A repülő sast ábrázoló bronzszobornál balra kanyarodom, elhaladok a baglyok mellett és határozattan elindulok a röptető felé. Mintha valami szürke tömeg mozdult volna meg, de a káprázat hirtelen eltűnik. Egy pillanatra azt hiszem, csak képzelődöm, ám a jelenség újra megismétlődik. Megtorpanok, és visszanézek a bejárat felé. Egy majdnem kilencven centiméter magas vitézsas, Afrika legnagyobb termetű sasfaja, ami egy kisebbfajta antilopot is képes elragadni, néz el mellettem a távolba. Magányosan áll acélszürke tollruhájában, fején kis bóbitát visel, mozdulatlan, mint valami szabadságra vágyó, fehér hasú bálvány, csak abban a szigorú tekintetű, nagy, rikító sárga szemében parázslik az élet. Egyebe meg sem mozdul. Aztán váratlanul kinyújtja irtózatos, majd' két méteres szárnyát, lelép a kertjében felállított ülőrúdról, akkor veszem csak észre, hogy a lábai meg vannak kötözve. De ő ügyet sem vet rá, lassú, kimért mozdulatokkal, hangtalanul járkálni kezd körbe-körbe a füves talajon. Hirtelen megáll, sárga szemét maga elé mereszti, majd szárnyaival újra és újra csap egyet, míg végül elunja a tornát, és visszanyerve szigorú, fölényes ábrázatát, nagy komolyan visszaugrik az ülőrúd tetejére.
Vitézsas
A Sas Érintése nevű non-profit szervezetet, ami a sérült vagy elkobzott madarak rehabilitációjával, élőhelyük megőrzésével, a helyiek oktatásával és ökoturizmussal foglalkozik Hank and Tracy Chalmers álmodta meg 2001-ben a Dél-afrikai Köztársaság egyik legfestőibb területén, a Fokvárostól délre fekvő farmon.
Gyöngybaglyok is vannak a lakók között.
Hank öt éves lehetett, amikor élete első madarát a kezében tartotta, édesapja ugyanis az ország elismert solymászai közé tartozott. Mire a kisfiú betöltötte a nyolcadik életévét, tagadhatatlanul a ragadozó madarak szerelmesévé vált. Sok évvel később, ő és felesége, Tracy úgy döntött, hogy aktívan is részt kívánnak venni a hazai fajok védelmében azzal a céllal, hogy a veszélyeztetett dél-afrikai ragadozó madarakat megőrizzék a jövő generációinak. Azóta nem csak a rehabilitációs központban, de otthonukban is mindenféle állat megfordult már, és három gyermekük olyan környezetben nőtt fel, ahol a sérült tarajos sülök, a szurikáták, a sasok és ölyvek mindennapos vendégek.
Az utóbbi 15 évben a centrum nem csak az állatok rehabilitációjával foglalkozik, de mára az ország legnépszerűbb oktatóközpontjává vált. A házaspár ugyanis külön hangsúlyt fektet a fajok közönséggel való széleskörű megismertetésére. Ahogy mondják, az a generáció, amely megszereti és tiszteli a környezetét illetve annak állatvilágát, olyan felelősségteljes felnőttekké válnak, akik képesek lesznek tudatosan ügyelni a világra.
Mire beérek az oktató részlegbe a szülők és gyerekek már katonás sorban ülnek, Mike a madártréner éppen egy baglyot mutat be, majd repteti.
„ A solymászat minden bizonnyal az egyik legősibb formája a madarakkal való együttlétnek- mondja, míg én halkan helyet foglalok az egyik pad szélén a kíváncsian bámuló gyerekek mellett - Külön tudományág a ragadozók kiismerése, a nevelésük és különösen rehabilitációjuk nagy tudást, sok időt, elszántságot, fanatizmust igényel. De a solymász madara soha nem válhat házi kedvenccé, amelyet a szépsége miatt tartanak! Mi, itt a központban nem csak az állatok megmentésén, de a természetbe való visszaszoktatáson is minden nap keményen megdolgozunk. 24 órás segélyvonalat működtetünk, így nem egyszer fordult már elő, hogy az éjszaka közepén kellett elindulnunk a sérült, vagy beteg állatokért, de sok példány érkezik a természetvédelmi hivatal által lefoglalt illegális zsákmányokból is. Így vettük pártfogásba az egyik legelső lakónkat a kígyászkeselyűt is, ami gólyaszerű lábainak egyikét annyira összeroncsolta, hogy sajnos amputálni kellett” - mutat Mike a hozzánk legközelebb eső nyitott ketrecek egyikére, ahol a különös narancssárga pápaszemet viselő madár párjával sántikál. Tarkójának ritkán álló, megnyúlt, fekete tollai egy 19. századbeli titkár pennájára hasonlítanak, innen ered másik elnevezése, a titkármadár.
Titkármadár
Mike most egy pillanatra eltűnik, baglyát a ketrecébe zárja, majd egy fiatal ölyvet hoz elő. „Ő Atlasz - emeli a magasba a kezén egyensúlyozó madarat. Az ölyv ugyan gyűrűt és egy vékony, rövid madzagot visel a lábán, de ezt leszámítva teljesen szabadon van.
„Fiókaként érkezett hozzánk- mondja Mike - a szüleivel nem tudjuk,mi történhetett. Nézzétek meg jól, ez a fajta ragadozó madár nagyon egyszerűen felismerhető a tollazatáról. A felnőtt példány szinte teljesen sötét, farka rézszínű, az elsődleges repülési tollai feketék, míg a másodlagosak tört fehérek árnyas szegéllyel. Az áll és a torok gesztenyébe hajlik, míg a madár lába és az alsó szárnyfedők gazdag vörösek.”
Mintha az ölyv értené, hogy róla beszélünk, fekete-fehér szárnyát szélesen kitárja, büszkén kihúzza magát trénere kesztyűs kezén, és felénk fordulva mutatja meg különleges tollazatát.
„Ahogy egy madár megérkezik a centrumba, alaposan megvizsgáljuk az általános állapotát- magyarázza Mike, és sétálni kezd Atlasszal a sorok közt. Az ölyv figyelmesen tekint körbe, minden fűben mozduló rovarban zsákmányt remél. - Ha súlyosan sérült vagy mérgezett egyeddel állunk szemben, azonnal a ragadozó madarak ellátásra szakosodott állatorvoshoz fordulunk. Kevésbé komoly esetekben kezdetben karanténban kezeljük az állatokat, majd egyre nagyobb területre kiengedve őket fokozatosan szoktatjuk új környezetükhöz. Ha elhagyott fiókákkal van dolgunk, mint amilyen Atlasz is volt, akkor a legfontosabb először is a kalciumban gazdag étrend, és egy pótanya biztosítása, ez utóbbi jelenthet nevelőszülőket vagy egyszerűen csak egy jól formázott bábot. Csupán akkor lehet szó a szabadulásra való felkészítésről, ha madarunk kellően megerősödött. A teljes rehabilitációs folyamat néhány napot de akár 4 évet is igénybe vehet, költsége pedig fajtától, speciális étrendtől és egészségi állapottól függően R20-tól (4OO forint) és R2000-ig ( 4OO ezer forint) terjedhet. Szerencsére a szomszédos gazdaságok nagyon segítőkészek, így madaraink zavartalanul vadászhatnak, és rengeteg organikus élelmet is kapunk onnan.”
Mike most elővesz a derekára erősített övtartóból egy hosszú madzagon csüngő műegeret, hogy ezzel mutassa be, hogyan készül fel Atlasz a szabad életre. Karját magasba lendítve ad jelt a repülésre, mire az ölyv erős lábaival elrugaszkodik, és hangosat suhintva szárnyra kél. Feltámad a szél, a madár kérlelhetetlenül nyargalja meg a fuvallatot, és szabadságtól megmámorosodva, jó néhány száz méterrel odébb viteti magát. Mike fürkészve utána néz, szemét keze elé emelve árnyékot vet arca elé, majd éles füttyel hívja ölyvét, ám Atlasz eltűnik a faházak mögött, és semmi nem árulja el, hogy visszajön-e egyáltalán.
„ Bár a centrum legfőbb feladatának a ragadozók rehabilitációját tartja - mondja Mike és most már a sípjába fújva szólongatja Atlaszt, ám a madár még mindig sehol - azonban azt a példányt, ami nem áll készen a szabadulásra, vagy nincs jól felkészítve arra, nem lehet útjára engedni, mert nem lesz esélye a túlélésre a vadonban. Az új élet kezdetén a madárnak tökéletes kondícióban kell lennie, és bizonyítania kell, hogy rendelkezik a fennmaradáshoz szükséges tulajdonságokkal. A testtömegüknek például, el kell érnie a vadon élő társaik átlagos súlyát, fáradás és remegés nélkül kell hosszú távokat repülniük, valamint legalább két hétig teljesen önállóan kell gondoskodniuk az élelemszerzésről felismerve a természetes étrendjüket alkotó összetevőket. Ez különösen az olyan egyedeknél fontos, mint Atlasz, amit fióka korától emberek nevelek. De ez még mindig nem elég, hisz tökéletesen hozzá kell szokniuk a természetes éghajlathoz, az erős napsütéshez, az esőhöz, a szélhez, az éjszakai és a nappali élethez, az ott hallott hangokról és állatokról nem is beszélve.
A legfontosabb viszont, hogy a madárnak bizonyítania kell az embertől való függetlenségét: nem könyöröghet élelemért, és nem szállhat állandóan vissza a gondozójára, nem törekedhet arra, hogy felhívja magára a figyelmet. Atlasz most pont ezt demonstrálja, igaz jó időbe telt, de szerencsére már nem hallgat rám, a gondozója szavára. Fontos azt megérteni, hogy a rehabilitáció alatt álló madarak repülési sebessége még elmarad vadon élő fajtársaikétól. Így csak azért, mert védenceink elérték a természetes környezetükben ilyenkor szokásos függetlenné válás idejét, nem engedhetőek szabadon, ha nem készek egyedül megállni helyüket a kinti világban. A vadon élő madarak mindaddig megkapják a szülőktől a védelmet és a támogatást, amíg szükségük van rá, nincs ez másképpen az emberi kéz által nevelt példányok esetében sem.
Szárnysuhogás szakítja félbe a beszédet, Atlasz köröz a fejünk felett, majd jó húsz méterre tőlünk az egyik fára újra leszáll. Mike a földre teszi a műegeret, és maga után húzva azt, futni kezd a tisztáson át. Az ölyv okos fejét a távolban lassan felemeli, barna szemét a fűben mozgó gumiállatra szegezi, és olyan erővel csap le rá, hogy félig elszakítja a csalira kötött madzagot.
Balogh Boglárka, 2016. 04. 29.
.png)
Kommentáld!