem kellenek az oláh leányok. Egyre silányabbak s rossz gyomruakká tette őket az inséges táplálkozás.

Legények is voltak a dohányosok között. Cingár, vékony pénzű, semmi legények. De néha magyar harag feszítette az oldalukat. Mintha valami nagy emlékezés szállta volna meg őket.

Hogy az urak elragadják sok estére az ő leányaikat, régen fájt már a legényeknek. De csak elsápadtak sokszor s szólni nem mertek. Sehogysem tudott egészen tisztán kiformálódni lelkükben az ő érzett nagy igazuk. Hogy jönnek ide büszke urak, kiké minden földi jó s ráadásul elkivánják szegény kukás legények leendő feleségeit is.

Csak fehérek voltak a legények a vak és félszeg gerjedelem miatt. Bosszúra meg éppen nem gondoltak. A leányokat nem merték vallatni. Vadászatok estéin dörmögve s korán feküdtek le.

Csak a legények csúfja virrasztott. Ezt a legényt Tar Pistának hívták. Nyomorék Tar Pistának. Huszonöt éves volt s olyan magas, mint egy nyolc éves gyerek. Nyakatlan, rücskös arcú, béna balú, sántalábú. Csak éppen, hogy mozgott szegény. Ő volt a többiek vidámsága. A nyomorultaknak a vidámsága: kegyetlenség. Nyomorék Tar Pista mintha azért született volna, hogy ezek az árnyemberek is nevessenek néha valaki rovására.

Soha leány komolyan reá nem nézett nyomorék Tar Pistára. Soha még oly messze nem esett a csókoktól férfiember, mint ő. Nem is remélte a csókokat Tar Pista. Pedig a vére talán a legszerelmesebb és legforróbb volt. Csunya testét meg akarta csufolni a szerelem is. Minden bolond vágyával beleköltözködött.

És Tar Pista, nyomorék Tar Pista tudta, hogy őt sohase fogja leány ajaka csókolni. És Tar Pista volt mégis az egyetlen legény, kinek ökölbe szorult a keze, ha ősszel vadászni jöttek az urak s este besorakoztatták a kastélyba a leányokat. Összeszorult a keze s egy este így beszélt a legényekhez:

- Hát ti magyar legények vagytok? A ti rózsáitok és mátkáitok a nagyurak prédája?

A legények kedvetlenül dohogtak. Nagyon haragudtak a nyomorékra s különös keserűséggel elmentek aludni.

A kastélyban múzsika szólt. Nyomorék Tar Pista egy este nem tudott lefeküdni. A parkon át bemászott a kastély udvarába. Óvatosan egy ablakig jutott a széles, rejtett tornácon. Benézett az ablakon. Olyan szobába látott, hol vad orgia folyt. Akadt leány, aki szepegve húzódott meg egy sarokban. Volt megrészegített leány, ki az urak tapsa mellett táncolt. A cigányok húzták.

Nyomorék Tar Pista majdnem felordított. Egyik leány sem volt az övé. Tudta, hogy sohase lesz egyik sem az. És úgy érezte, rongy testébe szorult kis, vad szívével mégis, hogy most ott benn őt gyalázzák. Az ő rongyos, átkozott fajtáját.

Egyik leány ki akart szaladni. Hiába nyitotta az ajtót. A gróf ugrott elébe nevetve s kulcsokat rázott:

- Maradj, babám, minden ajtó be van zárva.

Tar Pista lebukott az ablaknál s négykézláb iparkodott valamerre. A zsebét tapogatta. A kastélyban tudta a járást. Hátrakerült egy lépcsőhöz. Fölosont a lépcsőn s nyitva találta az ajtót. Pár perc alatt a padláson volt.

Éjfél volt s fölcsapott a láng. Rémült ordítások hallatszottak be a faluba: égett a kastély.

Az urak s leányok alig tudtak kiszabadulni.

A legények is fölébredtek. A parkban meglelték a nyomorék Tar Pistát. Félholtra verték s úgy vitték a halálraijedt gróf elé:

- Ez volt, ez volt, méltóságos úr. Egész este átkozódott. Tessék a csendőröknek adni. Hadd rothadjon a tömlöcben ez a világ csúfja.

Forrás: internet